Pénteken eljött a nagy nap, elmehettem megvédeni a szakdolgozatomat.
(Egyébként 5-öst kaptam a konzulensemtől és az opponensemtől is.)
De azért picit izgultam, hogy mi lesz a védésen. 
Szóval 3 óra várakozás után bejutottam a bizottság elé, ahol 4 férfi és egy nő ült.
Betopogtam, leültem, kb. 5 percig tartott a beszélgetés. Feltünően "jól szerepeltem".
Kaptam pár kérdést, amire olyan hadarással és pontossággal válaszoltam, mintha egy lapról olvastam volna fel
egy előre meggyártott szöveget. Ezzel magamat is megleptem, mivel gondoltam, hogy majd zavarban leszek,
vagy ilyesmi. Talán egyszer kellett egy hatalmas levegőt vennem, miközben daráltam a mondandóm. 
A védés 50%-ban a dolgozatomról szólt, 50%-ban pedig arról, hogy miért nem folytatom a kutatásomat és miért nem megyek mesterszakra, mert úgy gondolják, hogy illő lenne ilyen intelligenciával továbbtanulni.
Én csak pislogtam, hogy ez most, hogy jön ide és bólogattam, hogy: persze, hogyne, természetesen.
Közben végig arra gondoltam: "Istenem, csak ezen legyek egyszer túl..".
Szóval 5 perc alatt lezajlott az egész. Van kérdés? Nincs kérdés. Kitipegtem, megnyugodtam, és pár perc múlva már azt is tudhattam, hogy hányast kaptam. 5-öst kaptam a védésre is. 
Elégedett voltam, de közben mégsem. Örültem, de valami hiányzott. Picit csalódott is voltam, mert 5 perc alatt lezavarták az egészet, előtte pedig 3 órán keresztül izgultam. 
Szóval örültem, de mégsem annyira, mint gondoltam, hogy fogok. 

A védés napján jött haza Apa is, egy 5 napos német út után. Semmit nem kérdezett, pedig tudta, hogy mi van. 
Eltelt egy kis idő, kivittem neki a dolgozatomat, alig nézett rá, annyit kérdezett, hogy ez mi.
Elmondtam, és a jegyemet is. Annyit mondott rá, hogy: "Aha, jó." Egyáltalán nem érdekli.
Maximum annyiból érdekli, hogy a kamionos haverjainak eltudja mondani, amikor ők mesélnek a gyerekeikről. 
Nem tudom mire számítottam, de ez újra fájdalmat okozott. Ott is hagytam. 
Ezután folyamatban jöttek fel bennem a rossz érzések. Majd egy újabb beszélgetés még rá is rakott egy lapáttal.
A semmiből elkezdi mesélni, mintha ez olyan fontos lenne:
Az egyik haverjának a lánya, most műkörmös és kimegy Németországba dolgozni és van barátja, a Kristóf.
A Kristóf nagyon f*sza gyerek, és autója is van, ez a lány pedig, hát nagyon ügyes, meg dolgos. 
Az senkit nem érdekel, hogy fél év múlva diplomám lesz, és hogy 5-ösöket kapok folyamatban, az efélévi átlagom kereken 5 egész. Ez nem fontos, de az, hogy ez a csaj, mit csinál és kivel van együtt az igen. 
Szóval feldühített és elszomorított egyszerre. 
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy soha nem fogom megkapni azt az elismerést amire vágyom,
mert én mindig azt szeretném, ha dícsérnének és nekem soha nem elég ebből. 
Most rájöttem miért. Apa soha nem volt büszke rám, vagy ha büszke is volt, soha nem mondta. 
Én tisztában vagyok a képességeimmel, tudásommal, de sokszor várom, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak egy-két dolognak. 
Ezért hajkurászom azt, hogy mikor és ki dícsér meg, és ha kevésbé dícsér meg, akkor mi baja lehet és nem is büszke rám? 

Erről le kell szoknom. Mert akárhány elismerést kaphatok, Ő soha nem fogja kimondani, hogy büszke rám. 

Kezdjük a legelején. Ebben a félévben a gyakorlati helyem egy szenvedélybetegellátó intézmény, amit már említettem itt. A mentorom még az ismeretségünk elején említette, hogy lesz a lakhelyemen egy Zacher előadás, amit ő intéz, mint a helyi KEF (Kábítószerügyi Egyeztető Fórum) szakmai elnöke. 
Eljött a nagy nap, május 31.-e, meg volt beszélve, hogy megyek segíteni a rendezvény lebonyolításában. 
Számomra Zacher egy példakép, nagyra becsülöm és tisztelem azokért, amiket elért és azért mert mindig ember tudott maradni. Számomra ma Magyarországon ő a kábítószer és a függőségek lexikonja, ami egyenlő azzal, hogy úgy gondolom, jelentős szakmai tudással rendelkezik. 
Szóval kissé gyomorgörcsösen indultam el otthonról, mondhatni izgultam is.
Csak reménykedtem abban, hogy talán közelebb is kerülhetek hozzá, mint a néző, aki 5-6 m-re van tőle.
Nem tudom miért egyébként, soha nem rajongtam senkiért, és nem is voltam annak híve, hogy aláírást és közös fotókat kérjek akárkitől is. 
Szóval megérkeztem, a tanárommal természetesen megint jól elcsacsogtunk, picit számomra ez válvergetés, hogy mellette állhatok és "szerepelhetek", pláne a szülővárosomban. Az ismerős arcok meglepődve néztek rám, hogy mit is keresek itt, ott voltak a volt tanáraim, családsegítős munkatársak és ismerősök. 
Én helyet foglaltam, aztán kb. 10 perc múlva megérkezett dr. Zacher Gábor, főorvos, toxikológus,
aki a világ legtermészetesebb stílusában sétált be közénk.
Sokan említették már nekem, hogy nagyon emberi és hétköznapi stílusú, normálisan viselkedik, nem pökhendi.
De talán álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire szimpatikus lesz nekem. Szóval elkezdődött az előadás, szó volt drogokról, alkoholról, internet függőségről, internetes zaklatásról (ami sajnos manapság egyre népszerűbb téma), hozott pár statisztikai adatot, mely meghökkentett, viszont nem vitte túlzásba a dolgokat, nem vált hatásvadásszá. Nyilván volt egy- két erősebb kifejezése, ami (egy átalgos fülű embernek) meghökkentő lehet. Ilyen az, hogy milyen állapotban kerülnek be a sürgősségire a betegek; besz*rva, behugyozva, összehányva.
De ebbe számomra semmi meghökkentő nincs, ez a valóság, így megy.  
Egy időben mindig Csernushoz hasonlítottam őt, úgy gondoltam ugyanolyanok, mindketten kimondják,
amit gondolnak.
Aztán rájöttem, hogy közük sincs egymáshoz. Csernus sokszor úgy mondja a véleményét, hogy lealázzon, fölényeskedjen és megrettentsen picit. Úgy akarta felhívni a figyelmet a problémákra, hogy előtte akár a földbe is tiport. Nem mondom, hogy ez rossz, DE! nem mindenkinél válik be. Egy időben neki is nagy rajongója voltam. Aztán ahogy teltek az évek picit változott a mentalitásom és felfogásom, jelenleg a világból kilehetne kergetni a stílusával és a nagyzoló, fröcsögő viselkedésével. 
Az előadás legfőbb mondandója az volt, hogy tudjunk NEM-et mondani, és a gyermekeknek is olyan értékrendet adjunk át, hogy tudjanak nem-et mondani, és merjék is ezt felvállalni.
Az értékrend, keretrendszer a legfontosabb és az, hogy mit rakunk a gyermek puttonyába otthon. 
Ami számomra megintcsak nem volt újdonság, hogy a legmagasabb droghasználat a szegregátumokban (hátrányos helyzetű kistérségek, cigány gettók) vannak, ahol természetesen nem a kannabisz a legelterjedtebb drog, hanem a "biofű",azaz a szintetikus kannabionidok. Jelentősen olcsóbbak, hozzáférhetőbbek és a fiatalok úgy érzik, hogy nem illegális. Pesten 420 forint körül lehet egy ilyen szintetikus cuccos cigihez hozzájutni,
míg a marihuána utcai ára eléri a 3-5 ezer forintot is. 
Az előadás, legalább másfél óráig tartott, gazdagabb lettem sok mindennel, de ami ezután következett talán még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna.  
Én eldöntöttem, hogy mindenképpen lövök vele egy szelfit az előadás után, ekkor a tereptanárom mondta, hogy ne itt, majd fent a V.I.P-ba, mondom V.I.P.?Tessék?
Konkrétan köpni nyelni nem tudtam, körülbelül 5-en mentünk Zacherral együtt, a volt iskolám egyik gyönyörűen felújított helyiségébe. Ahol kaja-pia volt, természetesen ez most a legkevésbé sem érdekelt. Viszont az annál inkább, hogy Zacher mellé ülhettem, és teljesen olyannak éreztem, mint bárki mást ezen a világon
(Na jó, talán kicsit mégis szimpatikusabb mint az átlagember.).
Szóval beszélgettünk még, felszínes témákról, aztán kitöltötte a papírokat és felpattant, indult is.
Elkaptam, hogy egy fotót csináljunk már. A legviccesebb, hogy 5 szelfi készült, ebből az elsőnél teljesen komoly arccal tekint a kamerában, majd az 5. képre már csak elmosolyodott. 

Igazából ez az egész egy hatalmas "lépés" volt számomra, ami befog kerülni a top 10-es élményeim közé. 

(Na itt már megengedett egy vigyort magának, a másik lány a csoporttársam.)