KRB, kitalálta, hogy hétfőn találkozzunk, mert mindenképpen beszélgetni akar velem pár dologról, ami nem net-téma. Hm.. hányszor eljátszottuk ezt, volt, hogy egy napig nem cigiztem csak miatta, mert tudom, hogy utálja, egész nap a kezembe szorongattam a telefonomat, hogy mikor hív, mikor mehetek már. És nem keresett utána hetekig, nem szólt hozzám, nem írt vissza. Akkor és mindenkor megfogadtam, soha többé nem csinálhatja ezt velem meg. Hétfő egy teljesen átlagos hétköznap lesz, leszámítva azt, hogy az lesz az első napom az egyetemen. Nem fogok rá várni, nem fogom a telefonomat szorongatni csak miatta. Nem fogom az új életem kezdetét miatta bemocskolni, VELE bemocskolni. 
Egy olyan érzés futott rajtam végig, hogy azért kell találkoznunk, hogy lezárhassam. Hogy miután meglátom, beszélek vele, kijelenthessem: Nekem nem Ő kell! 
Nem tudom mi lehet olyan fontos, hogy még találkozni is hajlandó lenne. De valahogy, van egy olyan érzésem, hogy nem lesz belőle semmi. Ha hétfőn keres, odafordulok, ha nem akkor így jártunk. 
Furcsa módon már nem vágyok rá, már nem hiszem azt, hogy ő a valaha volt legjobb és legnagyobb Férfi. Kezd egyre kisebb és kisebb lenni a szememben. Teljesen hétköznapi személy, akinek érdekes kényszerképzetei vannak, plusz szerintem skizo. 
Nem, nem tagadom, szeretem mai napig, talán az összes pasi közül Őt a legjobban. De ő se annyira tökéletes, mint azt 4 évvel ezelőtt 14 évesen hittem/láttam! És azt hiszem le kell zárnunk, és legyen vége. 

   Néha tökre elhiszem, hogy boldog vagyok, és semmi bajom senkivel. Aztán este jön a felismerés, puff, "én tuti szerelmes lettem", ó hát persze.

Nem, nem lettem szerelmes. Egyszerűen az AGY(?) mindig keres valakit, akire gondolhat, aki miatt felkelhet, aki miatt tornázhat, aki miatt mosolyoghat. Na nekem az első estés srác lett ez, kicsit is szimpatikus? jó, legyen ő a szerelmem. Aztán jönnek az első pofára esések, ráírok, alig akar válaszolni, majd egy-két szóval elintéz. Ma reggel nézegetem csoporttársam képeit, persze, hogy a srác végig lájkolta az összes létező képet. Na ilyenkor jön az érzés, hogy na menjééé' te az anyádba! 
Kereshetem a következő alanyomat?  
 3,5 év hosszú együttlét lesz..
Elengedem!
Már első este megmondták nekem, engedjem el.. Elengedem. Ha az igaz szerelmemet megtanultam elengedni, egy ismeretlen fiú elengedése sem okozhat problémát. Igazából nem is fájdalmat okozott nekem, hanem egyfajta gyermeki izgatottságot ébresztett bennem, ezért eddig várakozással töltött el az újabb találkozó gondolata. Viszont most picit lehangolódtam. Még bármi megtörténhet, de számítsunk a legrosszabbra, így nem eshetünk túl nagyot. De még mindig azt mondom, akit részegen megbolondított a zöld szemem, azt józanon is megfogja. A szemembe kell néznie, minden egyes találkozáson! 

Igen, biztosan úgy tűnhet sokaknak, hogy megváltoztam, és bunkó lettem. Nem, nem lettem bunkó.
Egyszerűen távol tartom magamat azoktól az emberektől, akik tudom, hogy csak fájdalmat okoztak eddig is és ezután is azt fognak. Nem engedem őket közel, azt mondom: elég, nem akarlak látni, se beszélni veled. Erre kapom a választ, hogy ezt jól gondoljam át, meg csak ingerült vagyok. Nem, nem vagyok ingerült, egyszerűen elég volt a hazugságokból, mert a mondvacsinált barátságokból, szerelmekből. A múltból mindenkit elengedtem. És az újak közül, ha látom, hogy nem fog valami stimmelni, már az első alkalommal elküldöm. 
Rengeteget változtam megint. Már nem fáj, ami régen fájt, már nem hoz lázba ami régen lázba hozott, már nem vagyok odáig azért, akiért régen odáig voltam. 
Egyetlen egy szerelmem volt, ezt sose fogom letagadni, vagy elfelejtettnek mondani. De az akkor volt, azt akkor éltem meg. Most is szeretem, mint egy embert. De soha többé nem lesz az ami régen volt. Én már nem is akarom.

Kezdem egyre normálisabban látni a dolgokat, kicsit mintha felnőttem volna. Reálisabb szemlélettel nézem a kapcsolatokat, beszélgetéseket.