Ez az írás újra személyes, önismereti bejegyzés lesz. 

Amikor 14-16 éves voltam, mondhatni, hogy a környéken nekem volt a legnagyobb szám.
Imádtam szerepelni, a középpontban lenni. Állandóan sztoriztam és volt, hogy lódítottam is nagyokat azért, hogy menőbbnek tűnjek. Mindig nekem kellett, hogy a legtöbb barátom legyen és jaj volt annak, aki mással is mert barátkozni. 
Visszatekintve igazi gyökér voltam. Vagy az a tipikus 16 éves, akinek a családi élete romokban hever és próbálja lelki terrorban tartani a körülöttelévőket, hátha nekik szarabb lesz, mint saját magának. 
Igazából a vagánysághoz minden adott volt: hatalmas újépítésű ház, kamionos apuka (a köztudatban még mindig az él, hogy rengeteg pénzt keresnek, cáfolom: NEM!), egy gimnazista bátty, és ápolónő anyuka.
Kívülről teljesen úgy nézett ki, mintha minden a legnagyobb rendben menne, mindenki happy. 
Ez viszont a valóságban annyit jelentett, hogy 3 hitelből épített házban laktunk, apa alkoholista és amennyi pénzt megkeresett az mind a svájci frankos hitelre ment el, bátyám abban az időszakban elég sokat züllött, anya pedig ráfügött az internetre. 

A legjobb barátnőmön kívül ezekről senki nem tudott semmit. Az iskolában is volt tanár, akivel jó volt a kapcsolatom mégsem osztottam meg vele semmit ebből az egészből. Inkább botrányosan viselkedtem.
Lógtam a suliból, veszekedtem a pedagógusokkal, megvertem vagy 2-3 lányt és állandóan játszottam az eszemet a "pasikkal" kapcsolatban. Ha elmentünk társaságba mindig összevesztem valakivel.
Otthon csapkodtam az ajtókat, ha valami nem úgy volt ahogy én akartam egyből hiszti.
A barátnőimet zsaroltam, féltékenykedtem és "bántottam őket". 
Sose fogom elfelejteni a legutolsó agresszív viselkedésemet, középiskola 10. osztályában. 2 lány már hosszú ideje szívta a véremet a duciságom miatt. Egyszer valami olyasmit kiabáltak utánam, hogy földrengés van, ha közlekedek. 

Bekattant az agyam, visszamentem a terembe hozzájuk. Ültek egy padban és vihogtak. Elsőnek csak elkezdtem ordibálni, utána pedig rájuk borítottam a padot és kisétáltam. Nyilván kaptam érte egy igazgatóit, meg kizártak magyar faktról. 

Igazi elviselhetetlen tini voltam. Én, Anya helyében biztos, hogy két taslit leküldtem volna, hogy térjek észhez. 
De Anya semmit nem tudott velem kezdeni.
Ordibáltam velük, érzelmileg zsaroltam őket, meg vergődtem egésznap. 
Visszagondolva szégyellem magamat, az egész miatt. 

Aztán lassan elkezdett nyugisabbá válni minden, eladtuk a házat, letudtuk a hitel részét, apával rendeződött a kapcsolatom valamilyen szinten. Bátyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz, Anya pedig leszokott a netes témáról. Plusz a pánikbetegségem eléggé eldurvult, így sok dologban akadályozott. 
Nem azt mondom, hogy ezután egy angyal lettem, de elég sokat javult a helyzet a magatartásommal kapcsolatban. Tisztelettudóbb lettem, végig tudtam hallgatni másokat és nem kellett mindennek rólam szólnia. 
Az egyetem első évében még próbáltam hatalmas társasági ember lenni.

Majd egyre inkább visszahúzódtam a középpontból. Sokszor a csoporttársaim azt hitték, hogy valami bajom van, mert szokatlan volt, hogy szünetekbe nem az én hangom hallatszik a folyosón. 
Kezdetben az órákon és állandóan szerepeltem, mindenhez volt hozzászólásom.
Aztán észrevettem magamat, hogy mennyire irritáló lehetek.

És attól fogva kétszer is meggondoltam, hogy megszólaljak-e. 

Ezzel olyan szintre jutottam, hogy volt olyan, hogyha kérdeztek is azt mondtam, hogy passz, nem akarok mondani semmit. 
Ha visszanézek az elmúlt 8 évre el sem hiszem, hogy ilyen lettem. De elmondhatatlanul örülök neki, hogy a szeleburdiságot és a bunkó énemet otthagytam a középiskolában. 
Olyan szinten megváltoztam, hogy félelmetes. Nem lettem csendes, vagy nagyon visszafogott. 
Természetesen most is elmondom a véleményemet és kiállok magamért, ha szükség van rá. 
De korántsem azzal a harsány, irritáló énemmel, mint 15 évesen. Amikor azt hittem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent és én vagyok a legkülönlegesebb ember a Földön. 

Ha valaki ugyanezt elmondta volna nekem 8 évvel ezelőtt, kiröhögöm. Sőt, hülyének nézem. 
De mostmár érzem a változás "erejét", mértékét és azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek. 
1-2 éven belül egész normális Nő leszek. Addig meg törekszem a legjobbra. 

Sokat volt hangoztatva, hogy 2017-ben nagy változások lesznek, ám korántsem gondoltam volna, hogy ekkorák. 
Édesanyám körülbelül 1 hónapja elkezdett játszani a gondolattal, hogy felmond és másik munkahelyet választ. Illetve hazudok, már fél éve ezen gondolkozik, de egy hónapja megszületett a gondolat a fejében, hogy nem csak munkahelyet vált, hanem lakhelyet is. Elkezdett interneten nézegetni Győrtől kezdve Budapestig mindenféle bentlakásos otthont, ahol idősekkel foglalkoznak és ápolónőket keresnek. Kezdetben azt hittem, hogy csak álmodozik és majd történik valami később. De egyre valóságosabb lett ez az egész, amikor október elsejével beadta a jelenlegi munkahelyére a felmondását. Aztán amikor ma bejött, hogy felhívták az egyik budapesti otthonból, hogy menjen interjúra, én elképedve, félelmet leplezve hallgattam végig. 
Egyrészről örülök, hogy mer lépni és vállalkozik valami újra, kilép a komfortzónájából és keresi a boldogságát, az új helyét. Támogatom amennyire csak tudom, segítem ahol csak tudom és tényleg példaképemként nézek rá, hogy milyen bátor és megéli önmagát. 
Másrészről viszont mondhatjuk, hogy totálisan be vagyok tojva, hogy hogyan tovább, mi lesz ha itt hagy. Én erről nem beszéltem neki, próbáltam jópofát vágni az egészhez és biztatni.
Aztán eljött az a pont, amikor úgy gondoltam ennek ki kell jönnie. Egyrészt rohadtul mérges voltam, hogy Ő ezt, hogy is gondolta, itt hagy egy alkoholista emberrel akinek nemsokára(ahogy elnézem 1-2 éven belül) egészségügyi segítségre lesz szüksége. De ez nagyon jól tudom, hogy önzőség és csak az EGO-m tombol. Másik oldalról viszont totálisan előjött belőlem a kislány, aki kétségbeesetten ragaszkodik az anyukájához, félti és (megint csak önző módon) nem akar egyedül maradni. 
Anyával leírhatatlan kapcsolat van közöttünk, tudom, hogy nem egészséges és már rég változtatni kellett volna. De egyszerűen egymásnak élünk, ha ő rosszul van- én is, ha ő boldog- én is. Mindent megtudunk beszélni és meg is beszélünk, nincs olyan téma amiről ne tudnánk beszélni, vagy órákig eszméket futtatni. Tényleg mondom, hogy a legtöbb szabadidőmet vele töltöm el és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem nélküle.(Tudom, hogy felnőtt nő vagyok és a saját lábamra kell állni rövid időn belül, de soha nem gondoltam, hogy most fog eljönni ez a pont.) Ugye ezt egy ideig próbáltam leplezni és csak belül fojtogatott ez az érzés, aztán úgy döntöttem, tényleg beszélnünk kell erről.  
Ami a szívemen a számon alapon elkezdtem mondani a véleményemet erről az egészről és azt, hogy mennyire félek. Elsőnek dacolt és védte magát. Aztán pedig jött az a rész amitől előre féltem és most is a torkomat szorítja...Sírtunk, zokogtunk és mindezt azért mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ennek így kell lennie, ahhoz, hogy változzon meg minden mert egy nagy kád sz*rban ülünk évek óta. 
Nem tudom, hogy mi fog ezután következni, de úgy döntöttem bátran nézek elébe és bízok a legjobban. 

Hihetetlen, hogy az emberi elme mire képes, és egy ember mi mindent tud ha képes figyelni! 
Kb. 9.es korom óta buszozok, és általában utálom, hányingerem van, pánikolok, zsibbad az arcom, stb. 
Szóval körülbelül 6-7 éve buszozok, reggel-este. 
14 éves lehettem, amikor történt egyszer, hogy beült velem szembe egy fiú, két üveg plexi választott el minket egymástól, én nem igazán figyeltem rá. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy hé, neki mosolyog a szeme! 
Elkezdtem nézni, amit ő észre is vett. Nem voltam annyira bátor, hogy felvállaljak egy mosolyt felé, kitudja mit is gondolna...
Néha-néha eszembe jutott, hogy ki is lehet Ő? Emlékszem még a naplómba is került egy feljegyzés miatta. 
Aztán teltek az évek, ritkán láttuk egymást, de volt, hogy láttam, hogy Ő, de nem hozott lázba a dolog. 
Majd lehettem már olyan 17-18 amikor egymással szembe kerültünk a buszon, ő az egyik oldalt én a másikba. Rengetegen voltak a buszon,lépni nem lehetett semerre. Én mosolyogtam, hogy milyen helyzet is alakult itt ki, és megpróbáltam nem rosszul lenni..és végre, a szemébe mertem nézni. Ő is mosolygott. Ez nagyon jól esett. Aztán 'játszottunk', úgy tettünk mintha nem is szemeznénk.. Én felnéztem, ő le, majd fordítva..de a végén csak mosolyogtunk együtt. És leszálltam a buszról.. Ez megtörtént pár alkalommal, de soha nem volt semmilyen kommunikáció közöttünk, itt lakik, de nem ismerem. 
Ma hosszú napom volt, reggel 8-tól az egyetemen voltam fél 4ig, így a 15:45ös busz vártam a megállóban. 
Felszálltam, beálltam középre mert úgy gondoltam az a legjobb hely, ha nem akar az ember  felborulni, ha már nincs ülőhely. Zenét hallgattam, messengereztem, és éreztem valamit, hmm..mi ez? Na de nem foglalkoztam vele, félúton jártunk amikor eszembe jutott ez a pasi, majd oldalra néztem, és végig ott állt mellettem! Jesszus! 
Ő az. 
Na jó, nyugi! Nem viselkedtem másképp. Pár megálló volt hátra, néha oldalra sandítottam, éreztem, hogy néz. 
Döntöttem. Az utolsó előtti megállóban beállok vele szembe, és belenézek abba a mosolygós szemébe! 
Megállt a busz a megállóban, én átfordultam a busz másikoldalába, vele szembe. Nem feltünően, de ránéztem, megnéztem, tényleg Ő az? Nahát... 
Rámnézett, én még kicsit úgy mintha nem is tudnám mivan. Bátorság. 
Majdnem a megállóba értünk ahol leszoktam szállni. Felnéztem rá, mosolyogtam, de úgy, hogy értse, ez csak neki megy. Majd megfordultam, és leszálltam.  Annyira filmbeillő volt. Tökéletesen időzítettem. És nagy vigyorogva hazasétáltam. 
Nem hiszem, hogy egy ember életében sokszor történik ilyen, hogy úgy érzi, ez olyasmi lelki találkozás. És nem kellenek hozzá szavak, se facebook, se semmi. Ez a színtiszta nyers őszinte kommunikáció. 
Biztos másnak is van olyan, hogy megérzi ha találkozni valakivel, de nekem általában közelebbi ismerősökkele szokott ilyen lenni, nem pedig vadidegen pasival akivel 7 éve szemezek.:)

Összegezném az évet. Igazából nem volt rossz, sok dolgot megtanultam és megtapasztaltam. Emberileg hatalmasat fejlődtem. Igazából csak a jelenlegi érzéseimről tudok írni, szóval hazudtam amikor azt írtam az évet akarom összegezni. 
Tegnap haza költöztem a szüleimhez. Több okból is. A párom azt hiszi csak a pénz miatt, én tudom, hogy amúgy is így lett volna. Nem volt ennek semmi értelme, hogy együtt lakjunk, úgy, hogy 3 hetente haza jár enni meg aludni, én meg egyedül szenvedek egy 50nm-es lakásban, feleslegesen, mikor anyuéknál is tudnék lakni. 

Így hát a sors, és az élet, így hozta. Haza jöttem, tegnap minden cuccomat haza hoztuk. A Szilvesztert már itthon töltöm, ő meg az ország másik végén Sz.fehérváron. 
Sokan kérdezték, illetve nem is kérdezték... Féltenek, hogy nem-e omlottam össze, minden okés-e, mekkora fájdalmaim vannak a különköltözés miatt? 
Kedveseim, semmit nem érzek. Talán egy kis megkönnyebbülést, hogy nem kell ott ülnöm egyedül a lakásba és sírni. 
Jó nem lazázok. De magamat is megleptem, hogy a kezdeti kiborulás után, mennyire serényen pakoltam a kis cuccaimat össze, és mennyire nem foglalkoztam semmivel. Semmit nem érzek. Ez durva.