Ha divatosan akarom kifejezni magamat, akkor a bejegyzésem: "A kapunyitási pánikról" fog szólni.
Ha pedig a konkrét jelentést, jelenséget nézzük, akkor arról, hogy milyen állandóan szorongani,
megkérdőjelezni saját magunkat, a külvilágot és az eddigi életünket.
A szakirodalom szerint a kapunyitási pánik olyan, amilyennek megakarjuk élni.
Lehet pozitív és várakozásokkal teli és lehet lehangoló, kétségbeejtő és rettenetes.
Ez elég sok külső tényezőtől, környezettől is függhet, így nem feltétlen a fiatalokon múlik, milyen is ez a "pánik".
Kiket érint ez a jelenség?
Az, hogy ennek mikor érkezik el az ideje eléggé változó.
Általában a pályakezdő értelmiségiekre szokták ezeket a fogalmakat használni.
Körülbelül 18 és 30 között, amikor megtörténik a leszakadás a szülőktől, illetve elég sok más is.
Viszont én úgy gondolom, hogy akár 16 éves kortól is kezdődhet, vagy korábban.
Gondoljunk csak akár azokra a fiatalokra, akik kényszerből vagy önként elköltöznek otthonról,
vagy elszakadnak szüleiktől.
Néhány irodalom szerint kizárólag csak az egyetemet, főiskolát végzett fiatalok körében fordul elő,
köztük is azoknál a leggyakrabban, akik egyetem után rövid időn belül nem vállaltak gyermeket.
Mitől is alakul ez ki?
Neves pszichológusok úgy gondolták, hogy a serdülőkor után a fiatal felnőttkor következik,
ám van egy szakasz, amikor mindkettő jelen van.
Ami azt jelenti, hogy egyidejűleg két életszakasz problémái, lehetőségei, 
krízisei vannak jelen az egyének, fiatalok életében.
A serdülőkor és a fiatal felnőttkor közötti időszakot kezdődő felnőttkornak is nevezték (Erikson),
ezzel külön szakaszt alkotva a fejlődéslélektan folyamatában.
Ennek az egész körítésnek a lényege az, hogy a különböző életszakaszok egymásba épülnek
és mindegyik hozza magával sajátos kríziseit, kérdéseit.
Sokan úgy gondolják, hogy ebben az életszakaszban lévő fiatalok nagy része szimplán nem akar felnőni, ezért hezitál és marad mondjuk a szülei mellett még elég hosszú ideig.
Milyen krízisekről van szó és milyen kérdésekben kell döntenie a fiataloknak?
Az életünkben folyamatosan döntéseket hozunk, ám ebben az időszakban elég sok egymásutáni közvetlen döntést kell hoznunk.
Hová megyünk továbbtanulni, melyik egyetemre jelentkezünk, hová költözzünk kollégiumba, vagy albérletbe, maradjak, vagy menjek?
Egy háromszöggel tudnám jellemezni a döntések témáit, elemeit:
szülőktől való leszakadás/elválás- karrierépítés- stabil kapcsolatok/párkapcsolatok kialakítása
Mivel jár ez együtt, mi is történik konkrétan bennünk ilyenkor?
A pánik nem feltétlen a legjobb kifejezés ebben az esetben, de egyes kutatások szerint a legtöbbször produkált tünetek a pánikhoz hasonlóak. Jellemző a halogatás. Sokszor kiakarunk lépni egy-egy helyzetből, mert az nehézséget okoz nekünk, vagy döntés elé állít. Ez az elkerülő viselkedés, ami már eleve azt adja, hogy próbálunk minden helyzetet kerülni, amiben döntenünk kellene.
Félünk, szorongunk a döntéseink következményeitől, attól, hogy nem fogunk tudni változtatni, illetve az új helyzetek is elég kellemetlenül érintenek minket.
Hárítunk és úgy teszünk mintha semmi gáz nem lenne: "majd lesz valahogy" alapon próbálunk gondolkodni.
Miért írok erről?
Mostanában elég sokszor úgy éreztem, hogy depresszív állapotban vagyok. Szomorú, letört voltam.
Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább, mit fogok kezdeni magammal.
Korábban is felmerült bennem sokszor, de ilyen szinten még soha.
Gondolkoztam, mi lehet az oka annak, hogy félek és szorongok állandó jelleggel. Kezdetben azt hittem, hogy újra a pánikbetegségem gyötör és fojtogat.
Azon kattogtam, hogy hol fogok élni, ki lesz a társam, hány gyerekem lesz, mit fogok dolgozni.
Elég intenzíven rám törtek ezek a gondolatok, beforgattam magamat és elég sokat sírtam miatta.
Aztán idővel összeraktam a képet: Fél év múlva diplomázom, ami elég közel van már.
Így az is egyre közelebb kerül hozzám, hogy munkát kell keresnem és elkezdeni a nagybetűs életet.
A munka világa nem áll távol tőlem, mert elég sokat dolgoztam diákként.
Viszont ott mindig tudtam, hogy az iskolapad vár vissza. Most viszont el kell kezdenem kialakítani a saját kis életemet és ezt úgy tehetem, ahogy csak szeretném. Senki nem mondja meg mit hogyan tegyek, ami egyrészről nagyon jó és felemelő, másrészről félelmetes, mivel csak rajtam áll a dolog és felelősséget kell vállalnom.
Nekem a szüleim soha nem mondták meg, hogy mit hogyan csináljak, hová menjek középiskolába, milyen szakot válasszak az egyetemen. Emiatt sok barátom irigy volt rám, én meg rájuk, hogy a szüleik terelgetik őket picit.
Néha nekem is szükségem lett volna rá, hogy a szüleim határozottabban kiálljanak a véleményük mellett, vagy adjanak egy kis iránymutatást ebben.
Szóval az elmúlt félévem úgy telt el, hogy az érzelmeim össze-vissza vergődtek.
Féltem, szomorú voltam, boldog voltam, szabadnak éreztem magamat, majd újra féltem.
Összeraktam a képet: Összességében én félek!
Viszont próbálom ezt az egészet átforgatni a szabadság-érzésbe. Pozitív akarok lenni és azt hinni, hogy ez óriási boldogság és szabadság. Azt teszek, választok, amit csak szeretnék. Ezen dolgozom és teszek érte, hogy kihasználjam azokat a lehetőségeket, amiket adottak. 
A bejegyzés pedig azért született, hogy "reményt" adjak a sorstársaimnak, akik ugyanezzel küzdenek és sz*rul érzik magukat, kételkednek önmagukban.
Mit tegyünk ha már nagyon rossz, mivel nyugtatom magamat?
Ne felejtsd el, hogy bármikor léphetsz, válthatsz.
Ha nem szereted a munkádat, ne csináld.
Keresd a lehetőségeket és lépj.
Nyilván ésszel, de megteheted.
Nagyon kevés olyan döntés van, amely nem korrigálható!
Ha úgy érzed teljesen reménytelen a helyzet akkor nyugodt szívvel keress fel egy szakembert. Nincs szégyellnivalód. Segíteni fog.
Az internetes cikkek szerint nyugodtan hozzunk hirtelen döntéseket, költözzünk otthonról el és nyissunk a világ felé. Egyelőre ebben még nincs tapasztalatom, de ha nektek van, akkor szívesen veszem a történeteket, élménybeszámolókat!