Hogy miért is vagyok egyedül? 
Elmesélem, ha szeretnéd.

Rengeteget próbálkoztam, és hittem, hogy jó lesz akárkivel. Nem baj ha kicsit buta, ha kicsit csúnyán beszél, ha kicsit kellemetlenül viselkedik. Majdnem beleesetem újra abba a hibába, hogy próbálkozzak akárkivel. 
De rájöttem, nekem erre nincs türelmem, és nem is akarok már többet próbálkozni. 
Arra vágyok, aki nem játszmázik, aki nem gyerekeskedik, aki nem viták alapján dönti el, maradjunk-e egymás mellett. Vágyok arra, akivel egyetlen pillantásból tudjuk, mi egyek vagyunk. Vágyok az érintésre, a kézre, ami nyugalmat és biztonságot ad. Olyanra, aki támogat, és arra motivál, hogy érjem el az álmaimat. 
Olyanra aki megérti, a fájdalmam, és segít túllépni. Olyanra akivel társak vagyunk, egyenrangú partnerek mindenben. Aki ott áll mellettem, és ha baj van elkap. Aki ha hülyeséget csinálok, megmondja a véleményét, vagy éppen helyretesz ha "nem vagyok normális". Talán valamiféle lelkitársra vágyok..
És rájöttem arra, hogy nem kell mindig együtt lenni valakivel, vagyis állandóan kapcsolatból-kapcsolatba ugrálni. Ha nem érzek semmit, minek legyek mellettük? Minek mondjam azt, hogy igen, ha nem úgy van? 
Miért éljem álarcokkal a hétköznapjaimat? Miért vetítsek mást, mint aki vagyok?  Miért érezzem rosszul magamat a saját bőrömben? 
Nem akarom alább adni, annál mint amire valójában vágyok. 
Bár néha a tükörbe nézek, és azt gondolom, miért nem lehetne, hogy egyszerűbb ember legyek, szeressek bárkit, érezzem bárkivel azt, amit szeretnék.
Tudom, önzőnek tűnhetek. De szerintem mindenkinek így kellene gondolkoznia, és saját magával foglalkoznia, nem érzelmi rabszolgaként leélnie az életét! 

"Egyszer talán megértheted miért jó nekem egyedül,
Ha szívem húrja minduntalan lágy dallamot hegedül
S, ha világomba betekintesz, szemeidbe könny fakad,
Mert gyötrelemből szőtt tükrömben megismered önmagad."