Sokat gondolkozom mennyi mindent adott nekem az egyetem mióta oda járok. 
Talán össze sem tudom foglalni szavakban mennyire szeretem ezt az életet, ezt a világot. 
Rengeteg új embert ismertem meg, rengeteg érzést kaptam, rengeteg pozitív hatás ért. És ez a fontos gondolat, főleg pozitív hatás ért. Emberekkel, tanárokkal, professzorokkal kapcsolatban. Az, hogy mennyire egyenrangúnak tekintenek minket, mennyire becsülik azt, hogy egyetemre járunk. Egyszerűen imádom! 
Amit a gólyatáborok alatt érzek felbecsülhetetlen. Az a szeret ami körülvesz. Ami a középiskolában sohasem adatott meg. Mert az áskálódás ment állandóan, a másik szekálása, és kigúnyolása. Az utóbbi 3 hétvégén tréningen voltam, és most ért véget, sorban érkeznek a bejelölések facen, és beszélgetünk, arról, hogy mikor találkozunk újra, és mikor csinálunk valamit újra közösen. És ez felemelő érzés, hogy az emberek keresik a társaságomat, és kiváncsiak vagyunk egymásra. 
Itt senkit nem érdekel hogy te szegény vagy, vagy gazdag, hogy roma vagy-e, vagy kövér. Nem ez a fontos. Hanem az, hogy tudsz-e mosollyal fordulni a másik felé. Tudsz-e velük egységet alkotni. 

Amit tudás téren kapok meginticsak kiemelkedő, és csak most veszem észre két év után, mennyi mindent tanultam, és milyen jó szakembert nevelnek belőlem. 
Rendkívül szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ilyen társaságba, és életbe csöppentem bele. És ilyen nagyszerű emberektől tanulhatok, és dolgozhatok velük együtt. 

Köszönöm, hogy a egyetemi polgár lehetek!

Minap ültem a buszon és sikerült elkapnom egy ilyen beszélgetést, illetve szót. 
"Képzeld, Ricsi adott...ja nem Ricsi volt, bocsi összekeviztem." 
Hogy mit csináltál?! Aztán jönnek a gimnazisták vihogva, és a szemükbe teljes sötétséggel. És nézed őket, és látod, hogy fogalmuk sincs, hogy mi történik körülöttük, a telefonra van ragadva a szemük, vagy éppen a világtalan tekintetükkel kémlelik az embereket, a hajuk a szemükbe lóg, és fontosabb nekik, hogy micheal kors táska legyen náluk, mint bármi más a világon. 
És akkor megfogalmazódik az agyadba:
Jesszus, ezek az emberek, hogy tudnak így élni? Vagy egyáltalán hogy élnek túl úgy, hogy soha nem gondolkoznak semmin. Vajon van valami az agyukban? Történik más azon kívül hogy facebookra posztolnak, vagy hajat vasalnak?
És milyen furcsa a világ, hogy ennyiféle ember él benne. Van aki olyan sötét mint az éjszaka, és van aki olyan intelligens, hogy el sem tudod képzelni honnan van ennyi sütnivalója.
Félreértés ne essék, én nem tartom magamat egy nagyon okos, intelligens embernek. De úgy érzem megvan a kellő eszem a világhoz, és az élethez.
De sajnos azt látom, hogy az emberek viszonylag nagy része olyan vak, és annyira tudatlan, hogy nem is értem hogy érettségizik, diplomázik le, mert olyan buta, ha elmondasz neki egy összetett mondatot, szegény nem fogja érteni. 
Szó se róla, hogy vannak emberek akik egyszerűek, de hatalmas szívük van és segítőkészek. A réteg amelyiket nem annyira szívlelem, az az aki buta és ráadásul rosszindulatú is, és picit fenthordja az orrát. Na őket nem igazán értem, hogy mégis mi a bajuk, vagy mit akarnak. -És sajnos azt látom, hogy manapság egyre több buta fiatal van, akiknek fogalmuk sincs mi történik a világban, vagy mit kellene tenniük. (Tisztelet a kivételnek)
De ez egy szubjektív vélemény..

Újra itt van a régi jó " barátom". Hosszú idő után újra elérkeztem arra a szintre, hogy egyszerűen nem bírom tovább, fel kell állnom és kimennem óráról, mert megfulladok, hányni fogok és nem kapok levegőt. Igen, a pánikbetegségem újra hozza a régi formáját. De miért? Megkérdeztem, kimehetek-e egy picit, persze minden rendben? Ja.. menjen veled valaki? Nem, megoldom egyedül. Elsőnek nem tudtam, hogy Ő az. Azt hittem csak valami rosszat ettem. Amint kiértem a wc-be, levert a víz, és elkezdtem sírni, és csak bőgtem. Mi van velem? Miért történik ez?
Áltathatom magamat azzal, hogy minden rendben. De nincsen, és ezt fel kell dolgoznom. Azt hittem elmúlt a pánikbetegségem, elfogadtam, tudom kezelni stb. Ehhez képest itt van. És dühít, miért?
Az még rátett egy lapáttal, hogy ideges is lettem magamra, és RÁ, hogy miért baszlat most, miért nem lehetek túl ezen az egészen, és száll le rólam. 
De nem, jött, torokszorítva, szívdobbogtatva, és sírással kísérvel. Tűnj el a francba! Nem akarlak téged! Nem akarom, hogy tönkre tegyél újra mindent! Nem akarok sírni, és nem akarok más segítségére szorulni, egyszerűen nem akarok beteg lenni. 

Sajnos tudom, hogy ez csak a kezdet, és mivel egyszer újra megéreztem, ezért parázni fogok, hogy mivan ha megint rosszul leszek, és 80 embernek kell megnéznie ahogy kisírt szemmel jövök be. És azt gondolniuk, hogy teljesen bolond vagyok. Ez a másik hatalmas probléma, azt hiszik hülye vagyok. "jajj ,csak magadnak csinálod a problémát" 

Baszki, én is nagyon jól tudom, azt is nagyon jól tudom, hogy mit kéne tennem, hogy más legyen, és elmúljon. De ez nem ennyire egyszerű. Nem csak úgy hoppp és vége. Ez kínoz, és belülről emészt. "De beszélj róla" Miről? A kínomról? Sajnos nem hiszek ebben, hogy bármit is segíteni fog. És nincs is kedvem beszélni arról, mennyire nyomorult az életem. Aki nem éli, nem tudja. 
 Sajnálom, ha túl indulatos vagyok, de mérges vagyok magamra, és a világra.

Szia...Nem vagyok kibukva, és nem is szeretnék a nap végére kibukni, szóval én is kiadom magamból.
A tegnapi napom arról szólt, hogy 5 embert végig hallgattam, akik a  különböző problémáikkal fordultak hozzám, nem segítségért, csak, hogy kiönthessék a lelküket. Tényleg nem vártak el tőlem semmit. Vagy mégis? 
Az ember ha beszél a másikkal mégis van egyfajta elvárása, és igénye, hogy a másik aktív hallgató legyen, plusz úgy figyeljen rá, ahogy ő akarja. Én figyeltem, válaszoltam, érdeklődtem, véleményt nyilvánítottam, visszacsatoltam. Szerintem igazán jó hallgatóvá váltam, már nem vágyam, hogy túl beszéljem a másikat, hogy megmondjam a tutit, és mindenáron én is elmondhassam mi bajom van. Tőlem egyedül egy ember kérdezte meg, hogy és velem minden okés? A többiek elmondták amit akartak, "kielégültek", tovább álltak. Én meg hoppon maradtam. Na de járunk így néha. Talán nem is kellett mondanom semmit magamról, én elvagyok most. 
Érdekes, mert néha elkapja valami a fájdalomtestemet, és az agyamba pattannak különböző hülyeségek, hogy éppen min kezdjek el hisztizni, vergődni. Ez Ego harc.  Ilyenkor mindig megpróbálok reálisan gondolkozni, és leállítani magamat, hogy semmi nem történt, eddig is minden ilyen volt, és senki nem bántott.  
Az embernek néha nehéz magával együtt élnie.. 

Szia,
Ma újra jelentkezem, mert megfogalmazódott bennem egy velős téma, amit mostanában egyre több helyről hallok. Így pl. szülőktől, legjobb barátnőktől, ismerősöktől.Tudom-tudom, rengeteg bejegyzés és újságcikk készült már ebben a témában. De úgy gondoltam én is szeretném megosztani a személyes tapasztalatomat. 
A minap egy barátnőm mesélte nekem, hogy mióta dolgozik a barátja, és egyre több pénzt keres, folyton ezen vitáznak, ki hova rakja a pénzt, és mennyit költ. És ahogy elkezdte ezt mondani, sajnos én is rávághattam, hogy nálunk is ugyanez van. Jó most nálunk nem az van, hogy ki- mit vesz, hanem egy sajátos élethelyzetbe vagyunk, amit jól kell megoldani, és ezen vitázunk. De ennek is a fő mozgatórugója a pénz, amit jól kéne elkölteni, és jól kéne beosztani. 
De ezen kívül is szoktunk a pénzen vitázni, általában ez a legtöbb vita forrása:  "Hovatetted,miértannyiértvetted,miértonnanvetted,miértnemvettélnekemis,nekedmiértkellettvenni,adjálpénzt,nincspénz."ÉS ezzel telnek el a napjaink, az a kis idő amit beszélünk a másikkal ezzel telik..
Az emberek, és én is, elkezdünk a pénzzel gondolkozni, mit is tennék, hova is raknám, hogy költsem, hogy jó legyen és stb. Az emberek elkezdenek ekörül forogni, akaratlanul is. És csak ezzel gondolkoznak. Nincs már szeretettel gondolkozás, vagy szívből jövő tettek. Egyszerűen ezt diktálja az ész, ahol a pénz oda kell menni, és mindent megtenni, hogy minél többet és minél többször kapjunk belőle. Na ezt kell elfelejteni! 
Mindenkinek rendeznie kell a pénzzel való viszonyát. És! Senkinek sem szabad csakis a pénz miatt valaki mellett lennie. Lehet ez barátság, szerelem, rokoni kapcsolat, bármiféle kapcsolat. 
Tessék gondolkozni, hogy mi minden van ami fontosabb ennél a rohadék pénznél. És mennyi mindent tönkre tesz és a kapcsolatainkat átalakítja érdekkapcsolatokká. GONDOLD VÉGIG! ÉS VÁLTOZTASS!

Talán rendeződni látszanak a dolgok. Igazából mindig annyit kapsz vissza, amennyi energiát belefektetsz. Nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni. De úgy látom minden a helyére kerül. Lesz munkám, mehetek gólyatáborba mint csapatvezető, és boldog vagyok. 
A kapcsolatom most egy elég mély hullámvölgyben volt, de hátha sikerül kicibálnunk és nem marad nyoma. Vagy ne is... Maradjon csak nyoma, abból látszik a fejlődés. Érzékelem milyen felnőtté válni, és végig gondolni mit hova rakjunk, mi a fontosabb, mire kell jobban figyelni, és mit hogyan kell kezelni. Nehéz feladatok elé állít az élet, minden egyes nap, és mindig mutat valami újabb csodás kihívást, ahol megtudhatod milyen dönteni. 
Nem egyszerű, sőt, egyre nehezebb lesz, de egyre erősebb is leszel és kitartóbb, és visszatekintve majd csak nevetsz ezen, hogy ezt nevezted te feladatnak, mert nagyobb feladatokat kapsz az élettől.-

Furcsa, de komolyan érzem ezt a 19 évet. 

A féltékenység mindent és mindenkit megöl, kinyír, meggyilkol. Ez a legundorítóbb érzés a világon. És pont bennem született meg ekkora erővel ez a rohadék. Gyerekes önző féltékenység, úgy utállak. 
A másik amit ki nem állhatok, az INTERNET, egyszerűen bekavar, és képes tönkrebaszni emberi kapcsolatokat. Ha nem lenne internet minden más lenne, tudnánk mikor találkozunk, mikor mehetünk a másikhoz, mindent megtudnánk beszélni. De nem, éjjel-nappal az interneten függünk, percenként nézünk a messenger ablakra, és az őrületbe kerget ha a másik 5 percig nem ír vissza, pedig látta. Miközben lehet, hogy csak simán éli az életet, nem csal meg, nem basz át, semmi rosszat nem csinál. De kényszerképzeteket gyártunk, és megöljük egymást, mert önzők vagyunk, és azt akarjuk mindig csak mi legyünk a középpontba, egy lélegzetnyi levegőhöz nem juthat a másik, mert rajta csüngünk, és követelőzünk:" Miért nem írsz vissza? Miért nem hívsz fel? Miért lájkoltad be annak a nőnek a képét? Miért írt neked, hogy boldog névnapot?"  Folyamatos vita és gyilkolászás megy, mi miatt? Egy olyan dolog miatt amit mi választottunk, és mi éljük magunkat bele. 
Igencsak nagy erőfeszítés és energia kell hozzá hogy kilépj ebből, nem azt mondom, hogy le kell törölnöd magadat mindenhonnan, egyszerűen meg kell találni egy arany középutat, ami mentén haladhatsz, mert másképp beleőrülsz. Az összes közösségi oldalnak megvan a haszna. Kapcsolattartás, ismerkedés, szörfözés, kikapcsolódás. De ez ma már nem kikapcsolódás! Ez megeszi a lelkedet, és kiszipolyozza belőled az összes szeretetet. Mert gyanakodsz, nyomozol, kutakodsz, és vergődsz!  
A kapcsolataid nem hogy javulnának, romlanak, és megszűnnek. Vagy épp ki sem alakulnak emiatt az őrület miatt. 

Hányan élnek hazugságban.. hányan hazudnak önmaguknak és másoknak is. 
Meddig éltem én is hazugságban.. Volt idő amikor teljesen becsaptam magamat, az eszem nagyon jól tudta mi a helyes, mégis becsaptam magamat, azt mondtam ez így jó, ő szeret, biztosan tévedek, biztos azok a lányok csak a barátai. Meddig becsaptam magamat. Majd rá kellett jönnöm, hogy az igazság az, hogy azok a lányok mind sorba megvoltak neki, és én is egy vagyok a sok közül, nekem is csak hazudott, igen, ez volt az igazság, és kurvára fájt rájönni és végre beismerni. De muszáj volt szembenéznem ezzel 4 év álmodozás után. 4 év amikor azt hittem boldog vagyok, és szerelmes. Ez volt az a 4 év amikor élőhalott voltam. Folyamatosan vártam, hogy hívjon, keressen, tőle függtem, semmit nem tettem anélkül, hogy ő rá ne bólintott volna, folyton írtam neki, üzengettem, és képtelen voltam belátni, hogy NEM AKAR ENGEM, NEM KELLEK NEKI. 
Sajnos a környezetembe látom vissza ezeket, és azért tudom, mert én is átéltem már ezeket a dolgokat. Akkorákat hazudnak az emberek maguknak, hogy az valami hihetetlen. 
De hiába is próbálnám megmenteni őket, vagy elmondani nekik azt, hogy hiba amit csinálnak, hogy magukkal csesznek ki, úgysem fogadnák el. Sőt, támadásnak vennék.."törődjek a saját dolgommal."
Így is teszek, törődök a saját dolgommal...

Miért van az, hogy az állítólagos legjobb barátom, úgy feltud húzni a rosszindulatú megjegyzéseivel, hogy legszívesebben nekimennék! Az Ő életébe is vannak kényes témák, mégsem szólok bele, és egyetlen egy megjegyzést sem teszek arra, hogy alkoholista fasz a pasija, most mégis az én életemre teszi a kis megjegyzéseit, és próbálok velük csipkelődni, vagy nem is tudom, talán nevet a markába, hogy nekem van ami szarul sikerül, vagy van ami még nem állt össze. Én egy büdös szót nem szólok neki soha, mert egyszer már megbeszéltük, hogy én máshogy látom mint Ő, és ennyi, erre direkt kérdezget, és ha megkérdezem minek kérdezi, jaj csak úgy.
Komolyan nem értem ez mégis mire jó. Soha nem kívántam neki rosszat, esetlegesen szóltam ha fájdalom felé közeledett, vagy éppen kihasználták, viszont most már azt sem, megbeszéltük, hogy nem baszogatjuk a másikat. 
Viszont Ő minden egyes kapcsolatomnál eljátssza ugyanazt, ugyanúgy kötekedik, szerinte furcsa az összes barátom, és nem is normális kapcsolat, és amúgyis én hülye vagyok. Ez nem barátság. 

legszívesebben leírnám az egészet, töviről hegyire. hogyan is alakult az én kis életem, miért vagyok az aki ma vagyok, miket éltem át.. De, azt hiszem jobb ha pár dolog a múlt sötét bugyraiban marad, minthogy kiírjam ország világ elé. vagy lehet hogy megkönnyebbülnék? Van pár dolog amit még a barátaimnak sem szívesen mondtam/mondok el, talán mindenkinek van ilyen az életében, nem? Egyszerűen az az ő magánügye, de ez nem olyan dolog amire azt mondjuk, hogy" jaj ez az én magánügyem, nem mondom el". Ez olyan dolog amire tudatalatt mindig ügyelünk, hogy szóba se jöhessen a téma. Igazából tudattalan kerüljük. Talán ennek tényleg így kell lennie..