annyira hiányzik.. annyira szükségem lenne rá, egy társra, aki szeret és mellettem áll. nem érzem biztonságban magamat, magányos vagyok, és szeretetéhes. kitudom mondani, tudom nem ezt ígértem, azt ígértem erős leszek, és egyedül is megtalálom a boldogságomat, de szükségem van rá! a társamra! egyedül már nem tudom végigcsinálni.

Rengeteg dolgot ráfoghatok, miatta vannak komplexusaim, miatta voltam pánikbeteg, miatta nem volt soha igazi családom. De ez nem igaz! A sors akarta így, ez volt nekem megírva, hogy ilyen viszonyomnak kell lennie az apámmal. Ez volt a sorsom, nem ő a hibás mindenért, az élet hozta így. Ha nem történt volna mindez meg, akkor nem ez az ember lennék, aki ma vagyok!
Igen, sok dolog fájt, sok dolgot cipelek magammal, sok nehézségen mentem keresztül. De már elfogadtam, ennek kellett történnie.
Biztos, hogy én sem voltam mindig a legtökéletesebb gyerek, biztos rosszalkodtam, vagy épp hazudtam. Neki sem lehetett könnyű..
Szeretem őt, de nem tudom tisztelni, nem tartom egyenrangú partnernek, nem! Azt hiszem, valami olyasmit érzek, hogy ő a gyerekem, aki után pakolok, rendet rakok. Nézzük, hogyan is értem ezt. Ha részegen elalszik az asztalnál, lekapcsolom rá a villanyt, ha szétszakítja a függönyt mert abba kapaszkodik, egy szót sem szólok és összevarrom, ha ott hagyja a kajamaradékokat szó nélkül eltakarítom, folyamatos takarítás van utána. Nagyjából semmire sem képes már. Kicsit olyan mintha lenne egy felnőtt gyerekem. Nem mondom, hogy ez jó érzés, de tűröm.
Annyira felszabadul a lelkem, ha elmegy dolgozni, és tudom, hogy másfél hétig nem jön haza. Teljes nyugalom van a lakásban, a szívemben, a lelkemben.

mennyi furcsaságot okoz a pénz, vagy annak hiánya, mennyi múlik rajta... hihetetlen ezzel szembesülni, mindenegyesnap! mindenegyespercben! azt mondjuk, nem fontos, megvagyunk nélküle is, és nem is vesszük észre, hogy minden percünket átszövi a pénz gondolata. Lehet mondani, hogy mindenkinek más a viszonya hozzá, igen, biztosan, de egy ugyanaz, mindenki pénzre vágyik, és sosem elég az amennyi épp van!
Minden gondolatunk az, hogyan lehetne többhöz jutni, hogyan tudnék jobban élni, mit kéne még vennem, hogy boldog legyek?!
Az egész életünket ez formálja, kik lesznek a barátaink, ismerőseink, mi lesz belőlünk. Szinte csak ezen múlik. De hazudnék ha azt mondanám csak ennyi.. Sok dolog múlik rajtunk is, de a pénz hatalommal rendelkezik az életünk felett. Vegyünk egy példát, ha én egy átlagos családból származom,  nem fogok bálokba, és neves klubbokba járni, és nem fogok a gazdagabb emberekkel összeismerkedni, összebarátkozni, mert nincs rá pénzem, hogy eljussak oda, így nem is lesz gazdag férjem, vagy ha lesz is, sosem leszünk egy szinten, mindakettőnknek más lesz fontos az életben, más értékrenddel rendelkezünk majd, ami ugye egy kapcsolatra nézve eléggé gyilkos is lehet.
Nem azt mondom, hogy minden kapcsolat halálra van ítélve, ahol ilyen fajta különbségek vannak, de nagyon ritka hogy valaki mondjuk teljes mértékben ki tud törni a szegénységből, és egy más életformát élni. Hatalmas erő szükséges hozzá. Erő és bátorság!

krb eltűnt az életemből, végleg és örökre! én akartam így, én fejeztem be, én küldtem el. nem mondanám, hogy szép volt, vagy helyesen döntöttem. de ennek így kellett történnie, bírom nélküle is.
talán emberek nélkül jobban bírom, mint velük. voltak próbálkozások az utóbbi hónapokban, de erről lehet felesleges is írnom.. a lényeg, megint egyedül vagyok. Amivel nincsen különösebb bajom, hiszen úgysem szeret senki, hanyagságból meg nem fogok összejönni csak úgy valakivel, hogy legyen kit nyalni-falni. Inkább koncentrálok másra. Boldogságomat másban is megtalálhatom, nem?!
Ezen vagyok rajta, meg kell keresnem, akarom!  Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert kizökkentem a harmónikus életemből, ez a pár f*sz kizökkentett, közelebb engedtem magamhoz őket, aztán már is felborították az egyensúlyt, hálistennek olyan közel nem kerültek, hogy belém tapossanak, de épp elég volt hogy bekavartak a kis magánéletembe. talán sose fog eljönni az aki normális? az aki valójában szeret? az akinek nem csak a szex fontos? az aki nem vág át? az aki nem hazudik mindenegyes percben?!

KRB, kitalálta, hogy hétfőn találkozzunk, mert mindenképpen beszélgetni akar velem pár dologról, ami nem net-téma. Hm.. hányszor eljátszottuk ezt, volt, hogy egy napig nem cigiztem csak miatta, mert tudom, hogy utálja, egész nap a kezembe szorongattam a telefonomat, hogy mikor hív, mikor mehetek már. És nem keresett utána hetekig, nem szólt hozzám, nem írt vissza. Akkor és mindenkor megfogadtam, soha többé nem csinálhatja ezt velem meg. Hétfő egy teljesen átlagos hétköznap lesz, leszámítva azt, hogy az lesz az első napom az egyetemen. Nem fogok rá várni, nem fogom a telefonomat szorongatni csak miatta. Nem fogom az új életem kezdetét miatta bemocskolni, VELE bemocskolni. 
Egy olyan érzés futott rajtam végig, hogy azért kell találkoznunk, hogy lezárhassam. Hogy miután meglátom, beszélek vele, kijelenthessem: Nekem nem Ő kell! 
Nem tudom mi lehet olyan fontos, hogy még találkozni is hajlandó lenne. De valahogy, van egy olyan érzésem, hogy nem lesz belőle semmi. Ha hétfőn keres, odafordulok, ha nem akkor így jártunk. 
Furcsa módon már nem vágyok rá, már nem hiszem azt, hogy ő a valaha volt legjobb és legnagyobb Férfi. Kezd egyre kisebb és kisebb lenni a szememben. Teljesen hétköznapi személy, akinek érdekes kényszerképzetei vannak, plusz szerintem skizo. 
Nem, nem tagadom, szeretem mai napig, talán az összes pasi közül Őt a legjobban. De ő se annyira tökéletes, mint azt 4 évvel ezelőtt 14 évesen hittem/láttam! És azt hiszem le kell zárnunk, és legyen vége. 

   Néha tökre elhiszem, hogy boldog vagyok, és semmi bajom senkivel. Aztán este jön a felismerés, puff, "én tuti szerelmes lettem", ó hát persze.

Nem, nem lettem szerelmes. Egyszerűen az AGY(?) mindig keres valakit, akire gondolhat, aki miatt felkelhet, aki miatt tornázhat, aki miatt mosolyoghat. Na nekem az első estés srác lett ez, kicsit is szimpatikus? jó, legyen ő a szerelmem. Aztán jönnek az első pofára esések, ráírok, alig akar válaszolni, majd egy-két szóval elintéz. Ma reggel nézegetem csoporttársam képeit, persze, hogy a srác végig lájkolta az összes létező képet. Na ilyenkor jön az érzés, hogy na menjééé' te az anyádba! 
Kereshetem a következő alanyomat?  
 3,5 év hosszú együttlét lesz..
Elengedem!
Már első este megmondták nekem, engedjem el.. Elengedem. Ha az igaz szerelmemet megtanultam elengedni, egy ismeretlen fiú elengedése sem okozhat problémát. Igazából nem is fájdalmat okozott nekem, hanem egyfajta gyermeki izgatottságot ébresztett bennem, ezért eddig várakozással töltött el az újabb találkozó gondolata. Viszont most picit lehangolódtam. Még bármi megtörténhet, de számítsunk a legrosszabbra, így nem eshetünk túl nagyot. De még mindig azt mondom, akit részegen megbolondított a zöld szemem, azt józanon is megfogja. A szemembe kell néznie, minden egyes találkozáson! 

Igen, biztosan úgy tűnhet sokaknak, hogy megváltoztam, és bunkó lettem. Nem, nem lettem bunkó.
Egyszerűen távol tartom magamat azoktól az emberektől, akik tudom, hogy csak fájdalmat okoztak eddig is és ezután is azt fognak. Nem engedem őket közel, azt mondom: elég, nem akarlak látni, se beszélni veled. Erre kapom a választ, hogy ezt jól gondoljam át, meg csak ingerült vagyok. Nem, nem vagyok ingerült, egyszerűen elég volt a hazugságokból, mert a mondvacsinált barátságokból, szerelmekből. A múltból mindenkit elengedtem. És az újak közül, ha látom, hogy nem fog valami stimmelni, már az első alkalommal elküldöm. 
Rengeteget változtam megint. Már nem fáj, ami régen fájt, már nem hoz lázba ami régen lázba hozott, már nem vagyok odáig azért, akiért régen odáig voltam. 
Egyetlen egy szerelmem volt, ezt sose fogom letagadni, vagy elfelejtettnek mondani. De az akkor volt, azt akkor éltem meg. Most is szeretem, mint egy embert. De soha többé nem lesz az ami régen volt. Én már nem is akarom.

Kezdem egyre normálisabban látni a dolgokat, kicsit mintha felnőttem volna. Reálisabb szemlélettel nézem a kapcsolatokat, beszélgetéseket. 

Augusztus 24-28. gólyatábor Debrecen
 Igaz nekem nem kellett sokat utaznom, de így is megvolt az igazi táborozási hangulat. Első percétől fogva élveztem az egészet. Hihetetlen mennyi emberrel megismerkedtem, és mennyi barátot szereztem, akik még ma is megkeresnek beszélgetni. Volt buli ezerrel, ez is biztos, de ahhoz képest, hogy előadták hogy csak szex, és pia, teljesen másról szólt (nekem). Csapatokra voltunk osztva, 15 fő/csapat, pont elég volt, így mindenki megtalálta a helyét. Különböző szerepek jutottak mindenkire, így volt: sohasemmegszólalós,részegállat,folyamatosanpofázós,flúgos,partygirl,egyfoltyábanalvós,veszekedős,gondoskodós,mindenkiveljóbanlevős,hősszerelmes. Viszont fantasztikus volt, amikor az első este a mi csapatunk csinálta a legnagyobb bulit, az egyik sátor előtt, és különböző karról, különböző szakosok jöttek oda hozzánk táncolni.
Minden este tomboltam, énekeltem, táncoltam..+sírtam. Kiadtam magamból az összes fájdalmamat, és durva volt, mert ahogy látták valami bajom van egyből jöttek hozzám vigasztalni, kérdezgetni. Jobb társaságot nem is kívánhattam volna. Már búcsúzáskor azt beszéltük, hogy mikor találkozunk újra. 
Persze a pasizás sem maradhatott ki az életemből. Első nap sikerült összegabalyodni egy csoport és egyben csapattársammal. Aki sajnos hálistennek, olyan részeg volt, hogy nem emlékszik azóta se pontosan rá mi is történt. 2. este felvilágosítottam, és megbeszéltük, hogy haverság. Persze amúgy sem történt semmi extra, csak egy csók. 4.este azért együtt iszogattunk, szóval harag nincs.
2. este azért a beszélgetésünk után sikerült jól beiszogatnom, és az egyik szervezővel lelkizni, és sétálgatni hajnal 3-ig, igen, utána meg hajnal 4-ig smárolni fent a szobámba, ahol a másik ágyon egy szétcsapott lány fetrengett.
Aztán vele is letárgyaltuk, hogy egyrészről barátnője van, másrészt barátnője van... Akit 4.este sikerült is közénk hozni.. Hihetetlen sz*rul érezte magát a srác, engem nem hatott meg. Nem esek már olyan könnyen bele az emberekbe mint régebben. Rengeteget fejlődtem. Az első estés srác miatt sírtam egy karikát, még akkor részegen, de azóta semmi. Tényleg kinőttem a hősszerelmes státuszt. 
Voltak nyomulások is, de ez a két srác volt aki említésre méltó. Hálát adok magamnak, és az Istennek is, hogy részegen nem csináltam semmi hülyeséget! (amit most iszonyatosan bánnék!)
Szóval a tábor szerintem életem egyik legjobb, legnagyobb élménye marad.

Ezután pedig kezdődhet a tanulás, és az egyetemre járás. Furcsa, de várom. Lehet csak azért, mert most leszek "elsős". Már megkaptam az órarendemet is, a hétfői nap szörnyű, de a többi nap aránylag tűrhető. 
Holnap évnyitó, aztán 7.-én tárgyfelvétel, majd 14.-től egyetem.

Tegnap a kezembe kaptam a kék kis fedeles könyvecskémet, ami igazából egy érettségi. Kinyitva a legszebb jegyeket látom, amiről csak álmodhattam. Azt kell mondjam, a környezetemben is mindenki büszkén mosolyog rám, és valahogy, mindenkit boldogsággal tölt el az, hogy ideáig eljutottam, és így sikerült teljesítenem. 
Haza jöttem, megnéztem a pontszámító kalkulátorban hány pontom is lett, 318, amin lehűltem, mert a 270-280-ért imádkoztam. 
Tudom, tudom ez csak egy érettségi, de mégis olyan büszke és boldog vagyok. SZABAD LETTEM! :) Egy ideig. 

Most kezdődik a NAGYBETŰS élet, áhhá, hogyan tovább, mit csináljak? 
Egyenlőre várakozó állásponton vagyok július 23.-áig. De addig kereshetek munkát azt hiszem, és jó lenne egy kis pénzt összeszedni. Úgy is mindig kifog alakulni.

Pasi ügy, ez szokott a következő nagy téma lenni. 
Kezdjük.
Az utóbbi 3-4 hónapban, találkozgattam pasikkal, próbálkoztam kialakítani valami normális kapcsolatot, de maradjunk annyiban, hogy olyannyira felidegesítettem magamat az embereken, hogy töröltem magamat minden szar társkeresőről, és facebookon is deaktiváltam magamat. Teljesen befordultam, és elindultam egy antiszociális élet felé. Elegem volt a folyamatos hazugságokból, alakoskodásokból, mindenből. 
Még most is azt vallom, hogy nekem társam, nem az internetről lesz.. 

Feltűnt megint egy régi cimbora. KRB, azt hiszem előző bejegyzéseimben is hasonlóan szólítottam. Utoljára 4.hónap 3.-án írtam róla, mint Postás.  Na igen, megjelent a Drága megint az életemben 2 hónap kihagyás után, mert miért is ne ?! Aztán szokásos módon sikerült felkonferálni magát, és érkezését hozzám. A mostani mutatványa hidegen hagyott, egészen addig amíg pletyka nem kerekedett ki az egészből. Különféle emberek kezdtek az én életemről pletykálni, aztán csak kibukott, hogy ő még mindig együtt van a csajjal, és a csaj rólam is tud. Ekkora marhát.. már bocsánat, de TE LÁNY, normális vagy?! 
Felidegesítettem magamat, felhívtam, és megmondtam neki, 4 év után sikerült, és tényleg kimondtam! 

"- Szerintem amíg vele együtt vagy, nem kellene találkoznunk, mert ennek semmi értelme.
- Most ne várd el, hogy válasszak köztetek..
- Nem várom el, sőt, választhatod Őt is, engem nem érdekel tovább ez a dolog.
- Ezt most komolyan gondolod? 
- Teljesen komolyan, elegem van ebből, hogy mindkettőnket csak szédíted..
- Biztos, hogy átgondoltad?
- Igen, én addig nem fogok veled találkozni amíg más is a képben van.
- .......Tényleg így gondolod? Átgondoltad ?
- igen, most leteszem.. szia 
- Megoldom, szia"
 
Nekem ez annyira hihetetlen, aki ismer az tudja, hogy ez hatalmas előrelépés az életemben. ÉS hatalmas FELNŐTT döntés. Büszke vagyok magamra, hogy végre nem hagyom, hogy rángasson ahogy ő szeretne. 

Az emberek nehezen látják be, mennyire befolyásolja életüket a szüleikhez fűződő kapcsolatuk.

Sajnos látom, és érzem. Látom azt, ahogy a kapcsolataimban keresem azt amit Ő nem tudott megadni. Látom mindazt amit elrontott, a nevelésemmel kapcsolatban. Látom a nemtörődömség okozta károkat. Látom, hogy tört össze bennem dolgokat, hogy milyen világképet alkottam Róla, más férfiakról, emberekről.
Tudom, hogy ez ellen már semmit nem tehetek, és az éremnek két oldala van. Látom a fájdalmakat, de ugyanakkor azok az örömöket és csodákat amiket amiatt élek, aki lettem. Látom, hogy milyen értékes kapcsolataim alakultak ki, pont a "másságom" miatt. Látom milyen értékek rejtőznek bennem, és másokban. Tudom látni a szememmel! Tudom ki a rossz, tudom mi a jó.. Miért? Mert látom. Tudom milyen mikor fáj, és tudom hogy kell rajta segíteni. Tudok másoknak segíteni ezáltal, és biztatni őket. MERT ÉN TUDOM MILYEN MIKOR FÁJ! 
Mióta az eszemet tudom azóta fájdalomban élünk, mióta kinyílt a világ előttem. Azaz 12éves korom óta azt hallgatom mekkora szar ember vagyok, és mennyire semmirevaló. És minap azt mondta nekem egy tanárom: "Zsófi, nagyon büszke vagyok rád!" 2 éve "ismer" ez a tanár, a Saját Apám 18 éve, és soha nem hagyta el a száját ilyesmi mondat. Ez a tanár 2 év után ezt mondta nekem, nem azért mert szép vagyok, vagy mert nagyok a melleim, hanem mert büszke rám, mert okos vagyok, mert megcsináltam egy feladatot, és őszintén mondta hogy büszke rám. Nem tudom, sírjak-e vagy csak nevessek az egészen.  
Régen sírtam és követeltem, hogy Apa legyen rám büszke, ma már nem kívánok semmi ilyet. Tudom, hogy soha nem fogja nekem ezt mondani, legalábbis nem őszintén. Rettenetesen vártam a szalagtűzőmet, azt hittem ha ott állok majd mint felnőtt nő, és az igazgató feltűzi a szalagomat akkor majd büszke lesz rám, és azt mondja:"Ez igen, ez az én lányom!"
Ehhez képest annyi történt, hogy mindenkit szidott, milyen szar volt a vers, hogy néztek ki a lányok, miért volt ez meg az.. 
Ezek után már semmire nem számítok tőle. Nem tudom, hogy reménykedhettem egyáltalán abba, hogy bármilyen érzelmet kifog belőle váltani ez az egész. 
Felnövök és elfogom fogadni, hogy ez van. Nálam kimaradt az APA- nevű szereplő az életemből.