Vajon őszinték vagyunk magunkkal? Vajon tudjuk egyáltalán, hogy mi az igaz? Vajon tisztában vagyunk az érzéseinkkel? Miért hazudunk magunknak, ha végig tudjuk az igazat? 

Megéri-e "kegyetlenül" őszintének lenni? 
Vegyük azt a házaspárt, akiket már többször említettem. 
Lassan másfél hónapja járnak a szervezethez segítségért. Ami általában arról szól, hogy a feleség elmondja, hogy ő mit érez és hogyan gondolkodik az egészről. A férfi nagyon hallgatag típus, szerintem kicsit fejben mindig máshol jár. 
A nő a szöges ellentéte a férjének. Mindent elemez, mindenről van véleménye. Beszél, sír, nevet, érzelmes, aktív. A férfi pedig csak ül. 
Amikor elsőnek találkoztam velük a hölgy áradozott a férjéről, hasonlókat mondott, mint: "Nála jobb társat el sem tudnék képzelni."  
"Sokkal jobban szeretjük egymást mióta abbahagyta a játékot."
Nekem már ezek gyanúsak voltak, mi az, hogy nála jobb társat nem tud elképzelni? Hiszen egy segítő szervezetnél ülnek hetente 1 órát, azért, hogy a férje abbahagyja a tippmixet. 
Hogy szerethetik egymást jobban, mióta nem játszik a férj? Mivel többet szexelnek, így összekötötte azzal, hogy jobban is szeretik egymást. 
Végig azt éreztem, hogy ezek mind túlzások. Áradozott a férfiról, mintha semmi gond nem lenne. Az esetkezelést úgy állította be, mintha egy kirándulás lenne, ahová szeretnek járni.  Majdnem tökéletesnek mondta az életüket. 
Én pedig ott ültem és végig azt éreztem, hogy ezt még a nő sem hiszi el. A férfi csak ült és nézett maga elé. Nem igazán mondott semmit. 
Ekkor már láttam, teljesen mások mindketten. És mást is akarnak az élettől, más az értékrend. 

Ezután olyan érzéseim lettek, melyeket igazából nem kellene éreznem és nem is számít, hogy én mit érzek. De megfogalmazódott bennem, beszéltünk róla a Mentorommal, majd elengedtem ezt. 
Aztán most az utolsó találkozás alkalmával újra jött ez az érzés: "Ennek a nőnek, sosem lesz elég ez a férfi."
Vagyis: Soha nem lesz felhőtlenül boldog mellette és soha nem fogja úgy érezni, hogy a helyén van. 
A hölgy többször említette, hogy a férje távolságtartó, keveset simogatja, nem fejezi ki érzelmeit.
A nő pedig erre vágyik, érzi és tudja, hogy ez nem elég neki. De mellette marad. (még) 
Az utolsó beszélgetésen már kicsit racionálisabb volt a feleség, és belátta, hogy ez a kapcsolat nehézkes, de még mindig próbálkoznak.

Na és ott ülünk mi, akikhez azért jöttek, hogy segítséget kérjenek a házasságuk egyben tartásához.  
Én pedig végig azt érzem, hogy felesleges.  De nem mondhatom egyelőre ki, mert abban kérnek segítséget, hogy együtt tudjanak maradni. 
De ha ő is tudja, és mind tudjuk, hogy nem lesz soha jó, akkor miért erőltetjük?
Miért nem akarunk őszinték lenni magunkkal?
Ismerjük-e egyáltalán magunkat? Tudjuk, hogy mit is akarunk? Ha tudjuk, miért nem csináljuk azt, amit akarunk?
Mert ha őszinték lennénk az fájna, de rövidebb ideig fáj, mintha hónapokig, évekig ámítanánk magunkat és akkor szembesülünk azzal, hogy ez kevés és hazugság. 
Hazudunk, mert azt hisszük úgy kevésbé fog fájni. Nem merünk szembe nézni a valósággal és nem vállaljuk a felelősséget. Inkább húzzuk, halasztjuk, majd lesz valahogy alapon. A 'majdleszvalahogyból' soha nem lesz boldogság. 
De ha én kimondom nekik azt, hogy nem szabadna együtt maradniuk, akkor egy világ összedőlne bennük. AKKOR ÉS OTT. Majd összeszednék magukat és rájönnének, hogy lehet jobb mindenkinek, ha külön mennek és megkeresik a számukra megfelelő partnert. Akivel egy szinten vannak és akivel kölcsönösen kielégítik egymás igényeit. Magammal miért nem vagyok ilyen őszinte?



Folyamatosan kattog az agyam.
"Mi lenne, ha másképp viselkedem?"
"Hol tartanék most, ha akkor máshogy döntök?"
"Jó úton haladok, azt érem el amit szeretnék?"
"Elég ez nekem, ezt akarom én valójában?"
Ez ijesztő (számomra). Nem tudom, mi a jó. Egyik pillanatban azt érzem, hogy most helyesen döntöttem, majd újra felmerül bennem az, hogy mégsem. Elég labilisnak érzem magamat, talán csak valami késői serdülőkort élek, vagy kapunyitási pánikom van. 
Szembe kell néznem magammal és az érzéseimmel.