Körülbelül egy hónapja volt egy olyan álmom, amit a mai napig elég nehezen dolgozok fel. 
Álmomban apával veszekedtem, sírtam és ordítottam vele, hogy ne tegye ezt magával, mert megfog halni. Semmit nem válaszolt. Talán ott sem volt. 
A következő amire emlékszem az volt, hogy láttam, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön, az arcára nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy halott volt. 
Itt ért véget az álmom és felébredtem. 
Ez az álom magában is rémisztő, de amit utána éreztem talán még ijesztőbb volt. Ahogy felébredtem mérhetetlen nyugalom öntött el és teljes béke. Nem tudtam, hogy lehet ez, miközben nemrég láttam az Édesapámat halottként. 
Aztán elkezdtem megérteni mifajta érzés ez és miért érezhettem ezt. 

Az alkoholizmusa főként nem rólunk szól, hanem őróla. Őt tette tönkre az alkohol, ő szenved tőle.
Mert igenis szenved. Többször mondta, hogy tudja, hogy nem jó amit csinál és belefog halni. Viszont mikor azt mondtuk, hogy akkor kérjünk segítséget mindig megtorpant.  Tudom, hogy hinnem kellene abban, hogy letudna szokni és helyrehozni az életét, de sajnos már nem tudok hinni.
Voltak próbálkozások, mindenki támogatta, majd újra és újra csalódtunk és ugyanoda kerültünk, vagy talán még lejjebb is. 
Az alkoholista egy rettentően beteg ember. Több sebből is vérzik az ő személyisége. Magánélete, kapcsolati rendszere, énképe teljesen szétesett. 
Egy ideje azt érzem, hogy teljesen elveszítettem Őt és ebből már nincs visszaút.
Talán ez a leszakadás/ elengedés fázisa? 
Szóval amikor álmomban megtörtént a halála, megnyugodtam. Megnyugodtam mert azt éreztem, hogy megszabadult a szenvedésétől. Megszabadult attól a rengeteg rosszulléttől, kíntól amit az alkohol okoz neki nap mint nap. 
Édesapám hétköznapi ember, de nem buta. Felfogja mi történik vele, érzékeli a körülötte lévő világot, ezért tudom, hogy mindennap szörnyen érzi magát és nem tudja mit kellene tennie. Viszont a személyisége és a jelleme összeroppant és egyre gyengébb lesz a piával szemben. 
Amikor itthon van minden második beszélgetés arról szól, hogy oldjuk meg a dolgot, menjünk el szakemberhez. Ez megy évek óta, semmi sem változik. Különböző technikákat próbáltunk már ki arra, hogy hogyan tudnánk rávenni, hogy változzon. Eddig egyik sem sikerült. 
Az alkohollal szemben semmi és senki nem győzhet az ő világában. Nem számít már, hogy eltávolodott tőle mindenki, hogy a gyermekei, felesége is szenved vele együtt és nem akarják elveszíteni. 

Elmondhatatlanul sajnálom őt és azt amit érzek. Édesapám egy igazán jó apa, amit tudott azt megadott nekünk. 
Kiskoromban Ő volt a legcsodálatosabb ember számomra. Felnéztem rá, minden pillanatot vele akartam tölteni. 
Büszke voltam rá mert ő volt az én nagy és erős apukám, aki mindenkitől megvédett.
Én voltam az ő "Macskási Izoldája"- folyton így hívott, rengeteg helyre magával itt és mindenki tudta, hogy van egy gyönyörű kislánya akire ő nagyon büszke. De aztán kezdtek a dolgok megváltozni és egyre többet dolgozott, egyre többet ivott és egyre távolabb kerültem tőle. Elutasított és ezután többé nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Többször elmondta, hogy mondogatta, hogy nem vagyok már az ő kislánya és teljesen elzárkózott előlem. Ő előlem, én pedig előle. Utáltam vele találkozni, állandóan féltem, hogy mit fog mondani, mibe fog újra belekötni. 
Ez egy olyan korszak volt amit rettentő nehéz feldolgoznom és megértenem, és mai napig fáj. 
Tudom, hogy az alkohol miatt volt és mindennek tudom az okát, miértjét. De ezt akkor sem olyan egyszerű megérteni. Ezt nem tudod csak úgy elfogadni, hogy: "oké, csak az alkohol beszélt belőle..".  Ezt egy 11-12 éves kislány nem tudja elfogadni, aki rajongott az édesapjáért. Ezek a dolgok olyan lelki sebek amik mindig megmaradnak. Fellehet dolgozni, de mindig ott lesznek és azt az elutasítást amit abban az időszakban tőle kaptam, soha nem fogom elfelejteni. 
Sokan mondják, hogy szerencsésnek mondhatom magamat más alkoholista családtagokhoz képest, mert nem volt agresszív és nem vert minket. Úgy gondolom a szavak ereje és a metakommunikáció ejthet ugyanolyan mély sebeket az ember lelkén mint a pofonok.  
Mindezek ellenére nem tartom őt rossz embernek, inkább már csak sajnálom. Sajnálom az elvesztegetett időt amit az alkohollal töltött és nem a gyerekeivel. Sajnálom a rengeteg vitát. Sajnálom azt, hogy nem tudott és nem tud már elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sajnálom, hogy sokszor azt éreztem: gyűlölöm. Sajnálom, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből, a munkája és a függősége miatt. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam és nem tudok neki segíteni.

Elfáradtam.  

A tegnapi napon nem először és szerintem nem is utoljára hallottam ilyesmit, hogy a bölcsészek furák. Többször negatív jelzőkkel illetik őket és hobbiszakmának nevezik szakmáikat.
De miért tűnnek "furának" a bölcsészek? Elvontnak, őrültnek, művészléleknek titulálják őket, de milyen alapon?

Besorolás szerint bölcsész vagyok. Nem a hagyományosan vett értelemben, vagyis a legtöbbször a bölcsész címszó alatt a szabadbölcsész, filozófia szakos hallgatókra asszociál mindenki. 
De vannak akik úgy gondolják, hogy akik bölcsészettudományi karra járnak, mind bölcsészek. Szóval összességében jó magam is bölcsész vagyok. 
A bölcsész szakokról nagyon kevesen tudnak reális dolgokat, a legtöbbször a sztereotípiák uralják a közvéleményt. 
3 éve "élek" bölcsész életet, amely idő alatt elég sok mindent megtudhattam a gondolkodásról, felfogásról. 

Megpróbálom megfogalmazni, úgy, hogy egy NEM bölcsész is megérthesse:
Vannak olyan emberek akik számokkal dolgoznak, vannak akik vonalzóval, vannak akik kétkezi munkát végeznek, vannak akik zenélnek, vannak olyanok akik programoznak és vannak a bölcsészek. 
A bölcsészek azok akik gondolkoznak. Gondolkoznak, de nem feltétlen matematikai képletekkel. Gondolkoznak a világról, összefüggéseket keresnek, emberi kapcsolatokat vizsgálnak, viselkedési mintákat próbálnak megfejteni. Szeretik érteni a körülöttük lévő világot, szeretnek emberi kapcsolatokat építeni. Szeretnek figyelni és megérteni. 
Biztosan elfogult vagyok, de úgy gondolom, hogy e kar tanulói azok, akik örökké gondolkoznak, mindenen. Kutatnak, keresnek és próbálják megérteni a körülöttük zajló dolgokat. Rengeteget foglalkoznak az emberi kapcsolatokkal ezért egy idő után jobban kezelik őket, mint mások. 
A bölcsészek általában azok, akik mindig 'furának' tűnhetnek. Mert sokat olvasnak, mert nagy szemekkel figyelnek egy-egy eseményt, mert váltanak két szót a hajléktalanokkal, mert bátran mosolyognak az utcán, mert felvállalják gondolataikat. "A magas szintű általános műveltség, a mélyebb, elemzőbb gondolkodás sok területen hasznos lehet. Sőt többen azt vallják, hogy ők az átlagnál humánusabbak, empatikusabbak, türelmesebbek."

Találtam egy kérdést, gyakorikérdéseken, szeretném megosztani. 
Szóval a kérdés úgy hangzik, hogy: "A bölcsészek mire jók?"
Válaszok: 
-Szerintem semmire sem jó a bölcsész diploma, az egésznek semmi értelme. (...)Tipikus céltalanok szaka. Lényeg: az egész egy értelmetlen, munkaanélkülieket termelő baromság.
-Nyelvészet, irodalom, ilyesmi. Az égvilágon semmire se jó. 

Van pár mondat, amivel simán kilehet akasztani egy bölcsészt, csak, hogy értsétek miről is beszélek: 
Forrás:http://tizdolog.hu/2013/09/16/10-mondat-amivel-kiborithatsz-egy-bolcseszt/

“Akkor te is szereted hajnalig kocsmában inni az olcsó bort, meg cigizgetve világmegváltani?” – Sörös vagyok, nem cigizek, de amúgy alapvetően ja. És?

“El tudsz mondani egy verset fejből?” – Régészetet tanulok, de amúgy simán. Sőt, közben átbiciklizek egy égő karikán, és egy labdát is egyensúlyozok az orromon.

Nem először fordul az elő, hogy hallom ahogy fulladozik. A minap azt álmodtam, hogy meghalt. 
Álmomban veszekedtem vele, üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt és hogy, nem akarom elveszíteni, szükségem van rá. Majd meghalt. Semmi szirénázás, se semmi. Lefeküdt és meghalt. Békés volt és nyugodt. Meglepő az érzés, de ahogy megláttam, hogy meghalt, megnyugodtam. Lenyugodott a lelkem és már nem sírtam. Kellemetlen érzés ez, talán még magam előtt is szégyenlem, de így történt. Ennek a dolognak köze sincs ahhoz, hogy én azt akarnám, hogy menjen el. De tudom, hogy szenved és látom a fájdalmait. 
Aztán tegnap este már mindenki aludt, Ő a konyhaasztalnál bóbiskolt 3 tányérral maga előtt. Kimentem, felkelt, azt kérdezte Anya haza jött-e már, és beszéltem-e vele? Annyit válaszoltam, teljesen nyugodtan, hogy :"Apa este fél 10 van, Anyu már régen haza jött." És nem éreztem dühöt. Csak szántam és sajnáltam. Sajnálom azt ami történik vele, sajnálom a fájdalmait és a szenvedését. 
Ma reggel 6-kor arra keltem fel, hogy fulladozik a másik szobában, de nem mint aki félrenyelt, hanem azaz öklendezős torokirritálós nem is tudom milyen köhögés, körülbelül 2 percig csinálta, és újra elaludt. 
Rettegtem. Rettegem és rettegek most is. Köztudott, hogy az alkoholizmus egyik velejárója a nyelőcső alsó részének vénatágulatai, melyek jelentős vérzést okozhatnak. 
A legnagyobb félelmem ez, hogy egyszer elkezd fulladozni, majd elvérzik. 
A reggeli fulladozásánál egyből ez jutott eszembe és az, hogyha nem hagyja abba akkor nem tudom, hogy fogok átmenni és segíteni rajta. De abbahagyta, én egy félóráig próbáltam megnyugtatni magamat.
Majd felmerült bennem a kérdés, hogy magától a haláltól félek-e ennyire, vagy attól, hogy őt elveszítem. 
Nem tudom. Talán összességében az egésztől. A veszteségtől, a látványtól, a következményektől. 
Magam előtt is szégyenlem ezeket az érzéseket; A félelmemet, a dühömet, a megkönnyebbülésemet, a tehetetlenségemet. Nem tudom mit kellene tennem. Újra elvesztem. 

15 éve élek együtt Mr.Alkohollal. Aki hol szelídebb, hol agresszívabb viselkedést mutat. Az első 10 évben az agresszívabb oldala volt előtérben. Úgy gondolom ebben az időszakban a test harcolt az alkohol ellen és az a rettenetes feszültség ami emiatt létrejött az felénk áramlott. Hál'istennek csak szóban. Bár azt mondják a lelki terror erősebb mint a fizikai bántalmazás.
Nem tudom, soha nem ütött meg(a kezével), de a szavaival annál többször. Milliószor hallottam, hogy semmirevaló vagyok, hogy ne szóljak bele az életébe.
El sem kell mondanom mennyi lelki sebet ejtett rajtam az évek alatt. Amiket most az én feladatom helyrehozni és egy egészséges lelki egyensúlyt létrehozni. Nem szeretném ragozni azt, hogy ő mennyit hibázott és milyen apa volt. Tény, hogy az anyagi dolgokat amiket csak lehetett megadott. De a legfontosabb dolgot nem tudta megadni. Az apai szeretetét, legalábbis azt a fajtát amire én vágytam. Soha nem hinném, hogy utált engem, de nem tudta helyén kezelni a dolgokat. Ez az ő felelőssége. 
Az én felelősségem az, hogy helyre rakjam magamban a kapcsolatomat az alkoholizmussal. Feldolgozzam és ne féljek annyira tőle, hogy egy sör szisszenésétől összeránduljon a gyomrom. Hiszem azt, hogy ezt fellehet dolgozni és egészségessé lehet tenni magamban az alkohollal való dolgokat. 
Amikor reggel 9-kor bontja a sört nem félelmet érzek, nem azt érzem, hogy kiabálás lesz vagy veszekedés. Azt érzem, hogy kimegyek és levágom az asztalról a sört és elkezdek vele ordítani, hogy szedje össze magát. Dühöt érzek, mérhetetlen dühöt. Ami felemészt. Az agyamban rengetegszer lejátszottam már azt, hogy fogom az összes piát kidobálni, összetörni az üvegeket. De nem lépek. Nem lépek, mert tudom, hogy semmi nem fog vele megoldódni. 
Ő soha nem fog megváltozni. Nekem kell elfogadnom ezt és amíg élek együtt élni vele.