A magyar rap és hip-hop világa eléggé összetett és mondhatjuk úgy is, hogy kicsit felhígult az utóbbi időbe. 
Emiatt, amikor azt mondom, hogy magyar rappet hallgatok, mindenkinek Mr. Busta, Missh, Rico, Hiro és társai ugranak be elsőre. 
Pedig az én ízlésem elég távol áll ettől a világtól, stílustól.
Ezek a "rapperek" egy olyan világot akarnak mutatni, ami nem is létezik.
Legalábbis a magyar emberek többsége számára nem létezik. Nem tudom, hogy az előadók hogy élnek, mert soha nem néztem utána, de még ha így is élnének, nekem akkor is sok lenne a nagyzolás. 
A klippek tele vannak giccsel, hatalmas luxusautókkal, pitbullokkal(?miért?), és pénzszórással. 
Itt egy kedves kis idézet ebből a "zenéből" :
"Jönnek a csajok a buliba, a kurvák bevisznek a budiba.
Vodkából bennem egy üveg, a hugyom kimarta a füvet.
Leszarom hogy rólam mik mennek, leszarom hogy mi tetszik nektek!"

Nekem ennek az egésznek annyi mondanivalója van, hogy:
"blablablabla, g*cikeményvagyok,papapapa.vanpénz..papapa.."
Róluk egyelőre ennyit, mivel nem szeretnék jobban belemenni, mert nem értek hozzá, illetve nem is kifejezetten érdekel. Mindenki egyénileg dönti el mit szeretne hallgatni. Tény, hogy néha feldühít, ha velük azonosítják a magyar rappet, de elengedem már ezt. 

Szóval, amit én szeretek az picit más értékrenddel bír. Talán 13-14 éves koromban kezdtem el hallgatni rap zenét. 
Akkor szólt Tibbah, Siska Finuccsi és Tkyd, Jam Balaya, DSP vagyis a Bloose Broavaz.
Azért hallgattam ezeket, mert amikor a legnehezebb időszak volt, ez mindig erőt adott.
Ez lehetne egy egyszerű közhely is, de mivel elég érzékeny lelkű vagyok, ezért nekem sokat számít a környezet és a külső hatások. 
Olyan szövegeket raktak össze, amelyeket minden olyan ember átérzett, aki nehezebb körülmények között él, vagy problémás a családi élete. 
Ezek a rapperek a valóságról szövegelnek, arról, hogy milyen az ha elhagynak a szüleid, ha elveszíted a családod, vagy ha nincs mit enni, és szegénységben kell élned. A való életet mutatják be kendőzetlenül:

"A te fajtádnak csak szerep, mikor a rosszról mesél, de van ki benne él a rosszban mégsem rosszról beszél.
Az, kinek nem jut otthonra más csak száraz kenyér. El tudod te képzelni milyen életet él?
Fel tudod te fogni milyen az, mikor a nincsből kell adni? Mégis három éhes szájat kell minden nap jól lakatni.
Nem fogok a gazdag kölyköknek slágereket adni, meghagyom a b*zi rappereknek azt nyomatni.
Legyen az övék a nagy lé, meg a luxushelyek, én meg beszélek az összes éhező száj helyett..."
Siska- A szenvedés útján

"Csalódtam benned, mikor elhagytál, nyugodtan partizzál,
A húgom meg én kéz a kézben kisírt szemekkel,
Ha érzed, miről beszélek testvérem fel a kezekkel....
...Testvérem a bajban, testvérem az örömben,
A húgom a legdrágább kincs, a kezem érte ökölben,
Anya nélkül nőttünk fel a jóból kiszakadtunk,
De bármekkora is a baj mi mindig összetartunk...."
Siska Finuccsi- Mami blue

Ez volt az a rész, ahol mindig elbőgtem magamat.
Számomra a testvérem az egyetlen Anyán kívül, akire számíthatok,
és tényleg rengetegszer volt olyan, hogy csak mi voltunk egymásnak, és egymásnál bújtunk el
Apa hülyeségei elől. Mondjuk ez a mai napig így van, és próbáljuk egymás lelkét védeni. 

Aztán jött Tkyd, akit én inkább költőnek tartok, mint rappernek: 

"Ha a szemed mögé látnék, ott is önmagamat látnám.
És te rájönnél, hogy az élet egy élmény és nem látvány
És ha kinyújtod a kezed, én egy szívet rejtek el benne,
hogy érezd megszakadni, mielőtt valaki elvenne.."
Tkyd- Fehér királynő

Ezek a szövegek tiniként nagyon megfogtak, és felértek számomra egy-egy Ady szerelmes verssel. 
Rengeteget hallgattam az ő szövegeit, viszont ez a Tkyd-es időszakom teljesen elmúlt, mert picit depresszívnek érzem a mondandóját és könnyen beforgat. 

Igazából sorolhatnám még, hogy melyek azok a szövegek amelyek illenek az életemre, vagy megfogtak, de ez most nem annyira fontos. Inkább azért írtam ezeket le, mert elgondolkoztam azon, hogy a kortársaimmal, barátaimmal szemben, hogy lehet az, hogy én rappet hallgatok, és nem csak a populáris muzsikát?!
Egyrészt a válasz az, hogy bátyám inkább rappet hallgatott, a baráti tárasága is, akikkel sokat lógtunk együtt. 
Valamilyen szinten muszáj volt ismernem ezt a kultúrát, aztán pedig megszerettem és nekem sokat adott ez a zenei műfaj. Mindig úgy éreztem, hogy ebbe a közösségbe jobban illek, mint a pink miniszoknyás discos társaságokba. Sok új ismerőst, barátot szereztem a "rap bulik" által, és ahogy az egyik számban is van:
"Ez nem crew, ez család!"
Másrészről az önkifejezés egyik eszköze, amely sokszor segített át olyan időszakokon, amikor azt hittem, hogy velem az élet mindig csak kiakar b*szni. A zene segítségével rájöttem, hogy nem az én problémám a legnagyobb és, hogy mások is kaptak az élettől kereszteket, melyeket cipelnek és mégis eljutottak oda ahová szerettek volna. 
Tudom, hogy sok ember szemében a rapp karierr, és ez a kultúra egyenlő a zülléssel, füvezéssel és trágár szavakkal, de láss csodát, itt egy (majdnem) diplomás szociális munkás, aki rap bulikra jár, és a buszon Siska Finuccsi szól a headsetében, mégsem lett hajléktalan, sem bőnadrágos drogos.
(Bocsi, de rettenetesen gyűlölöm a sztereotíp gondolkodást!)

Ahogy újra beköszöntött a fesztiválszezon, elkezdtem gondolkozni azon, hogy idén is bevállaljak-e egy fesztivált.
20 éves voltam amikor az első fesztiválomon részt vettem.
Bátyám a fesztivál előtt egy héttel kért meg, hogy menjek velük. Azelőtt soha még csak nem is gondolkoztam azon, hogy elmenjek egy ilyen helyre. 
Nem vagyok az a tipikus minden hétvégén bulizni járó emberke. Pedig a Campus Fesztivál is 10 km-re van tőlem, mégsem vágytam soha. Én inkább a sima koncerteket kedvelem, disco-ban nem voltam még.
3 gólyatáboron vagyok túl, két évben csapatvezetőként, első évben pedig gólyaként vettem részt, az egy hetes táborokon. Ezeken kívül talán 2-3 alkalommal voltam "a városban" kocsmázni és bulizni.
Aztán tavaly megtört a jég, és elmentem egy fesztiválra, ami keddtől vasárnapig tartott. 
Tudom, hogy közhelyes, de felejthetetlen élmény volt számomra ez az egész.
Korábban azért sem mentem bulizni, társaságba mert elég önbizalomhiányos voltam a testalkatom miatt.
Úgy éreztem, hogy a disco-ban sokkal csinosabb és dekoratívabb lányok járnak.
Többször hívtak a barátaim, de mindig találtam kifogást, ami miatt nem mentem. 
Amikor tavaly bátyám elhívott a vészcsengő egyből megszólalt a fejemben. A fesztiválon van strand, 0-24-ben egymással vagyunk és FÉLEK. Megmondom őszintén, rettenetesen aggódtam amiatt, hogy kifognak nézni. 
Az én fejemben a fesztiválokról egy olyan kép élt, hogy miniszoknyás, és p*csanadrágos lányok rohangálnak bikinifelsőben. 

Google képtalálat a fesztivál szettre:
Szóval végig azt gondoltam, hogy magazinból kilépett modellekkel fogok találkozni a fesztiválon, és én a túlsúlyommal elbújhatok a sátorba. 
Elmentünk a fesztiválra, már a beléptetéses sorbaállásnál éreztem, hogy ez nem olyan fesztivál, mint amilyennek én gondoltam a buta önbizalomhiányos falusi agyamban. 
3-4 órát álltunk sorban azért, hogy bejussunk. Amíg várakoztunk több társasággal is összebarátkoztunk, és telefonszámokat cseréltünk. Számomra ez a világ elég idegen és meglepő volt.
Az 5 nap alatt rá kellett jönnöm arra, hogy rengeteg fajta ember van; kövér, vékony, zöldhajú, tetovált, nemtetovált, kopasz, hosszúhajú, roma, magyar, fiatal, öreg és stb.
Nyilván tényleg voltak olyan lányok, akik úgy néztek ki mint ha divat bemutatóra jöttek, csinosak voltak és szépek, de egyetlen egyszer sem viselkedtek lenézően velem szemben. 
Szóval egyáltalán nem lógtam ki a sorból és soha senki nem tett egy megjegyzést sem arra, hogy én milyen vagyok. Sőt.. elég sok ismerőst szereztem a fesztiválon és nagyon sok emberrel beszélgettem.
Tényleg olyan volt az egész, mint egy nagy család. Mindenki köszöngetett, beszélgetett, kölcsön adott, ajándékozott. Ha láttam valakit, aki rosszul van, megpróbáltam segíteni neki (szakmai ártalom), és jó volt látni, hogy mások is hasonlóan odalépnek ahhoz, aki mondjuk a földön fekszik. Ja, és nem arról szólt az egész fesztivál, hogy részegen fetrengem az árokparton. Sőt, mások sem tették ezt. Az előítéleteim között élt az is, hogy mindenki részeg, hányik, vagy be van drogozva. Ehhez képest talán csak az utolsó este fordult elő, hogy több mentő is érkezett. 
Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyen jól tudom magam érezni ennyi idegen között, főleg pánikbetegként. 
Persze, sokat dobott rajta, hogy 5 fiúval mentem, akik gyerekkori barátaim, így félnivalóm egyáltalán nem volt. 
A bejegyzésem oka igazából annyi, hogy idén is amellett döntöttem, hogy elmegyek erre a fesztiválra, és egy hétig "semmitteszek". Nem garantálom, hogy idén nem fogok aggódni vagy izgulni előtte, de tudom, hogy jó emberek között leszek és újra olyan élményeket fogok szerezni, ami boldoggá tesz. 
Szeretném, ha minden hozzám hasonlóan önbizalomhiányos ember, megmerné lépni ezeket a dolgokat és megértenék, hogy a világ különleges, hogy mindannyian mások vagyunk! 

Szerintem többen is belefutottak már abba, hogy a másik fél öngyilkossággal fenyegetőzött egy szakítás kapcsán. 
Nekem ez a serdülőkori "kapcsolataimban" többször is előfordult.
Eleinte megijedtem és féltem, majd rájöttem, hogy zsarolni akar a másik. 
2012 elején kezdődött, netes ismerkedés. Beszélgettünk egy ideig, majd találkoztunk.
Különlegesnek tűnt, festett és intelligens volt. 3 évvel volt idősebb mint én, egyke gyerek, elég jó anyagi háttérrel. 
Voltunk párszor moziban, kiállítás megnyitón, fürdőben. 
Egyre furábban viselkedett; sokszor észrevettem, hogy máshogy érzékeli a világot, mint az egészséges emberek. Volt, hogy egy egyszerű nesztől is hatalmasat ugrott és teljesen zavart lett.
Amikor elsőnek voltam nála, nem engedte, hogy szétnézzek a szobájában, szinte rám kiabált, hogy üljek le a székre, és ne nézzem a könyveit, polcokat.
Aztán találtam egy nagy dobozt nála, ami tele van gyógyszerekkel, azt mondta allergiás.
Eleinte fogalmam sem volt, hogy mi ez az egész. 
Aztán nekem ez egyre furábbá és ijesztő kezdett lenni, féltem tőle. Úgy döntöttem véget vetek ennek. 
Nála voltunk, feküdtünk az ágyon, beszélgettünk. Én egy ideje gondolkoztam a szakításon, de nem mertem szólni. De akkor ott úgy éreztem, hogy most vagy soha. Elmondtam neki, hogy nem szeretnék már többet vele lenni. 
Semmit nem tudott mondani, feküdt az ágyon és rángatózott a sírástól. Nem tudtam megvígasztalni, nem is akartam. 
Előtte soha nem láttam így sírni férfit, de embert sem nagyon. Ott hagytam, mert nem tudtam segíteni.

2 napon belül elkezdtek érkezni az SMS-ek, és a messenger üzenetek, amelyekben arról írt, hogy szeretne meghalni, és jobb lenne a világ nélküle. Azt hittem csak zsarolni akar.. 

Ezeket írta, fogalmam sincs mennyi igaz belőle.
Én nem változtattam a véleményem emiatt, azt állítottam végig, hogy jobb lesz így
és nem akarok vele lenni:

Ezek mentek pár hétig, majd 2012. április végén teljesen lezártam a beszélgetést. -
Párszor láttam az egyetemen, illetve egy lány ismerősöm mesélte, hogy félnek tőle a tanszéken,
mert a lányokat videózza és fotózza a folyosón. Szóval nagyon zavart és furcsa volt. 
Aztán tegnap kaptam egy gyászjelentést ismerősömtől:
"Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették,
hogy F.L. életének 24. évében váratlanul elhunyt." 
Konkrétan letaglózott ez az egész. Elkezdett kattogni és pörögni az agyam. Kiderült, hogy öngyilkos lett. 
Egyből beugrottak az emlékek, az utolsó beszélgetések, melyekben végig azt írta, hogy megakar halni.
Igaz ennek már 6 éve, de akkor is.
Hajlandóságot érzett már akkor az életének befejezésére. Én pedig nem vettem komolyan. 
Öngyilkossággal fenyegetőzött, mégsem léptem semmit. 15 éves voltam.
Nem magyarázat. 
Elkezdtem magamat okolni, lehet megmenthettem volna?! 
A mai eszemmel teljesen másképp cselekedtem volna. Talán szóltam volna a szüleinek, barátainak, akárkinek. Tettem volna valamit. 
Ez az egész rettenetes.. 

Ma 3-4 riportot is megnéztem, olyan ügyekkel kapcsolatban ahol 14 év alatti gyermekek haltak meg, gyilkosság által. Két esetet emelnék ki ebből és szeretném elmondani a véleményemet szakemberként a gyermekvédelem okolásáról.
Az egyik ilyen májusban történt Sólyon.  A 8 éves kislányt, a testvére 16 éves barátja verte agyon.
A második egy pár hónapos csecsemő halála, akit túladagoltak a szülei. Nem csak belejutott valahogy a szervezetébe, hanem konkrétan bedrogoztatták a gyereket. Aki ebbe belehalt.
Ez a része nekem elég brutális, nem is szeretem ezeket a híreket nézni, mivel a szakmámban így is elég sok mindent hallok, látok. De itt jön a lényeg. 

A riportok végén jön a bűnbak keresés, és a rendszer okolása. Az első esetnél, azt mondják, hogy miért nem lépett közbe a gyermekvédelem, mert a környezet elmondása szerint a 16 éves fiú zavart volt mindig is.
De a gyermekvédelemnek erről honnan kéne tudnia? Itt nem a gyermekvédelem a hibás szerintem, mivel NEM lehet ott mindenhol. A gyermekvédelem nem olyan mint egy nagy köd ami száll a városok felé és jelen van mindenhol.
A gyermekvédelem akkor működik, ha a jelzőrendszer működik.
A jelzőrendszerbe beletartoznak a tanárok, orvosok, védőnők, szomszédok, szóval maga a környezet.
Akiknek jelzéssel kell élniük a gyámügy, gyermekvédelem és a hatóságok felé, ha számukra bármi is természetellenes.
Én nem hibáztatok senkit, félreértés ne essék. De a gyermekvédelem csak úgy tud működni, ha tud az eseményekről. Az más tészta, amikor tud róla, hogy valami nem okés, mégsem lép. 
A csecsemőgyilkosságnál a helyzet picivel másabb, hiszen az elvileg az orvosok és a védőnő is tudott arról, hogy a 23 éves anyának problémái vannak a droggal. 3 gyermeke közül csak a pár hónapos csecsemő lehetett vele. Első gyermekét az édesapja neveli, a másodikat a nagymama. Szóval több szempontból is problémás a dolog, főleg úgy, hogy a nagymama kérvényezte elvileg, hogy a gyermekek gyámja lehessen. 
A védőnő tudta, nem tett semmit. A csecsemő halála után öngyilkos lett, nem lehet tudni, hogy mi volt a konkrét ok, de feltételezik, hogy jelentős szerepet játszott a mulasztása. 

Tudom, hogy rengeteg hibája van a szociális ellátórendszernek, így a gyermekvédelemnek is. Be is látom őket és tisztában vagyok velük.
De azt soha senki nem említi meg, hogy ebben az embereknek is jelentős szerepük van.
És az emberek gyakran félnek értesíteni minket, azaz a segítőket, a problémáról.
Mert félnek attól, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Arra viszont nem gondolnak, hogy életeket menthetnek meg egy telefonhívással, egy levéllel, melyeket anonim módon is közölhetnek. 

Figyelnünk kellene egymásra, igenis menj át és
nézd meg a szomszédot, ha napok óta nem látod !
Kérlek, kérdezd meg a kisgyermeket.
aki egyedül flangál az utcán, hogy hol vannak a szülei !
Kérlek, figyelj a jelekre és ha nincs valami rendben
értesítsd a hatóságokat !
Kérlek, ne félj lépni a segítség felé !
Kérlek, vigyázz a másikra ! 
És a legfontosabb: nagyon kérlek titeket,
figyeljetek egymásra ! 

Pénteken eljött a nagy nap, elmehettem megvédeni a szakdolgozatomat.
(Egyébként 5-öst kaptam a konzulensemtől és az opponensemtől is.)
De azért picit izgultam, hogy mi lesz a védésen. 
Szóval 3 óra várakozás után bejutottam a bizottság elé, ahol 4 férfi és egy nő ült.
Betopogtam, leültem, kb. 5 percig tartott a beszélgetés. Feltünően "jól szerepeltem".
Kaptam pár kérdést, amire olyan hadarással és pontossággal válaszoltam, mintha egy lapról olvastam volna fel
egy előre meggyártott szöveget. Ezzel magamat is megleptem, mivel gondoltam, hogy majd zavarban leszek,
vagy ilyesmi. Talán egyszer kellett egy hatalmas levegőt vennem, miközben daráltam a mondandóm. 
A védés 50%-ban a dolgozatomról szólt, 50%-ban pedig arról, hogy miért nem folytatom a kutatásomat és miért nem megyek mesterszakra, mert úgy gondolják, hogy illő lenne ilyen intelligenciával továbbtanulni.
Én csak pislogtam, hogy ez most, hogy jön ide és bólogattam, hogy: persze, hogyne, természetesen.
Közben végig arra gondoltam: "Istenem, csak ezen legyek egyszer túl..".
Szóval 5 perc alatt lezajlott az egész. Van kérdés? Nincs kérdés. Kitipegtem, megnyugodtam, és pár perc múlva már azt is tudhattam, hogy hányast kaptam. 5-öst kaptam a védésre is. 
Elégedett voltam, de közben mégsem. Örültem, de valami hiányzott. Picit csalódott is voltam, mert 5 perc alatt lezavarták az egészet, előtte pedig 3 órán keresztül izgultam. 
Szóval örültem, de mégsem annyira, mint gondoltam, hogy fogok. 

A védés napján jött haza Apa is, egy 5 napos német út után. Semmit nem kérdezett, pedig tudta, hogy mi van. 
Eltelt egy kis idő, kivittem neki a dolgozatomat, alig nézett rá, annyit kérdezett, hogy ez mi.
Elmondtam, és a jegyemet is. Annyit mondott rá, hogy: "Aha, jó." Egyáltalán nem érdekli.
Maximum annyiból érdekli, hogy a kamionos haverjainak eltudja mondani, amikor ők mesélnek a gyerekeikről. 
Nem tudom mire számítottam, de ez újra fájdalmat okozott. Ott is hagytam. 
Ezután folyamatban jöttek fel bennem a rossz érzések. Majd egy újabb beszélgetés még rá is rakott egy lapáttal.
A semmiből elkezdi mesélni, mintha ez olyan fontos lenne:
Az egyik haverjának a lánya, most műkörmös és kimegy Németországba dolgozni és van barátja, a Kristóf.
A Kristóf nagyon f*sza gyerek, és autója is van, ez a lány pedig, hát nagyon ügyes, meg dolgos. 
Az senkit nem érdekel, hogy fél év múlva diplomám lesz, és hogy 5-ösöket kapok folyamatban, az efélévi átlagom kereken 5 egész. Ez nem fontos, de az, hogy ez a csaj, mit csinál és kivel van együtt az igen. 
Szóval feldühített és elszomorított egyszerre. 
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy soha nem fogom megkapni azt az elismerést amire vágyom,
mert én mindig azt szeretném, ha dícsérnének és nekem soha nem elég ebből. 
Most rájöttem miért. Apa soha nem volt büszke rám, vagy ha büszke is volt, soha nem mondta. 
Én tisztában vagyok a képességeimmel, tudásommal, de sokszor várom, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak egy-két dolognak. 
Ezért hajkurászom azt, hogy mikor és ki dícsér meg, és ha kevésbé dícsér meg, akkor mi baja lehet és nem is büszke rám? 

Erről le kell szoknom. Mert akárhány elismerést kaphatok, Ő soha nem fogja kimondani, hogy büszke rám.