Mit tehet egy szociális munkás, ha segítséget kérnek tőle?
Meddig tart a szociális munkás kompetencia határa? 
Adott az eset:
Körülbelül 4-5 éve ismerősöm a fiatalember, aki most 29 éves. Nem sűrűn beszéltünk az évek alatt, de legalább 4-5 személyes találkozónk volt. Aztán körülbelül fél éve újra megkeresett, hogy látni akar, találkoztunk, majd eltűnt, letiltott az összes közösségi oldalról. Ma ismét megkeresett és a segítségemet kérte. Az elejétől fogva érezhető volt, hogy problémás és zavarok vannak. A félévvel ezelőtti találkozónkon sokat mesélt a családjával való kapcsolatáról. Problémás a dolog és sokat említette azt, hogy menekülni szeretne, minden elől. Szerinte pánikol. De nem a hagyományos pánikrohamokról mesélt, és legjobb tudásom szerint ezeket nem is nevezném annak. Fizikai rosszullétre nem panaszkodott, csak menekülési kényszerre. Ami általában a munkahelyén fordul elő. Mivel akkor a kapcsolatunk megszakadt nem igazán foglalkoztam vele. 
Ugyebár ma megkeresett, elsőnek azt mondta, hogy nem tudok úgysem segíteni neki, majd mégis segítséget kért. Elmondása szerint két személyisége van és az egyik menekülne, a másik szeretetre vágyik és kapaszkodna valamiben. Mivel elég "vészesnek" látom a helyzetet, javasoltam, hogy forduljon pszichológushoz. 
Ám a pszichológusi segítséget teljes mértékben elutasította. 
Itt jön a dilemma. Miután tudom, hogy segítségre van szüksége, mégpedig elsősorban lelki támogatásra, aztán valamiféle komplex segítségnyújtásra. (Ezt egyenlőre nem tudom megítélni.) Segíthetek-e neki? 
Baráti segítséget természetesen nyújthatok neki, tudom. De ő valamiféle szakmai segítséget vár tőlem. 
Úgy gondolom, hogy nagyon veszélyes ebbe belemenni és belenyúlni olyan dologba ami pszichológus dolga lenne. De a lelkiismeretem bántja, ha teljesen elutasítom. 
Dilemma, dilemma.. 

Szokásosan és önmagamat ismételve: Rossz után mindenképpen jó következik. Szóval kimásztam a gödörből és elindultam felfelé. Most talán olyan középtájon járhatok. Természetesen most is vannak nagyon rossz napjaim, de úgy átlagolva egész jól elvagyok. 
Nyelvtanfolyamra járok heti kétszer, írom a szakdolgozatomat, munkát keresek. 
Január elején szólt egy ismerősöm, hogy van a kórházban meghirdetve két szociális munkás állás. Igazából ekkor csak konstatáltam, hogy jó lenne ott dolgozni, mert 2 éve vágyom oda. 
Aztán január 22.én elmentünk a volt középiskolámba népszerűsíteni az egyetemet és ott teljesen véletlenül egy beszélgetés során kiderült, hogy lehet jelentkezhetnék az állásra így is, hogy csak decemberben kapom meg a diplomám. Feldobott a dolog, én igazán szeretnék kórházi szociális munkás lenni. 
Anno amikor választani kellett, hogy jelentkezzek egyetemre, vagy maradjak ápolónőnek a gimnázium után, akkor annyira csábított a kórházi világ, az az életforma amit ők csinálnak és ahogy ők segítenek. 
Ez most lehet csúnyán, nagyképűen fog hangzani, de úgy éreztem bennem több van egy szakképzőnél. Szó se róla, tisztelem, becsülöm a munkájukat, Édesanyám is ápolónő, de úgy éreztem, valami pluszt szeretnék és hogy, a fizikai gondozásra nem lennék képes. 
Szóval lényeg a lényeg, nagyon vonz az egészségügy világa, de más szegmensből, nem feltétlen az ápolás része. Talán az ápolás része, de lelki/szellemi oldalról. Így amikor felcsillant a lehetőség, hogy jelentkezhetnék és talán igent mondanak rá, hát el nem tudom mondani milyen boldoggá tett. 
Rengetegszer elképzeltem már magamat ahogy az egészségügyben dolgozom és azon is sokat gondolkoztam, hogy vajon miért vágyom erre ennyire. Szerintem ez nekem valamiféle presztízs kérdés. Vagy talán annyira vonzanak a fehér köpenyek.. Korábban már találkozhattatok ezzel a gondolatommal : http://azutam.blog.hu/2017/05/18/level_2027-bol_10_ev_mulva_az_elkepzelt_eletem 
 Ugye ebben azt írtam le, hogy a későbbi párommal a kórházban fogok megismerkedni. Szóval tényleg hatalmas álom számomra az egészségügy. 

Tudom, hogy kevés az esély rá, hogy felvegyenek és nem is akarom magamat beleélni, de ha valamennyi esély is van, már reménykedhetem! 
Úgy gondolom, hogy a Sors kiszámíthatatlan, de minden okkal történik és mindennek akkor és ott van az ideje amikor megtörténik. Így ennek most kellett megtörténnie. 
Szóval megírtam az önéletrajzomat, motivációs levelemet, kértem referenciákat és most várok. Várok és reménykedem, bízom abban, hogy amit nekem szánnak az az enyém lesz. :) 

Mostanában itthon megint egyre nehezebb a helyzet. Apa egyre többet iszik. Anyának fogalma sincs, hogy mit akar, beszél össze-vissza. 
A minap Apa felhívott és elkezdte Anyát szidni nekem, 40 percen keresztül, mondtam: "aha, ühüm, jó, értem, nem tudok ezzel mit kezdeni, nem tudok mit csinálni, aha, sajnálom, aha."
Anya haza jött elmeséltem neki, hogy 40 percig hallgattam, hogy mi lett elcseszve köztük. Aztán tegnap este Anya elkezdte mondani Apának, hogy jó lenne ha nem nekem mondaná ezeket a dolgokat, hanem kettejük között rendeződne a helyzet. 
Ezután jött az, ami 5 éve nem fordult elő, elkezdett szidni, de olyan hangnemben, hogy én kutyáról nem beszélek így. Voltam szarkavaró, szánalmas, kétszínű és ezek ismétlődése egészen 2-3 órahosszáig. Azt mondta, hogy még a telefonszámomat is kifogja törölni. Nagyon régen éreztem már ilyet, talán 14-15 évesen amikor többször elmondta, hogy egy senki vagyok és semmi jogom beleszólni a család életébe.
Most újra eljött ez az időszak. 
Hogy mit érzek? 
Fájdalmat és újra azt amit akkor, hogy tényleg egy senki vagyok és jelentéktelen minden egyes napom. 
Másrészről dühöt, amiatt, hogy nem bírja felfogni mekkora lelki sérüléseket okoz ezzel ahogy viselkedik. Azt se bírja felfogni, hogy milyen sebeket okozott azzal ahogy régen is hogyan viselkedett egy gyermekkel, akinek a legnagyobb szüksége az Ő szeretetére volt. 
Azt mondják, hogy az alkoholistáknak el kell nézni ezeket a dolgokat, mert betegek és blablablabla. Mit nézzek el? Hogy a lányából egy kisebbségi komplexusos pánikbeteg szerencsétlen csinált? Azt nézzem el? Azt, hogy nem bírok egy normális kapcsolatot kialakítani mert állandóan megakarok felelni és teljesítménykényszerem van? Azt, hogy tudom, hogy soha nem leszek elég jó? Azt, hogy állandóan rettegek attól, hogy valamit elrontok és lecsesznek? 
Ezt mind nézzem el neki, mert ő alkoholista? 
Tudom, hogy bennem kell megváltoznia a dolgoknak. Tudom, hogy nekem kell ezt feldolgozni és elfogadni. De, egyszerűen nem bírom épp ésszel felfogni azt, hogy tud egy APA így viselkedni a saját gyermekével. Oké, az alkohol, meg ilyenek. De akkor is, ez hogy történhet meg?? Hogy alázhatja meg a lányát ennyire? Hogy okolhatja az elrontott kapcsolatáért a gyermekét? 

Kapálózom, de úgy mint aki fulladozik egy hatalmas óceánban. Nem hogy fulladozik, de az utolsó levegővételek közepette van. 
Miért kapálózom? Azért, hogy szeressen valaki. Csernus szavaival élve: Szeretetkurva lettem. Nagyjából mindent megadnék azért, hogy végre valaki szeressen, vagy legalább azt mondja, hogy szeret. Ettől váltam olyan nagyon naívvá és totál hülyévé. Én, aki megvolt róla győződve, hogy okos, értelmes, "felnőtt" nő. 
Megint gödörben vagyok. De a legalján. 
Most már csak is siker széria jöhet, mert túl sok volt a buktató az elmúlt 2-3 hónapban. Magamnak csináltam a legtöbbször a bajt, gyenge voltam. Elvesztettem a hitemet, magamban és másokban. Abban, hogy a világ alapvetően szép és abban, hogy értékes vagyok. 
Hiszem, hogy lehetek én is fontos. Hiszem, hogy valaki így fog szeretni ahogy vagyok. Hiszem, hogy egyszer én is fontos leszek valakinek.