Tuti hatalmas nagy katyvasz lesz a mostani bejegyzés, de nem érdekel. Muszáj kiadni magamból és elmondanom amit érzek. 
Ma Anyát kikísértem az állomásra, felszállt a vonatra és elment. Elment... De nem végérvényesen. Mégis azt érzem, mintha a szívemből egy darab szakadt volna ki. Amíg látott integettem. Aztán szinte lefutottam az aluljáróba, menekülve az érzés elől, hogy ne éljem meg, ahogy a vonat kimegy az állomásról, ne nézzem végig ezt. Már ahogy utolsónak összenéztünk elkezdtek gyűlni a szememben a könnyek, de nem kezdtem el sírni. Lefutottam, és mentem, mindenen keresztül, úgy, hogy semmire nem emlékszem abból, hogy jöttem ki az állomásról, csak annyira emlékszem, hogyan küszködtem azzal, hogy ne bőgjek és mennyire nagyon fájt..Fájt? Fáj.. Most egyre jobban. 
Miután haza jöttem nem éreztem semmi extrát, rendet raktam, mostam, pakolásztam. 
Körülbelül egy órája elkezdtem nem találni a helyemet a házban és általában ilyenkor átmegyek Anyához és az ölébe rakom a fejemet és beszélgetünk. De most nincs kihez átmenjek, nincs kihez oda bújjak.(Miközben ezt írom folyamatosan meg kell állnom, mert nem látok a könnyeimtől és szó szerint zokogok, mint egy kisgyerek.) 
Az a sírás, amit a peronon nem engedtem meg magamnak, most előtört, és megengedem magamnak, mert igenis meg kell élnem ezt, ezt a "veszteséget". 
És, hogy mi fáj a legjobban? Az egész. Az, hogy elment. Az, hogy ennek így kellett lennie. Az, hogy tudom nagyon jól, hogy ennek meg kell történnie. Az, hogy most nem ölelhetem meg és nem mondhatom el neki, mennyire félek és mennyire szar. Tudom, hogy nem szabadna veszteségként felfognom és nem kellene ennyire befordulnom emiatt, de muszáj megélnem, és kicsit "meggyászolnom" ezt a kapcsolatot. Mert tudom, hogy vége és valami jobb kezdődik, valami új. Tudom, hogy nem maradhatott már úgy, ahogy volt. 
De félek, és fáj.. és annyira nagyon szeretem.. Pontosan ezért fogom tudni elengedni....


"Te nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor? És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?"