15 éve élek együtt Mr.Alkohollal. Aki hol szelídebb, hol agresszívabb viselkedést mutat. Az első 10 évben az agresszívabb oldala volt előtérben. Úgy gondolom ebben az időszakban a test harcolt az alkohol ellen és az a rettenetes feszültség ami emiatt létrejött az felénk áramlott. Hál'istennek csak szóban. Bár azt mondják a lelki terror erősebb mint a fizikai bántalmazás.
Nem tudom, soha nem ütött meg(a kezével), de a szavaival annál többször. Milliószor hallottam, hogy semmirevaló vagyok, hogy ne szóljak bele az életébe.
El sem kell mondanom mennyi lelki sebet ejtett rajtam az évek alatt. Amiket most az én feladatom helyrehozni és egy egészséges lelki egyensúlyt létrehozni. Nem szeretném ragozni azt, hogy ő mennyit hibázott és milyen apa volt. Tény, hogy az anyagi dolgokat amiket csak lehetett megadott. De a legfontosabb dolgot nem tudta megadni. Az apai szeretetét, legalábbis azt a fajtát amire én vágytam. Soha nem hinném, hogy utált engem, de nem tudta helyén kezelni a dolgokat. Ez az ő felelőssége. 
Az én felelősségem az, hogy helyre rakjam magamban a kapcsolatomat az alkoholizmussal. Feldolgozzam és ne féljek annyira tőle, hogy egy sör szisszenésétől összeránduljon a gyomrom. Hiszem azt, hogy ezt fellehet dolgozni és egészségessé lehet tenni magamban az alkohollal való dolgokat. 
Amikor reggel 9-kor bontja a sört nem félelmet érzek, nem azt érzem, hogy kiabálás lesz vagy veszekedés. Azt érzem, hogy kimegyek és levágom az asztalról a sört és elkezdek vele ordítani, hogy szedje össze magát. Dühöt érzek, mérhetetlen dühöt. Ami felemészt. Az agyamban rengetegszer lejátszottam már azt, hogy fogom az összes piát kidobálni, összetörni az üvegeket. De nem lépek. Nem lépek, mert tudom, hogy semmi nem fog vele megoldódni. 
Ő soha nem fog megváltozni. Nekem kell elfogadnom ezt és amíg élek együtt élni vele.