A pánikrohamaim körülbelül 13-14 éves koromban kezdődtek, a napokban megpróbáltam belőni, hogy pontosan mikor. Van egy emlékek, amikor elsőnek éreztem ezt a torokszorító, fuldokló érzést, amit manapság szoktam. 
Ez egy karácsonykor történt, amikoris ment a balhé, mivel apa berugott, és ordítozott. Általában ez volt az egyetlen eszköz amivel terrorban tudott minket tartani. A hangjával. Anya bement fürödni, az én szobám a fürdőszobával szemben volt, apa elkezdte rugdosni az ajtót, és berugta azt, és a lendülettől az én szobám ajta kinyílt, és én, ott gyerekként, azt sem tudtam mi történik. Elkezdtem sírni, és ordítani, majd beültem a sarokba, és úgy sírtam, hogy kételkedtem benne, hogy abba tudom-e majd hagyni. 
Nem tudom mennyi idő telt el, de a következő kép már az, hogy anya mellett fekszem a szobámban az ágyamban, és sírok, és úgy ölel,mint mikor csecsemő voltam, azzal az oltalmazó kézzel, és testtel, amit csak egy anya biztosíthat. 
Majd bejött, és elkezdett üvölteni velem, hogy hívjon-e rám mentőt, vagy magamtól is abbahagyom? 
Anya kiküldte, és én valahogy megnyugodtam. 
Ezután kezdődött minden, feszengtem, rosszul éreztem magamat mindenhol, az iskolából kezdtem kimaradozni az állandó rosszullét miatt. Folyamatos szégyenérzetem lett. Rengeteget jártam gyerekorvoshoz, ahol állandóan hányinger elleni gyógyszereket írtak fel, majd kivizsgáltak, semmi bajom. 
Elvolt intézve minden a homeopátiás szerekkel, és foglalmam sem volt mi történik velem. Mi lehet ez, mi ez ami állandóan bánt? 
Az általános iskolában arra fogtam, hogy piszkálnak a kinézetem miatt, ezért nem megyek, és ezért vagyok rosszul. Gondoltam a középiskolával minden megváltozik. 
Nem bántottak, sőt szerettek, a középpontban voltam mindig, mégis rosszul voltam. 
Döntöttem: Megyek a háziorvoshoz, és segítséget kérek. 
Elmondtam, hogy úgy gondolom én pánikbeteg vagyok, és ezzel kezdenem kéne valamit. Jó, lehet menni a pszichiátriára. Én tudtam, hogy ezt nem akarom. 
Kaptam nyugatót, és nem mentem el a pszichiátriára.  1 hétig szedtem a nyugtatót.
Majd észbekaptam. Nem tehetem ezt magammal, annyira fiatal vagyok, nem szedhetek gyógyszereket. 
Abba is hagytam, és kezdtem "jól" érezni magamat. Illetve azt hittem, jobban vagyok.

 Mégis időszakonként előjött az, hogy szédülök, émelygek, zsibbad az arcom, hiperventiállálok.
Hányszor szálltam le buszról..Hányszor szorítottam a zacskót a kezembe..és hányszor karmoltam végig a karomat. (Miközben ezt a bejegyzést írom hatalmas könnyek potyognak a szememből, és fáj,és sajnálom magamat..ki*aszott gyenge vagyok!)
Majd jött az, hogy lehet nem is pánikbeteg vagyok, tuti a busz a hibás. Vettem b6-ot és elkezdtem szedni. 
Múlt, múlt..majd újra előjött. Hiába szedtem bármit is. 
Majd rájöttem, hogy a b6 is placebo, elkezdtem más utat keresni, nyugtató teát inni, és különböző rituálékat beiktatni az életembe. 
Megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel. Míg a körülöttem lévők még mai napig sem tudják mit miért csinálok, és nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mi történik velem. Ezért inkább nem is mondom el, ha rosszul vagyok. 
Az egyetem elején mondhatni egész jól kezeltem a dolgokat, majd újra jött, és egyre többször vettem b6-ot, és ez nekem nem tűnt fel. Majd az utóbbi félévben észrevettem, hogy ha rosszul vagyok, ha nem, az az első mielőtt elindulnék bárhová is, beveszek egy B6-ot. És 2 hete már az egyik este is bevettem, pedig itthon voltam, és nem voltam rosszul. De féltem tőle, hogy rosszul lehetek. 
Ugyanezen a héten elfogyott a gyógyszer, és mennem kellet egyetemre, nem volt nálam egy szem sem. 
20 perc az út, ezalátt végig azon gondolkoztam mi legyen, és hol tudok venni. Leszálltam az első lehetőségnél, ahogy beértünk a városba. Vártam a másik buszt, majd megláttam szemben egy gyógyszertárat. Képes voltam átmenni, és venni egy dobozzal. Ahogy kiléptem a gyógyszertárból az első az volt, hogy nyomtam is egyet ki a levelből, és be a számba...
Ez volt az a nap, amikor rádöbbentem..Azzá váltam ami ellen harcoltam. Gyógyszerfüggő lettem. 

A tükörbe nézek, és azt mondom: NA EZZEL KEZDJ VALAMIT! 
Le kell győznöm! 

Még soha nem éreztem ilyen erősen azt amit most. Nem akarok kapcsolatban lenni, senkivel. Nem akarok anyóspajtást, se sógort, főleg nem társat. Vagyis társat akarnék, de minek erőltessem a dolgot, ha tudom, hogy úgysem Ő az?!

Na de kezdjük a legelején. Összeismerkedtünk két hónapja, aranyos, kedves, tényleg lelkes. Én úgy teszek, ahogy a társadalom elvárja, aranyos kedves 20 éves kislánnyá válok(ami sose voltam igazán), és hagyom, hogy babusgassanak. Ez így ment másfél hónapig, jól tűrtem. De aztán elkezdtem szorongani, újra pánikolni, már itthon is.
Jöttek a kérdések fel bennem:
Miért kell ez nekem? Miért nem lehetek önmagam? Miért kell azt mutatnom ami nem én vagyok?
És eldöntöttem, én elmondom neki, hogy nem szeretem "úgy", csak barátként, haverként. De tényleg, jól elvagyunk, megyünk össze-vissza, de ha arra kerül a sor, hogy most érintsem úgy meg, vagy csókolózzunk, a hideg a hátamon végigfut, és JESSZUS, én ezt nem akarom! 
Szóval elmondtam neki, őszintén, minden mellébeszélés nélkül, hogy én nem szeretem őt, és nem is akarok tovább semmit. 
Valahogy nem lepődött meg rajta. Felajánlotta, hogy vár, és majd idővel újra együtt leszünk, de szerintem ez hülyeség. 
A legfurább ami ezután jött, akkora kő esett le a szívemről, mintha kicseréltek volna, és szabadon vagyok olyan boldog, mint más párkapcsolatban. 
Fejlődtem! Rájöttem, hogy nem más fogja a boldogságomat megadni, és végre leszoktam arról, hogy mindig kapcsolatban legyek, ha szeretem, ha nem. Szakszóval talán felismertem, hogy társfüggő vagyok, és most teszek ellene. 
És hatalmas gondolatok születtek meg a fejemben, bár tudom közhely, és amíg valaki magától nem érzi ezt, addig el sem hiszi, hogy van ez az érzés.
Egyetlen egyszer élünk, egyetlen egyszer vagyunk fiatalok. Miért akarjuk az életünket arra feladni 19-20 évesen, hogy olyen ember mellett vagyunk akit nem szeretünk, csak is azért mert lennie kell valakinek mellettünk. Vagy azért mert ez, meg az jó, igaz a többi mind szar, de azért a rengeteg negatív mellett van 2 pozitív dolog, és úgy gondoljuk ezzel kompenzálja a dolgokat. Igen, igaz, hogy néha hülyén viselkedik, de vett virágot. Igaz néha a k*rva anyámat szidja, de elvitt vacsorázni. Igaz,  hogy szégyellem mások előtt, de legalább a szexbe jó. 
Szóval emberek, NEM, ez nem így kell hogy működjön! 
Lesz olyan akivel minden pozitív lesz, és nem csak egy két dolog közben fogjuk jól érezni magunkat vele. 
Van egy technika ami elvileg sokat segít ilyen esetekben, ha például döntés előtt álltok a párotokkal kapcsolatban. 
Előveszel egy papírt, két részre osztod, az egyik oldalra pozitív dolgokat írsz, a másikra negatív dolgokat/tapasztalatokat a párotokkal kapcsolatban. És elkezded írni. Teljesen őszintén! 
Majd a végén megláthatod, hogy melyik oldalra került több dolog, és mennyire velős dolgok azok.
Szerintem nagyon sokat tud segíteni, ha egyértelműen nem tudod megmondani, mit is szeretnél, és jó is meg nem is az a kapcsolat amiben vagy.
Hajrá!  

Mivel rengeteget tudok már a pszichés megbetegedésekről, illetve a lelki eredetű betegségekről, úgy gondolom rengeteg hátránya van, mármint a betegségen kívül is. 
5-6 éve küzdök pánikbetegséggel, ami nálam jelent hasmenést, remegést, szorító érzést, erős hányingert, arczsibbadást, beszédkészség elvesztését stb, Mikor milyen tüneteket provokál. 
A mai napom úgy kezdődött meg éjfélkor, hogy rohanás a wcre, és hasmenés.. majd egy-két óra alvás után újra és újra. 
Na ilyenkor van az, hogy elkezdek filózni, most tényleg beteg lettem, mármint elkaptam egy hányós-hasmenéses vírust, vagy csak egyszerűen az agyam csinálja a dolgokat, és nyugodtan elindulhatok a dolgomra, mert nem fogom összesz*rni magamat a buszon. 
Ezt egy alapos orvosi vizsgálat után sem könnyű eldönteni. Nem hogy nekem. 
Pedig nekem kéne tudnom, éreznem. De annyira összemosódnak ezek a dolgok, a rosszullétek, a tünetek. 
Komolyan mondom, hajnalban még imádkoztam is egy hányásért, hogy bebizonyosodjak róla, hogy tényleg vírus. 

Mivel a pánikbetegségem során a rengeteg hányinger mellett egyszer sem sikerült hánynom. Ezért úgy gondoltam az elég nyomos indok arra, hogy vírussal állok szemben. 

Kell körülbelül 4-5 óra arra, hogy eldőljön mi is történik a testemben, de volt olyan is, hogy 1-2 nap telt el. 
Viszont nekem ma dolgom lenne/lett volna. De megoldom. 
Mert milyen egy pánikbeteg? Ok-okozati háló függő, és kamu megoldásokat gyártó! 

Segítő szakmát tanulok az egyetemen, szerintem már említettem. 
Rengeteg készségfejlesztő óránk van. Állandóan önismerettel foglalkozunk, a lelkünk kisebb, nagyobb bugyraival. 
Ma viszont azt tapasztaltam, hogy nehéz úgy beszélni, hogy állandóan elemeznek, és analizálnak. Bármit is mondok ezek a pszichológusok, tanárok következtetéseket vonnak le. Néznek Rád nagy szemekkel, és azon filóznak, mit miért, és miért is jött ez segítőnek. 
Legalábbis ma ezt éreztem, elmondtam, hogy milyen érintettségem van a szenvedélybetegségben, és egyből azt hiszi, hogy én azért jöttem ide, hogy megoldjam a saját problémáimat. A következő körben el is mondtam, hogy tudom, nem innen fognak jönni a megoldások, és nem is hiszem, hogy nekem kell ezt megoldani. 
Mégpedig azért, mert a saját családomban nem lehetek segítő, csak a gyerek lehetek aki elszenvedte/részese ennek az egésznek. Pedig én szeretnék segíteni, én mindent megtennék azért, hogy helyre hozzam a dolgokat. De nem megy. Egyszerűen nem tudok mit tenni. Csak nézni, ahogy a halálba sétál egy szerettem.
Szóval a lényeg, kicsit elkezdett idegesíteni, hogy minden mondatom analizálásra kerül. És rettegek, hogy egyszer tényleg azt mondják, márpedig Te nem lehetsz segítő! 
Tudom, hogy vannak dolgok amiken még dolgoznom kell, sajnos nem születtem tökéletes segítőnek. De folyamatosan dolgozom önmagamon, és az önfejlesztésen. 
De félek..

Hidd el, a jelek azért jelek, hogy foglalkozz velük, és ne hagyd figyelmen kívül őket. 
Ha egy kapcsolat már az elején szar, hidd el, nem fog megváltozni, TE nem fogod megváltoztatni, és ne is akard. Ha vannak jelek, hogy ő ilyen meg olyan, hagyd a francba.. Jó, nem azt mondom, hogy egyből, ha látsz benne potenciált, de ha fontos és súlyos jelek vannak, engedd el. Ő ilyen. Adhatsz neki esélyt, de ne egy évet. Ne hagyd, hogy bebizonyosodjon, hogy agresszív, vagy kizsigerelő, vagy buta. 
Az elejétől fogva éreztem, hogy pszichés problémái vannak, nem érti amit mondok, nem képes felfogni az érzéseket. 
Na de majd én megváltoztatom, és kinevelem magamnak. Idióta voltam. Soha nem változik meg, kevés hozzám, és mindig is az marad. Nem kellett volna hagynom, hogy egy évig a cselédje legyek, és semmibe nézzen. De megtettem, minden áron. És miért? A pénz miatt. Mert az aztán kurvára megold mindent. Hittem én. 
Megbántott, vagy leszólt? Nem baj, kaptam telefont. Lekurvázott? Nem baj, kaptam ruhákat. 
Ezért az egy dologért szégyellem magamat a mai napig. Hagytam, hogy nullát csináljon belőlem, pár millió forint. 
Tanultam belőle, és vállalom a felelősséget azért amiket tettem, és ahogy viselkedtem. Tudom, undorító. 
De nem hiszem, hogy más nem tett csúnya dolgokat..

"A kapcsolatok természete más, mint amit a moziban látunk, más, mint amire felkészítenek minket. A nagy romantikus filmek valami esszenciálisat ragadnak meg abból az érzetből, amit szerelemnek hívunk, de azt kevéssé mutatják be, mennyire nehéz megoldani egy együttélést, hogy ennek milyen stációi vannak, milyen banális tud lenni, miként lehet életben tartani, hogy lehet egyáltalán elviselni a másikat vagy magunkat. Tájékozatlanságunk okán vagy végigküszködjük az életet, vagy különböző utakat keresünk."

Sokan azt hiszik, és én is hittem, hogy egyszer csak berobban az a Nagy Ő, és végtelen szerelem, és lááv! 
Aztán rájöttem, hogy nem feltétlen pont így működik ez. Lehet, hogy sosem jön el, vagy lehet, hogy már rég itt van, csak nem vesszük úgy észre, mert nem úgy történt mint a filmekben, hogy hatalmas rózsaszín lufikkal repült be az életünkbe, és azonnal feleségül kért. Nem hiszek már a tündérmesékben, és abban a hatalmas mindent elsöprő és felülíró szerelemben.
Inkább hiszek az egyezségben, a kommunikációban, és a szeretetben. Lehet én vagyok a hülye, de én ezt gondolom, és kész! 

Hihetetlen, hogy az emberi elme mire képes, és egy ember mi mindent tud ha képes figyelni! 
Kb. 9.es korom óta buszozok, és általában utálom, hányingerem van, pánikolok, zsibbad az arcom, stb. 
Szóval körülbelül 6-7 éve buszozok, reggel-este. 
14 éves lehettem, amikor történt egyszer, hogy beült velem szembe egy fiú, két üveg plexi választott el minket egymástól, én nem igazán figyeltem rá. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy hé, neki mosolyog a szeme! 
Elkezdtem nézni, amit ő észre is vett. Nem voltam annyira bátor, hogy felvállaljak egy mosolyt felé, kitudja mit is gondolna...
Néha-néha eszembe jutott, hogy ki is lehet Ő? Emlékszem még a naplómba is került egy feljegyzés miatta. 
Aztán teltek az évek, ritkán láttuk egymást, de volt, hogy láttam, hogy Ő, de nem hozott lázba a dolog. 
Majd lehettem már olyan 17-18 amikor egymással szembe kerültünk a buszon, ő az egyik oldalt én a másikba. Rengetegen voltak a buszon,lépni nem lehetett semerre. Én mosolyogtam, hogy milyen helyzet is alakult itt ki, és megpróbáltam nem rosszul lenni..és végre, a szemébe mertem nézni. Ő is mosolygott. Ez nagyon jól esett. Aztán 'játszottunk', úgy tettünk mintha nem is szemeznénk.. Én felnéztem, ő le, majd fordítva..de a végén csak mosolyogtunk együtt. És leszálltam a buszról.. Ez megtörtént pár alkalommal, de soha nem volt semmilyen kommunikáció közöttünk, itt lakik, de nem ismerem. 
Ma hosszú napom volt, reggel 8-tól az egyetemen voltam fél 4ig, így a 15:45ös busz vártam a megállóban. 
Felszálltam, beálltam középre mert úgy gondoltam az a legjobb hely, ha nem akar az ember  felborulni, ha már nincs ülőhely. Zenét hallgattam, messengereztem, és éreztem valamit, hmm..mi ez? Na de nem foglalkoztam vele, félúton jártunk amikor eszembe jutott ez a pasi, majd oldalra néztem, és végig ott állt mellettem! Jesszus! 
Ő az. 
Na jó, nyugi! Nem viselkedtem másképp. Pár megálló volt hátra, néha oldalra sandítottam, éreztem, hogy néz. 
Döntöttem. Az utolsó előtti megállóban beállok vele szembe, és belenézek abba a mosolygós szemébe! 
Megállt a busz a megállóban, én átfordultam a busz másikoldalába, vele szembe. Nem feltünően, de ránéztem, megnéztem, tényleg Ő az? Nahát... 
Rámnézett, én még kicsit úgy mintha nem is tudnám mivan. Bátorság. 
Majdnem a megállóba értünk ahol leszoktam szállni. Felnéztem rá, mosolyogtam, de úgy, hogy értse, ez csak neki megy. Majd megfordultam, és leszálltam.  Annyira filmbeillő volt. Tökéletesen időzítettem. És nagy vigyorogva hazasétáltam. 
Nem hiszem, hogy egy ember életében sokszor történik ilyen, hogy úgy érzi, ez olyasmi lelki találkozás. És nem kellenek hozzá szavak, se facebook, se semmi. Ez a színtiszta nyers őszinte kommunikáció. 
Biztos másnak is van olyan, hogy megérzi ha találkozni valakivel, de nekem általában közelebbi ismerősökkele szokott ilyen lenni, nem pedig vadidegen pasival akivel 7 éve szemezek.:)

Na nézzük. Kicsit lemaradtam önmagammal szemben. 
Szóval, nem csak külön költöztünk, hanem Ő úgy is gondolta, hogy akkor vége van, és letiltott december 31.én mindenhonnan, és elérhetetlenné vált. Amivel semmi baj nem lett volna, ha a szemembe meri mondani, hogy vége, van és nem akarlak tovább és van más. Mert mint összeraktam a képet, és a dolgokat, egy nőhöz ment el fehérvárra.  
Ígyis úgyis vége lett volna, de így megkönnyítette a saját, és az én dolgomat is. 

Azóta eltelt 1 egész hónap, ami alatt elég sok dolog történt.
Ismerkedtem, beszélgettem. Aztán rájöttem, hogy nekem kell egy kis nyugi, hogy feldolgozzam mi is történt körülöttem. De mégis beleugrottam egy "kapcsolatba" de félek nagyon, hogy korai, és állandóan azon kattogok, hogy mi lesz ha ő is ugyanolyan? ő is csak hazudja hogy szeret, és közben semmi.. Elég sokat filózok, lehet feleslegesen, mert T egy rossz szót nem mondott még rám ezalatt az egy hónap alatt, sőt, állandóan kedveskedik, és örömet okoz nekem. 
A para mégis él, hogy mivan HA?! 

Összegezném az évet. Igazából nem volt rossz, sok dolgot megtanultam és megtapasztaltam. Emberileg hatalmasat fejlődtem. Igazából csak a jelenlegi érzéseimről tudok írni, szóval hazudtam amikor azt írtam az évet akarom összegezni. 
Tegnap haza költöztem a szüleimhez. Több okból is. A párom azt hiszi csak a pénz miatt, én tudom, hogy amúgy is így lett volna. Nem volt ennek semmi értelme, hogy együtt lakjunk, úgy, hogy 3 hetente haza jár enni meg aludni, én meg egyedül szenvedek egy 50nm-es lakásban, feleslegesen, mikor anyuéknál is tudnék lakni. 

Így hát a sors, és az élet, így hozta. Haza jöttem, tegnap minden cuccomat haza hoztuk. A Szilvesztert már itthon töltöm, ő meg az ország másik végén Sz.fehérváron. 
Sokan kérdezték, illetve nem is kérdezték... Féltenek, hogy nem-e omlottam össze, minden okés-e, mekkora fájdalmaim vannak a különköltözés miatt? 
Kedveseim, semmit nem érzek. Talán egy kis megkönnyebbülést, hogy nem kell ott ülnöm egyedül a lakásba és sírni. 
Jó nem lazázok. De magamat is megleptem, hogy a kezdeti kiborulás után, mennyire serényen pakoltam a kis cuccaimat össze, és mennyire nem foglalkoztam semmivel. Semmit nem érzek. Ez durva. 

Mostanában kezdek megint kimerülni, meg kibukni a sok feladattól. Erre mondta egy tréningen a tanárom, hogyha feladat van egyből nehéz nekem? Mert nem elém raknak mindent?
Bocsánat, erről szó sincs. Nem a feladattal van baj, és a milyenségével, inkább a mennyiséggel. A megfeleléssel. 
Helyt kell állnom annyi helyen, annyi formában. Néha már keverednek a szerepek, és azt sem tudom hol is vagyok. Nem tudom, hogyan fogom különválasztani ezeket, és normálisan lekorlátozni. Idő kell és majd a helyére kerül minden. Nem? 
Jó, persze gondoltam, hogy nem úgy ha csak várok, hanem tennem is kell. De ugye idővel letisztulnak a dolgok?