Nem először fordul az elő, hogy hallom ahogy fulladozik. A minap azt álmodtam, hogy meghalt. 
Álmomban veszekedtem vele, üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt és hogy, nem akarom elveszíteni, szükségem van rá. Majd meghalt. Semmi szirénázás, se semmi. Lefeküdt és meghalt. Békés volt és nyugodt. Meglepő az érzés, de ahogy megláttam, hogy meghalt, megnyugodtam. Lenyugodott a lelkem és már nem sírtam. Kellemetlen érzés ez, talán még magam előtt is szégyenlem, de így történt. Ennek a dolognak köze sincs ahhoz, hogy én azt akarnám, hogy menjen el. De tudom, hogy szenved és látom a fájdalmait. 
Aztán tegnap este már mindenki aludt, Ő a konyhaasztalnál bóbiskolt 3 tányérral maga előtt. Kimentem, felkelt, azt kérdezte Anya haza jött-e már, és beszéltem-e vele? Annyit válaszoltam, teljesen nyugodtan, hogy :"Apa este fél 10 van, Anyu már régen haza jött." És nem éreztem dühöt. Csak szántam és sajnáltam. Sajnálom azt ami történik vele, sajnálom a fájdalmait és a szenvedését. 
Ma reggel 6-kor arra keltem fel, hogy fulladozik a másik szobában, de nem mint aki félrenyelt, hanem azaz öklendezős torokirritálós nem is tudom milyen köhögés, körülbelül 2 percig csinálta, és újra elaludt. 
Rettegtem. Rettegem és rettegek most is. Köztudott, hogy az alkoholizmus egyik velejárója a nyelőcső alsó részének vénatágulatai, melyek jelentős vérzést okozhatnak. 
A legnagyobb félelmem ez, hogy egyszer elkezd fulladozni, majd elvérzik. 
A reggeli fulladozásánál egyből ez jutott eszembe és az, hogyha nem hagyja abba akkor nem tudom, hogy fogok átmenni és segíteni rajta. De abbahagyta, én egy félóráig próbáltam megnyugtatni magamat.
Majd felmerült bennem a kérdés, hogy magától a haláltól félek-e ennyire, vagy attól, hogy őt elveszítem. 
Nem tudom. Talán összességében az egésztől. A veszteségtől, a látványtól, a következményektől. 
Magam előtt is szégyenlem ezeket az érzéseket; A félelmemet, a dühömet, a megkönnyebbülésemet, a tehetetlenségemet. Nem tudom mit kellene tennem. Újra elvesztem. 

15 éve élek együtt Mr.Alkohollal. Aki hol szelídebb, hol agresszívabb viselkedést mutat. Az első 10 évben az agresszívabb oldala volt előtérben. Úgy gondolom ebben az időszakban a test harcolt az alkohol ellen és az a rettenetes feszültség ami emiatt létrejött az felénk áramlott. Hál'istennek csak szóban. Bár azt mondják a lelki terror erősebb mint a fizikai bántalmazás.
Nem tudom, soha nem ütött meg(a kezével), de a szavaival annál többször. Milliószor hallottam, hogy semmirevaló vagyok, hogy ne szóljak bele az életébe.
El sem kell mondanom mennyi lelki sebet ejtett rajtam az évek alatt. Amiket most az én feladatom helyrehozni és egy egészséges lelki egyensúlyt létrehozni. Nem szeretném ragozni azt, hogy ő mennyit hibázott és milyen apa volt. Tény, hogy az anyagi dolgokat amiket csak lehetett megadott. De a legfontosabb dolgot nem tudta megadni. Az apai szeretetét, legalábbis azt a fajtát amire én vágytam. Soha nem hinném, hogy utált engem, de nem tudta helyén kezelni a dolgokat. Ez az ő felelőssége. 
Az én felelősségem az, hogy helyre rakjam magamban a kapcsolatomat az alkoholizmussal. Feldolgozzam és ne féljek annyira tőle, hogy egy sör szisszenésétől összeránduljon a gyomrom. Hiszem azt, hogy ezt fellehet dolgozni és egészségessé lehet tenni magamban az alkohollal való dolgokat. 
Amikor reggel 9-kor bontja a sört nem félelmet érzek, nem azt érzem, hogy kiabálás lesz vagy veszekedés. Azt érzem, hogy kimegyek és levágom az asztalról a sört és elkezdek vele ordítani, hogy szedje össze magát. Dühöt érzek, mérhetetlen dühöt. Ami felemészt. Az agyamban rengetegszer lejátszottam már azt, hogy fogom az összes piát kidobálni, összetörni az üvegeket. De nem lépek. Nem lépek, mert tudom, hogy semmi nem fog vele megoldódni. 
Ő soha nem fog megváltozni. Nekem kell elfogadnom ezt és amíg élek együtt élni vele. 

Mit tehet egy szociális munkás, ha segítséget kérnek tőle?
Meddig tart a szociális munkás kompetencia határa? 
Adott az eset:
Körülbelül 4-5 éve ismerősöm a fiatalember, aki most 29 éves. Nem sűrűn beszéltünk az évek alatt, de legalább 4-5 személyes találkozónk volt. Aztán körülbelül fél éve újra megkeresett, hogy látni akar, találkoztunk, majd eltűnt, letiltott az összes közösségi oldalról. Ma ismét megkeresett és a segítségemet kérte. Az elejétől fogva érezhető volt, hogy problémás és zavarok vannak. A félévvel ezelőtti találkozónkon sokat mesélt a családjával való kapcsolatáról. Problémás a dolog és sokat említette azt, hogy menekülni szeretne, minden elől. Szerinte pánikol. De nem a hagyományos pánikrohamokról mesélt, és legjobb tudásom szerint ezeket nem is nevezném annak. Fizikai rosszullétre nem panaszkodott, csak menekülési kényszerre. Ami általában a munkahelyén fordul elő. Mivel akkor a kapcsolatunk megszakadt nem igazán foglalkoztam vele. 
Ugyebár ma megkeresett, elsőnek azt mondta, hogy nem tudok úgysem segíteni neki, majd mégis segítséget kért. Elmondása szerint két személyisége van és az egyik menekülne, a másik szeretetre vágyik és kapaszkodna valamiben. Mivel elég "vészesnek" látom a helyzetet, javasoltam, hogy forduljon pszichológushoz. 
Ám a pszichológusi segítséget teljes mértékben elutasította. 
Itt jön a dilemma. Miután tudom, hogy segítségre van szüksége, mégpedig elsősorban lelki támogatásra, aztán valamiféle komplex segítségnyújtásra. (Ezt egyenlőre nem tudom megítélni.) Segíthetek-e neki? 
Baráti segítséget természetesen nyújthatok neki, tudom. De ő valamiféle szakmai segítséget vár tőlem. 
Úgy gondolom, hogy nagyon veszélyes ebbe belemenni és belenyúlni olyan dologba ami pszichológus dolga lenne. De a lelkiismeretem bántja, ha teljesen elutasítom. 
Dilemma, dilemma..