Minden embernek vannak erősségei és gyengeségei. Mindenki máshoz ért, másban tudja kifejezni pozitívumait. 
És mindenkinek vannak olyan dolgok, amik nehézséget okoznak. Legyen ez lelki, fizikai, szellemi szinten. 
Az én egyik ilyen nehézségem az, hogy nagyon nehezen zárok le kapcsolatokat. Akár magánéleti, akár szakmai kapcsolatról van szó. 
A szakmai gyakorlatom óraszámai leteltek. Ezért úgy gondolom, hogy több ok miatt is, de le kell zárnom ezt a kapcsolatot. 
Eleinte nagyon jól éreztem magamat, kihívásokkal álltam szemben. Majd egyre több probléma és konfliktus lett, és elkezdtem picit jobban megismerni mindent és mindenkit. Félreértés ne essék, senkivel sem vesztem össze, de vannak helyzetek melyeket elég nehezen tudok elviselni és úgy gondolom, hogy önkéntes alapon egyes emberekkel nem fogok tudni együtt "dolgozni". Mondhatjuk, hogy összeférhetetlen a személyiségünk. 
Tudom, hogy csak egy gyakornok vagyok, aki épp, hogy csak belecsöppent egy, már régóta működő szervezetbe, munkacsoportba. De nem értem, hogyan lehet úgy együtt dolgozni, hogy állandó feszültség van és vannak emberek, akik a szociális munka erkölcsi, etikai értékeivel nincsenek tisztában és nem tisztelik azokat. 
Példaként: Ha bent ülünk egy klienssel az irodába, aki élete legnehezebb dolgait próbálja kifejezni, megfogalmazni, akkor NEM nyitogathatja senki az ajtót, pláne nem a munkatárs, aki 10 éve szociális munkás! Könyörgöm, hogy lehet ilyet csinálni? 
A beszélgetés végén elmagyarázzuk neki, hogy nem lehet ilyet csinálni, bizalmi légkör van, nincs arra szükség, hogy az ajtót nyitogassa bárki is. A válasz az rá, hogy nem kell ezt ennyire komolyan venni, és csak egy könyvért lépett be. 
Szóval ezek a dolgok azok, amik után azt mondom, hogy nagyon nem szeretnék ilyen emberekkel együtt dolgozni.
Viszont a másik oldala az, hogy nagyon tetszik a terephely, érdekel a téma, szeretnék szenvedélybetegekkel foglalkozni, akár a nagygyakorlatomat is itt tölteni. DE! most úgy érzem, nem fog menni. Nem teszem ki magamat és a lelkemet ennek az egésznek. Tudom, hogy mindenhol vannak problémák, konfliktusok, de ez nem fog működni. 
Szóval úgy döntöttem, hogy a mai lesz az utolsó alkalom. Azt még nem tudom, hogyan fogom elmondani és lezárni ezt a gyakorlatot, mert talán ez a félév volt az, amikor több órát is voltam mint kellene, és érzelmileg is elkezdtem kötődni a gyakorlati helyemhez. A téma miatt és mert remek mentorom volt, aki szakmailag és emberileg is 10/10-es. Nagyon sokat jelentett, hogy maximálisan partnerként kezelt és mindig kíváncsi volt a véleményemre, gondolataimra. 

"Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete."

Minden évben akarva-akaratlanul a születésnapom számomra azt jelentette, hogy változás következik, valami "nagy bumm" és minden más lesz. 
Idén elérkeztem arra a pontra, hogy beláttam, hogy nem sokkal másabb ez a nap mint a többi. 
Viszont picit visszatekintenék az előző évek szülinapjaira és azok változásaira. 

Soha nem fogom elfelejteni amikor a 18. születésnapomra próbáltam először születésnapi bulit szervezni, és az én közeli lánybarátaim közül senki sem jött el. Készültem, sütöttem-főztem, terülj-terülj asztalkám volt. Nagyon letörtem. Aztán 1-2 órán belül megjelentek a bátyám barátai, 6-7 fiú, akikkel én is jóba vagyok, de csak akkor találkozunk ha tesóm magával visz egy-egy programra. Szóval megjöttek ezek a fiúk, csokival, borral, tökmindegyis, hogy mit hoztak. Annyira jól esett. Soha nem tudok elég hálás lenni a Bátyámnak mindazért, amiket megtesz értem. 
A 19. születésnapomra inkább nem szerveztem semmit. Akkori barátommal kirándulni voltunk, viszont a családi-baráti kapcsolatok akkor picit háttérbe szorultak. (Ilyet soha többet.)
A 20. születésnapomon úgy döntöttem, hogy szervezek egy kis baráti összejövetelt, hátha sikerül. Sikerült is, körülbelül 5-6 barátom eljött. Ez számomra elég nagy előrelépés volt az előző évekhez képest és úgy összességében is. Előtte nem igazán szerveztem semmiféle bulit hozzánk, több ok miatt sem. Ezen az alkalmon Apa nem volt itthon, így "nyugodt" lehettem. Mindenki jól érezte magát és én is elégedett voltam. 
Az idei 21. születésnapom ünneplése úgy alakult, hogy egy héttel hamarabb tartottuk meg, mert mindenki akkor ért rá. Természetesen most is eljöttek azok a barátaim, akik fontosak nekem. Eleinte picit aggódtam, mert sokat lemondták, aztán már úgy voltam vele, hogy azt sem bánom ha csak egy barátom lesz itt. De a végére tízen voltunk. 
A bátyámat hívtam, hogy jöjjön ki, mondta, hogy jön, majd azt mondta, nem jön, mert megy valami "csajhoz". Ez rosszul esett, de mivel nem vettem annyira komolyan ezt a szülinapozást nem csináltam belőle lelki problémát. 
Körülbelül fél óra múlva a kapunkon jött be, nagy vigyorral az arcán. Szóval meglepetés is volt. :) 
Az idei ünneplés azért volt más, mert Apa itthon volt. Az előző években rettegtem attól, hogy a barátaim lássák őt és azt, ahogy viselkedik. De most szembenéztem ezzel a félelmemmel. 
Nem mondom, hogy nem volt nehéz, sőt a nap közepe felé elvonultam sírni egyet, majd este is kibőgtem magamat. De, nem volt olyan szörnyű, mint előre elképzeltem. Eleinte végig az kattogott a fejemben, hogy mit szólnak hozzá mások, hogy részeg. Aztán rájöttem, hogy a barátaim tudják, hogy milyen Apa, így nem fog egyikőjük sem ítélkezni, sem rosszat gondolni rólam és nincs ezen mit szégyellni. 
Viszont volt egy pont, ahol már sok volt, berúgott, elengedte magát és megengedett magának olyan beszólásokat, amiket nagyon nem kellett volna. Itt volt az, hogy bevonultam a szobámba és elkezdtem bőgni. Körülbelül 3 perc sem volt, hatalmas zenebonával, énekléssel elindultak be értem a barátaim, aztán összevissza puszilgattak, ölelgettek. Ettől talán még jobban elérzékenyültem. 
Tanulság ebből az egészből az, hogy inkább akkor tartok összejövetelt, ha Apa nincs itthon. Mindenkinek könnyebb, neki és nekem is. 

A mai napom pedig ugyanolyan lesz mint a többi. Anya dolgozik, én itthon vagyok Apával. Főzök- mosok- takarítok. Semmi extra. De 21. éves lettem. 

Az érzelmi analfabétizmus orvosilag is meghatározott fogalom. A betegség/ probléma neve : alexitímia.

A megfogalmazások szerint, az alexitímiás személy nehezen fogalmazza meg érzéseit, érzelmeit embertársai felé, sőt gyakran magában sem tudja letisztázni, hogy éppen milyen érzései vannak.
Leginkább hétköznapi témákról szeretnek beszélgetni, zárkózottnak, távolságtartónak tűnnek. 
Nehezen vagy egyáltalán nem élnek át mély érzéseket, kevésbé tudnak empátiával fordulni embertársaik felé. 
 Az érzelmeket mivel nem érzékelik, így nem is ismerik, csupán testi tünetekre tudnak alapozni. 
Csak a düh és a félelem érzését képesek beazonosítani. A viselkedés mögött tanult minta állhat. (http://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/8260/alexitimia-erzelmi-analfabetizmus)

Gyakran találkozom olyan emberekkel, akikről nem tudom eldönteni, hogy érdektelenek vagy a személyiségükből adódóan ilyenek. Gondolok itt arra, amikor valakivel ismerkedsz és kezdesz megnyílni felé és ő vagy leterel, vagy teljes érdektelenséget mutat. Ez nyilván több okból is fakadhat, de mi van akkor amikor a tetteivel úgy tesz, mintha érdekelné a dolog, de mikor elkezded az érzéseit kifejezni, kimondani ő teljesen elhatárolódik a témától. 
Rám jellemző, hogy minden érzelmemet elég hevesen élem meg és ha benne vagyok egy helyzetbe, szemtől-szemben, nem tudom befogni a szám és mivel zaklatott vagyok mindent elmondok ami csak a fejemben van. (Hozzáteszem, ez sem egy jó "taktika", de hátha kinövöm.) 
Szóval történnek az események és csak mondom és mondom. A másik meg ott ül velem szemben, és azt mondja: "Hát, erre most mit mondjak?". És látszik rajta, hogy valójában fogalma sincs, hogy én mit érzek. A leghalványabb empatikus érzést sem mutatja. Ül és néz, és nem érti mi a bajom. (Nem a hisztiről beszélek, vagy a játszmákról.)  Sokszor történt velem ilyesmi és ma reggel beugrott: "Hé, ő érzelmi analfabéta.." Majd rákerestem és tényleg létezik a fogalom, így picit többet megtudhattam erről az egészről. 
Szóval számomra az érzelmi analfabéta az, aki nem nem akarja megérteni mi a probléma, hanem nem tudja megérteni. Azért mert ennyire képes, ennyi van a tarsolyába, ennyivel tud élni. 
Találtam egy tesztet, amelyből elvileg kiderülhet, mennyire vagy hajlamos az érzelmi analfabétizmusra.

Az én pontszámom 49 lett,: "Pontszámod alapján nem vagy érzelmi analfabéta. Felismered az érzéseidet és másokkal szemben is képes vagy az empátiára."
Ez a kis netes teszt (nem biztos, hogy elég hiteles), valamilyen szinten megnyugtat, mert szerintem sincs túl nagy baj az önismeretemmel és az érzéseim megfogalmazásával. Persze vannak még kicsapongó pillanataim, gyengeségeim, de a legtöbbször nem okoz problémát végiggondolni mit is érzek és ezeket szavakba önteni.
Talán egy szociális munkásnál nem is probléma az, ha tud empatikus lenni.:) 

Vajon őszinték vagyunk magunkkal? Vajon tudjuk egyáltalán, hogy mi az igaz? Vajon tisztában vagyunk az érzéseinkkel? Miért hazudunk magunknak, ha végig tudjuk az igazat? 

Megéri-e "kegyetlenül" őszintének lenni? 
Vegyük azt a házaspárt, akiket már többször említettem. 
Lassan másfél hónapja járnak a szervezethez segítségért. Ami általában arról szól, hogy a feleség elmondja, hogy ő mit érez és hogyan gondolkodik az egészről. A férfi nagyon hallgatag típus, szerintem kicsit fejben mindig máshol jár. 
A nő a szöges ellentéte a férjének. Mindent elemez, mindenről van véleménye. Beszél, sír, nevet, érzelmes, aktív. A férfi pedig csak ül. 
Amikor elsőnek találkoztam velük a hölgy áradozott a férjéről, hasonlókat mondott, mint: "Nála jobb társat el sem tudnék képzelni."  
"Sokkal jobban szeretjük egymást mióta abbahagyta a játékot."
Nekem már ezek gyanúsak voltak, mi az, hogy nála jobb társat nem tud elképzelni? Hiszen egy segítő szervezetnél ülnek hetente 1 órát, azért, hogy a férje abbahagyja a tippmixet. 
Hogy szerethetik egymást jobban, mióta nem játszik a férj? Mivel többet szexelnek, így összekötötte azzal, hogy jobban is szeretik egymást. 
Végig azt éreztem, hogy ezek mind túlzások. Áradozott a férfiról, mintha semmi gond nem lenne. Az esetkezelést úgy állította be, mintha egy kirándulás lenne, ahová szeretnek járni.  Majdnem tökéletesnek mondta az életüket. 
Én pedig ott ültem és végig azt éreztem, hogy ezt még a nő sem hiszi el. A férfi csak ült és nézett maga elé. Nem igazán mondott semmit. 
Ekkor már láttam, teljesen mások mindketten. És mást is akarnak az élettől, más az értékrend. 

Ezután olyan érzéseim lettek, melyeket igazából nem kellene éreznem és nem is számít, hogy én mit érzek. De megfogalmazódott bennem, beszéltünk róla a Mentorommal, majd elengedtem ezt. 
Aztán most az utolsó találkozás alkalmával újra jött ez az érzés: "Ennek a nőnek, sosem lesz elég ez a férfi."
Vagyis: Soha nem lesz felhőtlenül boldog mellette és soha nem fogja úgy érezni, hogy a helyén van. 
A hölgy többször említette, hogy a férje távolságtartó, keveset simogatja, nem fejezi ki érzelmeit.
A nő pedig erre vágyik, érzi és tudja, hogy ez nem elég neki. De mellette marad. (még) 
Az utolsó beszélgetésen már kicsit racionálisabb volt a feleség, és belátta, hogy ez a kapcsolat nehézkes, de még mindig próbálkoznak.

Na és ott ülünk mi, akikhez azért jöttek, hogy segítséget kérjenek a házasságuk egyben tartásához.  
Én pedig végig azt érzem, hogy felesleges.  De nem mondhatom egyelőre ki, mert abban kérnek segítséget, hogy együtt tudjanak maradni. 
De ha ő is tudja, és mind tudjuk, hogy nem lesz soha jó, akkor miért erőltetjük?
Miért nem akarunk őszinték lenni magunkkal?
Ismerjük-e egyáltalán magunkat? Tudjuk, hogy mit is akarunk? Ha tudjuk, miért nem csináljuk azt, amit akarunk?
Mert ha őszinték lennénk az fájna, de rövidebb ideig fáj, mintha hónapokig, évekig ámítanánk magunkat és akkor szembesülünk azzal, hogy ez kevés és hazugság. 
Hazudunk, mert azt hisszük úgy kevésbé fog fájni. Nem merünk szembe nézni a valósággal és nem vállaljuk a felelősséget. Inkább húzzuk, halasztjuk, majd lesz valahogy alapon. A 'majdleszvalahogyból' soha nem lesz boldogság. 
De ha én kimondom nekik azt, hogy nem szabadna együtt maradniuk, akkor egy világ összedőlne bennük. AKKOR ÉS OTT. Majd összeszednék magukat és rájönnének, hogy lehet jobb mindenkinek, ha külön mennek és megkeresik a számukra megfelelő partnert. Akivel egy szinten vannak és akivel kölcsönösen kielégítik egymás igényeit. Magammal miért nem vagyok ilyen őszinte?



Folyamatosan kattog az agyam.
"Mi lenne, ha másképp viselkedem?"
"Hol tartanék most, ha akkor máshogy döntök?"
"Jó úton haladok, azt érem el amit szeretnék?"
"Elég ez nekem, ezt akarom én valójában?"
Ez ijesztő (számomra). Nem tudom, mi a jó. Egyik pillanatban azt érzem, hogy most helyesen döntöttem, majd újra felmerül bennem az, hogy mégsem. Elég labilisnak érzem magamat, talán csak valami késői serdülőkort élek, vagy kapunyitási pánikom van. 
Szembe kell néznem magammal és az érzéseimmel. 

A minap egy esetmegbeszélésen voltam. Egy-egy alkalomra beszoktam ülni és megnézem, hol járnak az esetkezelésben és mindig tanulok valami újat.
Egy ilyen mondat hangzott el a "Mesterem" szájából a beszélgetés során: "A krízis mindig egy lehetőség."
Azaz: a krízishelyzetet általában negatívként fogjuk fel. Ha én azt mondom, hogy krízis, te egyből arra gondolsz, hogy baj-probléma. A hagyományos értelmezésben a krízis jelentése a lelki egyensúly felborulása, vagyis egy olyan állapot, ami alapvetően negatív.
Viszont gondoljunk bele, hogy a krízis egy lehetőség is lehetne.
Ez egy ok a változásra, változtatásra, önismeretre, kapcsolatépítésre.
Mi lenne, ha úgy fognánk fel, hogy ezzel pozitív irányba terelhetjük az életünket és új kapuk nyílnak meg előttünk? Az élet néha szándékosan kipöcköl a komfortzónából és lehet, hogy pont egy krízissel.

Nézzük miért tekintjük lehetőségnek a krízist:
Amikor KRÍZISHELYZET van, akkor fel kell mérni az erőforrásokat, megmaradt képességeket, készségeket és azokat erősítve megtalálni a megoldást. Felmérjük a kapcsolati rendszert, a szociális közeget. Ezeknek az erőforrásoknak a felhasználásával megkeressük a legjobb megoldást, ami nem feltétlenül a legegyszerűbb.
Ez rettentő nehéz, pláne, ha én magam vagyok krízisben. Ezért jó, ha külső ember (szakember) segítségét kérjük a krízishelyzetben. A „külső” segítő függetlenül állást tud foglalni a helyzetben és objektívan látni a problémát.  Mivel, ha mi kerülünk „bajba” akkor milliószor átrágjuk, átgondoljuk, hogyan is kellene megoldani, talán túlságosan is rápörgetjük magunkat. Amikor egy nehéz helyzetben vagyok, biztos nem arra gondolok, hogy mekkora lehetőség van ebben.
Viszont segítséggel megvizsgálhatjuk a helyzetet függetlenül is.
A segítő megkeresése több szempontból is fejlődéshez vezethet. Ilyen például az, hogy egy idegen előtt meg kell fogalmazni és kimondani a problémát. Részt kell venni a segítő beszélgetéseken és folyamatos interakcióval élni. A kliens végig önreflexiót gyakorol, ami segíti önmaga megismerésében és bizalmának kialakításában.
A krízisből való kijutás egy sikerélmény, mely építi az önbizalmat és új célokat adhat az embernek.

Mégis leírom az esetet, úgy könnyebb megérteni, hogy mire is gondoltam. 
Szóval adott egy szerencsejáték függő fiatal férfi, aki nagyon nehezen szab határt a pénzköltésnek és a hazugságoknak. A feleség egy idő után megunja a helyzetet és úgy dönt, hogy ennek véget kell vetni. Elsőnek a férfi próbálja magában lerendezni ezt a helyzetet, 1 hétig megy, majd újra visszaesik, ekkor a feleség úgy dönt, hogy kidobja.
De ott egy 9 hónapos kisbaba, ami összeköti az életüket. Majd rájönnek, hogy a függőséget nem tudják legyőzni családon belül, így segítséget kérnek. 
Krízisbe került a házasságuk, a közös életük. Megrendült a kapcsolatuk alapköve, a bizalom. 
A feladat, számunkra egyszerűen hangozhat: ne szerencsejátékozzon tovább!
Eltelik egy hét, nem játszott. Két hét, nem játszott. Közben folyamatos a kapcsolat a segítő és a kliensek között. 
Az absztinencia során a kliens számára kinyílik a világ. Elkezd új tevékenységeket találni, focizni járni, kertészkedni. Sokkal közelebb kerül a feleségéhez, érzelmileg és testilegi is. A húgával való kapcsolata is erősödik.
Szóval az élet egy teljesen más perspektívája jelenik meg előtte. Ami nekünk "nem függőknek" teljesen természetes, vagy mégsem? Néha hajlamosak vagyunk úgy begyepesedni egy-egy problémába, hogy teljesen megszűnik minden más körülöttünk. Bezárunk. Elhagyjuk a tevékenységeket, barátokat. Ez már talán a depresszió egyik fajtája. Ráforgatjuk az életünk összes területére a problémát. 
És itt jövök én ebbe a sztoriba. Olyan szinten befordultam egyetlen dolog miatt, hogy szinte minden örömömnek gátat szabott. Majd ezzel a mondattal megváltozott a felfogásom. Rájöttem, hogy millió lehetőség van a helyzetemben. Rengeteg idővel, energiával, szabadsággal rendelkezem és tulajdonképpen azt teszem, amit csak akarok!  Remek a kapcsolati hálóm, amire bőven tudok alapozni és kihasználni ezt az erőforrást.
Szóval ezt erősítem magamban, és mindenki másban is: A krízis egy lehetőség!