Ez az írás újra személyes, önismereti bejegyzés lesz. 

Amikor 14-16 éves voltam, mondhatni, hogy a környéken nekem volt a legnagyobb szám.
Imádtam szerepelni, a középpontban lenni. Állandóan sztoriztam és volt, hogy lódítottam is nagyokat azért, hogy menőbbnek tűnjek. Mindig nekem kellett, hogy a legtöbb barátom legyen és jaj volt annak, aki mással is mert barátkozni. 
Visszatekintve igazi gyökér voltam. Vagy az a tipikus 16 éves, akinek a családi élete romokban hever és próbálja lelki terrorban tartani a körülöttelévőket, hátha nekik szarabb lesz, mint saját magának. 
Igazából a vagánysághoz minden adott volt: hatalmas újépítésű ház, kamionos apuka (a köztudatban még mindig az él, hogy rengeteg pénzt keresnek, cáfolom: NEM!), egy gimnazista bátty, és ápolónő anyuka.
Kívülről teljesen úgy nézett ki, mintha minden a legnagyobb rendben menne, mindenki happy. 
Ez viszont a valóságban annyit jelentett, hogy 3 hitelből épített házban laktunk, apa alkoholista és amennyi pénzt megkeresett az mind a svájci frankos hitelre ment el, bátyám abban az időszakban elég sokat züllött, anya pedig ráfügött az internetre. 

A legjobb barátnőmön kívül ezekről senki nem tudott semmit. Az iskolában is volt tanár, akivel jó volt a kapcsolatom mégsem osztottam meg vele semmit ebből az egészből. Inkább botrányosan viselkedtem.
Lógtam a suliból, veszekedtem a pedagógusokkal, megvertem vagy 2-3 lányt és állandóan játszottam az eszemet a "pasikkal" kapcsolatban. Ha elmentünk társaságba mindig összevesztem valakivel.
Otthon csapkodtam az ajtókat, ha valami nem úgy volt ahogy én akartam egyből hiszti.
A barátnőimet zsaroltam, féltékenykedtem és "bántottam őket". 
Sose fogom elfelejteni a legutolsó agresszív viselkedésemet, középiskola 10. osztályában. 2 lány már hosszú ideje szívta a véremet a duciságom miatt. Egyszer valami olyasmit kiabáltak utánam, hogy földrengés van, ha közlekedek. 

Bekattant az agyam, visszamentem a terembe hozzájuk. Ültek egy padban és vihogtak. Elsőnek csak elkezdtem ordibálni, utána pedig rájuk borítottam a padot és kisétáltam. Nyilván kaptam érte egy igazgatóit, meg kizártak magyar faktról. 

Igazi elviselhetetlen tini voltam. Én, Anya helyében biztos, hogy két taslit leküldtem volna, hogy térjek észhez. 
De Anya semmit nem tudott velem kezdeni.
Ordibáltam velük, érzelmileg zsaroltam őket, meg vergődtem egésznap. 
Visszagondolva szégyellem magamat, az egész miatt. 

Aztán lassan elkezdett nyugisabbá válni minden, eladtuk a házat, letudtuk a hitel részét, apával rendeződött a kapcsolatom valamilyen szinten. Bátyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz, Anya pedig leszokott a netes témáról. Plusz a pánikbetegségem eléggé eldurvult, így sok dologban akadályozott. 
Nem azt mondom, hogy ezután egy angyal lettem, de elég sokat javult a helyzet a magatartásommal kapcsolatban. Tisztelettudóbb lettem, végig tudtam hallgatni másokat és nem kellett mindennek rólam szólnia. 
Az egyetem első évében még próbáltam hatalmas társasági ember lenni.

Majd egyre inkább visszahúzódtam a középpontból. Sokszor a csoporttársaim azt hitték, hogy valami bajom van, mert szokatlan volt, hogy szünetekbe nem az én hangom hallatszik a folyosón. 
Kezdetben az órákon és állandóan szerepeltem, mindenhez volt hozzászólásom.
Aztán észrevettem magamat, hogy mennyire irritáló lehetek.

És attól fogva kétszer is meggondoltam, hogy megszólaljak-e. 

Ezzel olyan szintre jutottam, hogy volt olyan, hogyha kérdeztek is azt mondtam, hogy passz, nem akarok mondani semmit. 
Ha visszanézek az elmúlt 8 évre el sem hiszem, hogy ilyen lettem. De elmondhatatlanul örülök neki, hogy a szeleburdiságot és a bunkó énemet otthagytam a középiskolában. 
Olyan szinten megváltoztam, hogy félelmetes. Nem lettem csendes, vagy nagyon visszafogott. 
Természetesen most is elmondom a véleményemet és kiállok magamért, ha szükség van rá. 
De korántsem azzal a harsány, irritáló énemmel, mint 15 évesen. Amikor azt hittem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent és én vagyok a legkülönlegesebb ember a Földön. 

Ha valaki ugyanezt elmondta volna nekem 8 évvel ezelőtt, kiröhögöm. Sőt, hülyének nézem. 
De mostmár érzem a változás "erejét", mértékét és azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek. 
1-2 éven belül egész normális Nő leszek. Addig meg törekszem a legjobbra. 

Sokak számára lerágott csont a téma, de úgy érzem, hogy szociális munkásként beszélnem kell erről a problémáról. 
Ebben a félévben "Iskolai szociális munka" című tárgy keretén belül hallhattam az internetfüggőségről,
így picit mégjobban beleástam magamat a témába. 
  Korábban a függőséget csak az alkohollal, drogokkal, esetleg a játékszenvedéllyel kapcsolatban hozták szóba. 
Viszont manapság (2000-es évek elejétől fogva) egyre nagyobb problémát jelent, főleg a fiatalok körében, az internetfüggőség. A szakirodalomban internetaddikció, online addikció, internetaddikciós zavar elnevezésekkel találkozhatunk, de köznyelvben a legtöbbször az internetfüggőséget vagy a problémás internethasználatot alkalmazzuk. A rendellenesség nem szerepel a nemzetközileg elismert mentális zavarok rendszerezésében.  
Kezdetben csak viccnek gondolták, hogy az online világtól függeni lehet, majd korán bekellett látniuk,
hogy ez valóságosan megtörtént. Ekkor kezdett el létrejönni a cyber pszichológia. 

Kimberly Young 8 tünetet határozott meg ezzel kapcsolatban, ha ezekből legalább 5 teljesül,
akkor már internetfüggőségről beszélünk (szerinte): 
-Az egyén rengeteget gondol az internetezésre.
Ha nem használja épp, akkor a korábbira, vagy a későbbi használatra.
-Egyre több időt kell online töltenie ahhoz, hogy elégedett legyen. 
-Többszöri próbálkozás ellénére sem tudja csökkenti az internetre fordított időt.
-Vagy ha az előbbit megpróbálta, akkor ingerlékennyé, elégedetlenné, ingerültté vált. 
-Mindig több időt tölt a világhálón, mint amennyit eredetileg tervezett. 
-Emberi kapcsolatai, munkatársakkal-barátokkal-családtagokkal való kapcsolata veszélybe kerül. 
-Hazudozás, titkolózás az interneten töltött időről. 
-Menekül a bűntudat elől, amelyet az interneten töltött hosszú idő okoz. 
(Kérem, senki ne diagnosztizálja magát...) 
Számomra ez az egész probléma rettentő érdekes, mivel az internet napi szinten jelen van az életünkben.
Az pedig megint egy elég összetett dolog, hogy kinek milyen mértékben.
Van akinek a munkája ezen zajlik, van aki kikapcsolódásként használja, van aki kommunikálásra, információ szerzésre. Szóval rengeteg pozitív oldala van a modern technikának. Szinte bármit eltudunk intézni interneten keresztül: vásárolunk, ügyeket intézünk, számlát fizetünk, telefonálunk, ebédet rendelünk, kapcsolatokat teremtünk és stb. 
Na és van az a fajta internethasználat, ami szerintem(!) problémás, sok és már függőség. 
Ez pedig az a fajta online világ, amibe nagyon könnyű beleesni, és még nekem is figyelnem kell arra, hogy ne azzal teljen az életem, hogy a Facebookot pörgetem. Számomra azt takarja az interfüggőség, hogy az ember képtelen a külvilággal foglalkozni, tud figyelni, de csak felületesen, állandóan szüksége van a telefonra, laptopra, amin keresztül számára jönnek az interakciók. Nem éri már be a világból kapott érzésekkel, folyamatosan hajszolja a pluszt, a visszaigazolást. A pluszt, ami valójában egy nulla. Mennyit ér 2000 ismerős a facebookon, ha 2 köszön az utcán közülök? 
Amikor 16 éves voltam akkor kezdtek a közösségi oldalak fellendülni, természetesen a mindenem volt a MyVip, Iwiw, Facebook. Állandóan posztoltam: "Most megyek matek órára, sziasztok." "Vettem egy új pár tornacipőt." és társaik, szerintem ez sokatoknak ismerős. Folyamatosan közléskényszerem volt, és azt hittem figyel rám bárki is. 
Na erről leszoktam, de nekem is van olyan napom, amikor a kezemhez van ragadva a telefon és kapkodom, akárhányszor csak megrezzen. Na pontosan ez az addiktív magatartás egyik főtünete: azonnaliságra vágyunk, nem tudunk várni, álladóan kell a visszaigazolás, a pörgés. 
Az állandó messengerezéssel pont ez a bajom, nincs meg benne az, hogy megírok egy üzenetet a gondolataimmal, információval és várok. Kb. mint régen amikor még e-mailben, vagy kézzel írott levélben üzengettünk, akkor jelen volt a késleltetés érzése. 
Plusz szerintem semmi értelme úgy beszélgetni, hogy minden második üzenet az oké, vagy izé, bizé, hozé, mivel ebbe semmi információ nincs, felesleges, unaloműző fecsegés. 

De akkor ez most Facebookfüggőség, vagy internetfüggőség? 
Az internetfüggőségnek több fajtáját is meghatározták. Ilyen az online szexuális függés: kényszeres szexuális tartalmú/ pornó oldalak használata. Aztán az online kapcsolatoktól való függés, ugyebár ez azonosítóható a közösségi oldalak használatával. Az interfüggőséggel és kapcsolatba hozhatjuk a szerencsejátékfüggőséget, csak online verzióban. A következő típus a túlzott információszerzés, pl.:állandóan az indexet, origot, ksh-t pörgeti az egyén.
Az ötödik típus pedig egy megint eléggé ismert függés: az online játékok világa. 
Az internetfüggőség sokszor csak bújtató. A játékszenvedély és a szexuális addikciók megélésére ad lehetőséget, ezzel burkolva a konkrét problémát. 

Egyértelmű, hogy a tinédzserek körében a Facebookfüggőség a legelterjedtebb, illetve az online játékoktól való függés. Az egyén egyáltalán nem tud kilépni ebből a világból vagy picit is kikapcsolni. Ez egy valós veszély, amit még most is sokan könnyedén vesznek. "Majd kinövi a gyerek.." alapon. (Ezért vagyok rosszul amikor az egy éves gyerek kezébe a telefont nyomják, hogy ne bőgjön..) Pedig ez a jelenség komoly addikciós hajlamra utal, illetve több pszichés problémát is rejt maga mögött. Ezért ha úgy érzed, hogy neked, vagy valamelyik ismerősödnek, barátodnak, esetleg a gyermekednek szüksége van segítségre, ne szégyeljétek. Szóljatok a szüleiteknek, tanáraitoknak, orvosotoknak, keressetek meg egy pszichológust, szociális munkást. 

Kérlek, próbáljatok elszakadni ettől a valótlan, műanyag világtól! 
Kérlek, figyeljetek jobban oda egymásra! 
Kérlek, rakd le a telefont, ha hozzád beszélek! 
Kérlek, hallgasd meg a szüleidet! 
Kérlek, jelentkezz ki. mert eltelnek a percek, az órák, a hónapok,
az évek és rohadtul fogod bánni, hogy nem voltál jelen! 

"Egész nap megy a szeretlek, hiányzol, halál rája.. Egész nap megy a lájk, így telnek el a napjaitok.
Míg az életetek könyvében telnek a lapjaitok..." 
Tkyd- Élet a halál előtt