Nem tudom ki, hogyan követi a blogomat, az életemet. De február 10.én született egy cikk arról a férfiról akivel 4 éve utazok. Hétfőn anyával voltam bent, csavarogtunk és addig húztuk az időt hogy a 15:45-ös buszt értük csak el. Beültünk szépen a csukló mögötti részhez. Jesszus, felszállt a pasi, az a pasi akit én 4 éve figyelek és mosolygunk állandóan egymásra. De ugye még soha semmilyen kommunikáció nem volt közöttünk. Hát most nem is vett észre, Anya noszogtatott, hogy menjek már oda, de nem mertem. Így ahol leszoktam szállni azelőtti megállóban felálltam, és odasétáltam az ajtóhoz, szugeráltam, vegyél észre.. És rám nézett és mosolygott, de nem kicsit.
Olyan felismerés volt az arcán, hogy jesszus, végre, megvagy. De egy szót nem szóltunk egymáshoz. Leszálltam, visszanéztem és mosolygott és nézett. Hát jó, az én napomat teljesen feldobta, ez a mosoly nekem többet jelentett bármilyen chatelésnél. 
Ez volt ehéten hétfőn. Nekem nem ment ki a fejemből ez az egész sztori, kattogtam, mit kellene csinálni, hogy kellene közelebb kerülni hozzá...Na én, az okos fejemmel kitaláltam a megoldást. Mindennap 15:45ös busszal közlekedik haza, én itthon felültem a 14:51es buszra és bementem a buszvégre azért, hogy a 15:45ös busszal haza tudjak jönni. Ugye mennyire lökött vagyok?
Leszálltam a buszvégen a buszról, megálltam, nem nézegettem, de közbe vártam, hogy mikor jön és merről. 15:31...15:34..15:36...15:41..és megjött...láttam, éreztem..de nem néztem rá. Megvártam amíg mindenki felszáll a buszra, kis léptekkel közeledtem én is, hogy érzékeltessem, hogy felszállok.
Felszálltam, leültem a csuklóhoz, menetiránynak háttal, beültem belülre, hogy mellém tudjon ülni ha esetlegesen nagyon bátor lenne. De nem ült, beállt a szokásos helyére, velem kicsit srégen szembe. Ránéztem, és egyszerre szia-szia. Atyám, szintet lépett a kapcsolatunk, úgy éreztem magamat mint egy 13 éves kislány, akinek az általános iskolai szerelme köszön. Aztán elkezdődött a 40 perc kínszenvedés. Néztük egymást, néha-néha mosoly, néha csak szugerált a szemével, én nem néztem rá sokszor, egy idő után feldühített, hogy annyi nincs benne, hogy oda jöjjön vagy akármi. A táskámban volt egy cetli, a telefonszámommal..De nem adtam neki oda..Pár megállóra jártunk onnan ahol leszoktam szállni, kicsit szomorú lettem, hogy miért nem tesz valami lépést felém. Közeledtünk a megállómhoz, felálltam, ránéztem, és annyit mondtam: na szia.. Mondhattam volna azt is,hogy köszi a szórakoztatást.:D Igazából félúton azt hittem, hogy a végjáték következik és most fog ugrani! De nem..a válasz annyi volt: szia.
És már nem néztem vissza..és már nem mosolyogtam...csak egyszerűen elsétáltam..