Bátyám idén lett 23 éves, rettentően furcsa jellem, nem rossz értelemben, de aki nem ismeri talán ijesztő lehet a személyisége, akárcsak az enyém. 
Mostanában úgy vettem észre egyre közelebb enged magához, és hagyja, hogy megismerjem. A "mostanában" szó azért elég furcsa, mert 20 éve együtt élek vele, és 20 év alatt talán az utóbbi 3-4évben kezdtem igazán megismerni és kezdett igazán a kapcsolatunk megérni. 
Kiskorunktól kezdve minket elég sok hatás ért, a legtöbb esetben mégsem beszéltünk ezekről, én anyával beszéltem meg mindent, tesóm meg magába rendezte(?) ezeket a dolgokat. 
Volt egy időszak amikor a hasonlóságunk miatt úgy taszítottuk egymást mint a mágnesek. Egyszerűen annyira irritáltuk egymást, hogy egy szobában sem tudtunk megmaradni, bár szerintem ebben az időszakban Ő senki mással sem. 
El kellett telnie körülbelül 6 évnek ahhoz, hogy normálisabban viszonyuljunk egymáshoz. Bár ezt a 6 évet nem úgy kell elképzelni, hogy szóba sem álltunk. Beszéltünk mi, de nem sokat, kivitt a barátaihoz iszogatni, főzésekre, de mégsem éreztem azt amit ma. Nagyon nehéz volt ez az időszak, számomra, érzelmileg, szükségem lett volna rá, hogy tudjunk beszélni a dolgokról, segítsünk egymásnak megemészteni ami történik. De Ő ebből a szempontból nem olyan mint én, inkább zárkózott, viszont talán még lehet érzékenyebb is egy-egy témára mint én. Nem tudom. 
18 éves lettem, és úgy éreztem kezd változni a kapcsolatunk, többet beszélgettünk, amikor elköltözött sokszor átmentem hozzá, befogadott a kis világába. Úgy láttam kezd stabilizálódni a helyzet. Aztán néha-néha elég nehéz volt, mert kicsit olyan mintha hangulatember lenne, ha éppen olyanja van hozzá sem lehet szólni.. De ezt elkezdtem megtanulni kezelni, ha látom, hogy tombol, mert szokott, pontosan úgy mint én, akkora érzelmi viharok dúlnak benne, mint bennem. Szóval, ha látom, hogy most nem, akkor nem, nem szólok, nem piszkálom, békén hagyom. Hagyom, hogy magától jöjjön majd, és mondja el mi történt, mi miatt akadt így ki. És erre jöttem rá, hogy ez egy jó stratégia. 
Szóval nem csak Ő változott, hanem idővel megtanultam kezelni, vagy talán pontosan ő is így van ezzel, megtanulta kezelni az én dolgaimat. Nem tudom. 
Lakott külön 2 évet, de talán ekkor még erősebb lett a kapocs közöttünk. Idén haza költözött, az eleje rohadt nehéz volt, újra megszokni egymást, együtt élni. De részemről, és tiszta szívemből írhatom ezt, hogy én örülök a legjobban annak, hogy itt van, és mellette lehetek. 
Amikor haza költözött, az első pár napban, sokszor mondta, menjek már be hozzá beszélgetni, vagy csak legyek ott. Ez jól esett. Egyre többet beszélgettünk, olyan témákról amik régebben történtek a családban, dolgokról amik fájtak. 
Elkezdtünk egy munkahelyen dolgozni, ami talán még nagyobb pozitív löketet adott a kapcsolatunknak. Az első héten többször úgy jött haza, hogy anyának arról áradozott, hogy mennyire ügyes húga van, mennyire talpraesett vagyok és mennyire meglepte ez őt, hogy én mindent elintézek, jövök-megyek stb. Ez engem akkora örömmel töltött el és tölt el mai napig, hogy büszke rám, és ő is felnéz úgy rám, ahogyan én ő rá.
A héten úgy jöttem haza kedden délután a munkából, hogy teljesen rottyon voltam, kikészültem, kibuktam, sírtam. Nem kérdezte mi a bajom, nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Annyit mondott," eljössz velünk Mezőtúrra, a fesztiválra?" Hát, kicsit meglepett, mondom tuti hülyéskedik, én 5 napig legyek a nyakán...Nem gondolhatja komolyan.. Na de addig csacsogtunk, hogy belementem, menjünk! Hát elmondhatatlanul boldog vagyok és érthetetlenül állok az egész előtt, hogy hogyan vállalhatta be, hogy elvisz magával..
Aztán valamelyik nap vittem neki ebédet a munkahelyre, már a portás azzal kezdett, hogy hallotta megyek fesztiválra a bátyámmal, majd tesóm irodai munkatársa is ezzel jött. Bátyám azt mondta: "Elviszem a húgomat fesztiválozni." És annyira büszke volt magára. Én pedig rá. 
Megvettük a jegyeket, illetve ő, neten keresztül, mondtam odaadom az árát. Nem kell. Ő visz engem. 
Hát én lehidaltam, nem értettem, hogy miért, de elfogadtam. 
Azóta a fesztiválon pörgünk, küldözgetni nekem a zenéket, állandóan erről beszélünk és mindketten alig várjuk. Én hiszem, hogy ennek az 5 napnak a masszív alkoholizáláson kívül is haszna lesz. Hiszem, hogy nekünk kell ez az 5 nap, hogy együtt legyünk. Nem tudom még miért kaptam ezt tőle és az élettől, de hihetetlenül jó érzés és nagyon büszke vagyok rá, magamra, magunkra, hogy ilyen jó testvérekké váltunk. 
Soha nem voltunk rossz testvérek, de soha nem éreztem magamhoz ilyen közel őt. 
Kellett hozzá pár év, de kiforrt ez a dolog, és elfogult vagyok talán, vagy túl érzelmes, de ez egy olyan erős kapcsolat, amit semmi nem szakíthat szét, nincs olyan vita, probléma ami miatt ez tönkremenne. Azért mert vér a véremből, a szívemben lakik, hisz Ő a TESTVÉREM! 

Tudom, a cím kicsit fura... De tényleg így volt, kiraktam a töltöttkáposztát, elkezdtem gondolkozni, és bőgés. 
Napok óta sírós hangulatomban vagyok, csak sírok és sírok. Próbálom megfogalmazni mi a problémám, mi történt, mi az ami ennyire taccsra vágott. 
Ma szinte egész nap szenvedtem, mit csináljak, hova tegyem magamat, sehol sem éreztem jól magamat. Tudom, hogy ez rajtam múlik, nem hely függő. Lehetnék akár Miamiben is,  ha magammal nem vagyok jóban. 
A barátaim közül senki sem ért rá, mindenki a párjával volt, együtt sütögettek, fürdőben voltak vagy éppen a közös házukat rendezték befelé. Szóval magányos voltam, rettentően, szinte mardosott. 
Telefonálgattam jobbra-balra, ki ér rá, ki találkozna velem, elutasításokat kaptam. A munkatársam, G. mondta hogy bent van, cigizhetünk egyet, unatkozik úgyis. Hát mondtam jó, bemegyek, elkezdtem készülődni, majd letiltott(?), hogy miért nem értem most sem. De semmi gond, megértettem. 
Hívom barátnőmet, miután nem írt vissza, nincs-e kedve valamit meginni. Hát...Jó, legyen. Lementem hozzájuk, épp az új házba pakoltak befelé, beszélgettünk egy órát, majd haza jöttem. Ekkor történt az ominózus esemény. Leültem enni, majd a bőgés rám jött, nem is ettem egy falatot sem. 
És gondolkozom, mi van? Hát elmondom én mi van, én mindenkire ráakarom erőltetni magamat, kikövetelem, hogy velem legyenek. Ha valaki épp nem ér rá, hát én hatalmas hisztit csapok, kapja be mindenki aki nem áll készen a nap 24 órájában az én szolgálatomra. De ez nem így működik. Nem lehetek ilyen. Mindenkinek megvan a saját élete. Amiben NEM én vagyok a főszereplő. Szeretnem engem is, de nincs szükségük állandóan rám és a társaságomra. 
Ki kell alakítanom a saját életemet, saját főszereplővel. El kell hagynom a reménytelen kapcsolatokat, azokat amikre nincs szükségem. Azokat amelyek nem építenek, nem fejlődöm általuk. 
Az utóbbi fél évben csak olyan kapcsolatokba ugrottam bele, amikről tudtam előre, hogy semmi értelmük nincs. Nem fogom soha szeretni őket és nincs rájuk szükségem. Mégis belementem, majd bánkódtam miattuk, egyrészről mert 1 hónap ámítás után a szemükbe kellett mondanom, hogy nincs tovább. Miért okozok feleslegesen fájdalmat másoknak, és magamnak? Miért nem tudok gondolkozni picit mielőtt hülyeséget csinálok? 
Elég volt, mostantól fontolóra veszem és mérlegelem a helyzeteket. Egyrészről nem csak én számítok, nem lehetek önző, tudom, hogy az a fontos, hogy én boldog legyek. De ha tudom előre, hogy úgysem leszek boldog, akkor minek baszok ki másokkal is? 
Nagyképűen fog hangozni, de intelligensnek tartom magamat, szóval használhatnám az eszemet is végre.. 

A múlt héten volt egy kisebb vitám azzal kapcsolatban, hogy mit is jelentenek ezek a szavak: akarom, szeretném.
Beszélgettünk arról, hogy sikerült megint bekerülnöm csapatvezetőnek a gólyatáborba. Gratulált, én azt feleltem rá: "nagyon akartam..." Erre a válasz; " Anyukád nem tanított meg arra, hogy nem akarom, hanem szeretném?"
Elgondolkoztam a válaszon. És nem, az anyukám azt tanította meg nekem ha az álmaimnak élek és harcolok valamiért akkor azt akarom, nem egyszerűen csak szeretném. A "szeretném" nincs tele energiával, egyszerűen úgy gondolom, igen, szeretnék valamit, de az se baj ha nem sikerül.. Vagyis nem akarom igazán. 
De én akarok, én akarom, elérni a céljaimat, a vágyaimnak élni. Ha az ember mindig csak szeretne valamit, akkor azzal nem igazán fog előrébb lépni. Kevés. Kevés azt mondani, hogy "szeretnék menni, szeretném elérni, szeretnék beszélni, szeretném átélni." Át akarom élni! Akarok menni! El akarom élni! 
Ezt én így gondolom.. összeségében a válaszom: Nem, az én Anyukám nem tanított meg arra, hogy ne akarjam.. Az én Anyukám arra tanított meg, hogy amire szükségem van, ami engem boldoggá tesz azt AKARJAM! 

Sokszor annyira határozottan kijelentettem már, hogy azért nem találom a páromat, mert egyikük sem elég jó hozzám. Teljesen biztos voltam abban, hogy én nagyon jól csinálok mindent és felsőbbrendű vagyok.
Aztán mostanában elég sokat gondolkoztam, mivan, ha nem ők rossszak, hanem én? Én nem vagyok elég jó nekik, bennem vannak gátlások, én nem tudom mit akarok? 
Mi van ha végig tévedtem? Mindenkinek nemet mondtam, azért mert valami nem tetszett, miközben én sem
tetszem magamnak, és valójában fogalmam sincs arról mit akarok.
Egyáltalán nem tudok alkalmazkodni senkihez, nem tudom hogyan működik egy jó kapcsolat. Nincs előttem példa, hogyan is kellene működnie férfi és nő között a kapcsolatnak. Én nem mentegetőzni akarok, mert azzal semmi nem lesz megoldva. Egyszerűen végig gondolom, hogy hol is lehet a bibi, hogy úgymond egy normális kapcsolatom sem volt még a 20 év alatt, anyámon kívül senkit nem tudtam szeretni. Megoldásokat keresek, válaszokat és kiutat. 

Hogy hol gyökerezhet a probléma? Tanulmányaim és utánaolvasás nyomán arra tudtam következtetni, hogy az Apa képem/mintám teljesen hibás, vagy nincs is, így talán fogalmam sincs milyen is egy FÉRFI. De akkor honnan tudhatnám mit is akarok, milyen emberre vágyok. Az addig megvan, hogy semmiféle képpen nem olyanra mint az én Apám, aki alapjában véve nem rossz ember, csak elragadta az alkohol. De ennyit tudok, ne olyan legyen mint ő, legalábbis ne igyon. Aki már valamilyen szinten alkoholizál, kiesett. De hogy milyen legyen, vagy kit szeretnék arról foglamam sincs. Rengeten kérdezték már, hogy milyen az ideálom, stb. Tegnap lefekvés után ezen gondolkoztam, kit is képzelnék el magam mellé, milyen ember legyen, van nekem ideálom? 
Körülbelül félóra után rájöttem, hogy fogalmam sincs, még arról se, hogy körülbelül milyen legyen. 
Szóval legelőször ezt magamban kell letisztázni, rendbe rakni, mit is akarok én....Idő kell! 

Nem tudom ki, hogyan követi a blogomat, az életemet. De február 10.én született egy cikk arról a férfiról akivel 4 éve utazok. Hétfőn anyával voltam bent, csavarogtunk és addig húztuk az időt hogy a 15:45-ös buszt értük csak el. Beültünk szépen a csukló mögötti részhez. Jesszus, felszállt a pasi, az a pasi akit én 4 éve figyelek és mosolygunk állandóan egymásra. De ugye még soha semmilyen kommunikáció nem volt közöttünk. Hát most nem is vett észre, Anya noszogtatott, hogy menjek már oda, de nem mertem. Így ahol leszoktam szállni azelőtti megállóban felálltam, és odasétáltam az ajtóhoz, szugeráltam, vegyél észre.. És rám nézett és mosolygott, de nem kicsit.
Olyan felismerés volt az arcán, hogy jesszus, végre, megvagy. De egy szót nem szóltunk egymáshoz. Leszálltam, visszanéztem és mosolygott és nézett. Hát jó, az én napomat teljesen feldobta, ez a mosoly nekem többet jelentett bármilyen chatelésnél. 
Ez volt ehéten hétfőn. Nekem nem ment ki a fejemből ez az egész sztori, kattogtam, mit kellene csinálni, hogy kellene közelebb kerülni hozzá...Na én, az okos fejemmel kitaláltam a megoldást. Mindennap 15:45ös busszal közlekedik haza, én itthon felültem a 14:51es buszra és bementem a buszvégre azért, hogy a 15:45ös busszal haza tudjak jönni. Ugye mennyire lökött vagyok?
Leszálltam a buszvégen a buszról, megálltam, nem nézegettem, de közbe vártam, hogy mikor jön és merről. 15:31...15:34..15:36...15:41..és megjött...láttam, éreztem..de nem néztem rá. Megvártam amíg mindenki felszáll a buszra, kis léptekkel közeledtem én is, hogy érzékeltessem, hogy felszállok.
Felszálltam, leültem a csuklóhoz, menetiránynak háttal, beültem belülre, hogy mellém tudjon ülni ha esetlegesen nagyon bátor lenne. De nem ült, beállt a szokásos helyére, velem kicsit srégen szembe. Ránéztem, és egyszerre szia-szia. Atyám, szintet lépett a kapcsolatunk, úgy éreztem magamat mint egy 13 éves kislány, akinek az általános iskolai szerelme köszön. Aztán elkezdődött a 40 perc kínszenvedés. Néztük egymást, néha-néha mosoly, néha csak szugerált a szemével, én nem néztem rá sokszor, egy idő után feldühített, hogy annyi nincs benne, hogy oda jöjjön vagy akármi. A táskámban volt egy cetli, a telefonszámommal..De nem adtam neki oda..Pár megállóra jártunk onnan ahol leszoktam szállni, kicsit szomorú lettem, hogy miért nem tesz valami lépést felém. Közeledtünk a megállómhoz, felálltam, ránéztem, és annyit mondtam: na szia.. Mondhattam volna azt is,hogy köszi a szórakoztatást.:D Igazából félúton azt hittem, hogy a végjáték következik és most fog ugrani! De nem..a válasz annyi volt: szia.
És már nem néztem vissza..és már nem mosolyogtam...csak egyszerűen elsétáltam..

Kedves XY,
nagyon régen írtam már neked, 10 év telt el azóta. Ma 2027. május 16.-át írunk. Rengeteg dolog történt velem azóta. 2021.-ben férjhez mentem, született 3 gyermekünk, közülük egy ikerpár, Annabella és Rebeka, a kisfiunkat pedig Szabolcsnak hívják.
A férjemmel és a gyerekeimmel a hs-i családi házban lakunk, miután anyuék elváltak és elköltöztek. A régi típusú parasztház külsejét is teljesen rendbe hoztuk és bővítettük még két szobával a házikónkat. Mindhárom gyerkőc óvodás. 
Én miután lediplomáztam a Klinikán kezdtem el dolgozni, mint kórházi szociális munkás. A férjem is a Klinikán dolgozik, itt ismerkedtünk meg 2020-ban.
Anyagi helyzetünk átlagosnak mondható, két kocsi, kis ház, kert.
Legtöbb szabadidőmet a gyermekeimmel töltöm, ha éppen nem a nagymamájuknál vannak, aki 5 háznyira lakik tőlünk. 
Sokat foglalkozom az óvodai programokkal, szívesen barkácsolok, szervezkedem.
A család elég sűrűn szokott kirándulni együtt, a nászutunk Írországban volt.:)
A testvérem is elkezdett a szociális szférában dolgozni, ő szenvedélybetegekkel foglalkozik, drogprevenciós előadó lett egy alapítványnál. Ő még nem házasodott össze a barátnőjével, de már 5 éve együtt élnek.
A barátaim ugyanazok maradtak, akik voltak, Zs és N is hs-ben lakik, együtt babáztunk, mert nagyjából egyszerre szültünk:)
Anya nagyon sokat segít a gyerekek nevelésében, bármikor számíthatok rá, imádja az unokáit. Mindent megtesz értük, természetesen normális keretek között. A gyermekeim szörnyen zsiványok és rosszcsontok, főleg a kis pasi, általában mindig csupa kék-zöld folt, imád rosszalkodni.:)
Nem tudom minden napomat leírni neked, de egy csoda ahogy élek és ha még néha nehéz is, ez az én életem!
Ezt az utat választottam, ezt szerettem volna!

Zs
2027.május.

A napokban elég sokat gondolkoztam, hogyan tovább, mit is szeretnék és kivel.
Általában ezeket a gondolatokat megosztom a barátaimmal, családommal, hogy meghallgassam az ő véleményüket is. 
Egy adott témában a megkérdezettek 50%-a negatívan reagált, a másik 50% rám bízta a döntést. Hú!
Törtem a fejemet, vajon hány döntés született úgy meg, hogy más befolyásolt engem, és vajon hányszor döntöttem mások miatt rosszul? Természetesen az élet nagy döntéseiben nem igazán tudnak befolyásolni, pl. nem másokon múlik a szakmám, vagy a gyermekem élete, stb. 
De amikor vannak hétköznapi kis "piti" dolgok amiről valamiféle döntést kellene hozni, akkor azt biztos, hogy megkell beszélnem mindenkivel? Végtére is, felnőtt vagyok, nem? Hagynom kell magamat manipulálni?
Elcsendesedtem és úgy döntöttem csak is magamra fogok figyelni. Nem kotyogok állandóan másnak a dolgaimról, mivel másodpercenként változik az életem, ők úgysem úgy érzékelik az egészet mint én, aki benne van. 
Szükség van az átbeszélésre, kibeszélésre, de nem 0-24-ben. És mostanában magammal jobban kieegyezem mint másokkal. 
Egyébként fura, mert nekem is megvan a véleményem sok dologról a többiek kapcsán, de mégsem akarom a tutit megmondani nekik. 
Talán ez a bejegyzés valójában azért íródott meg, mert van 1-2 ember a közelembe aki állandó negatív gondolkodásával lehúz, mert azt mondja: "ÚGY SEM FOG MENNI, ÚGYIS FELADOD, NEM LESZ JÓ NEKED."
Tudom, hogy nem is kellene ilyen barátaimnak lennie, mert csak visszahúznak, de alapjáraton én szeretem őket, segítjük egymást, de kezd elfajulni a negatív vélemény nyílvánítás. Én is tudnék így viselkedni, de nem teszem, mert tiszteletben tartom azt, hogy Ők élik az életüket, ők döntenek mindenről. 
Nem igazán vagyok most összeszedett, nem tudok úgy fogalmazni mint szoktam.. Befelé fordulok, magamhoz! 

"A férfiak nem tudják, milyenek a nők, mert folyton azon elmélkednek, hogy milyennek is kellene lenniük."

SENKIT NEM AKAROK megsérteni, sem általánosítani, a 21. század fiatalabb korosztályáról formáltam és írok véleményt.

Kerestek görcsösen valamit, amiről valójában nem is tudjátok micsoda. Akartok valamit, futottok utána, majd megtorpantok, mert féltek, mindentől, ami kicsit is más mint a megszokott. Rettegtek ha úgy tűnik nem a tiétek az irányítás.
Azt akarjátok, hogy minden értetek legyen, és kicsit sem adtok magatokból(legalábbis azt hiszitek). Eljátszátok, hogy titeket semmi sem érdekel, ti nagyon jól érzitek magatokat egyedül, nincs szükségetek senkire. Aztán jön egy pont amikor kifakadtok, és elsírjátok, mennyire szörnyen is érzitek magatokat egyedül. Majd hirtelen jön a szégyen, és újra bunkóvá váltok, és úgy tesztek mintha nekem lenne megtiszteltetés, hogy még szóba álltok velem.
Állandó elvárásaitok vannak a nők felé, miközben ti magatok sem vagytok tökéletesek, csak ezt elég nehezen látjátok be. Elhiszitek, hogy minden jó úgy ahogy ti csináljátok, ha véletlen valaki elmondja a véleményét rólatok, egyből arrogánssá váltok és elkülditek egy melegebb éghajlatra. 
Ezzel a viselkedéssel úgy néztek ki mint a felnőtt gyerekek. "Nekem te ne mondd meg, hogy milyen vagyok.." De előtte két nappal még azt kérdeztétek, hogy milyennek látunk titeket. Azt szerettétek volna hallani, hogy mennyire intelligensnek, jó képűnek találunk titeket. 
Fájdalmasan rosszul hazudtok nekünk, és magatoknak is. Próbáltok elhitetni olyan dolgokat amiről egyértelműen levehető, hogy nem igaz. Aki ezt észreveszi, és szóvá teszi, gyorsan külditek is tovább, le ne buktasson titeket saját magatok előtt. 
Időtök nagy részében a játszmákra készültök fel, hogyan törjétek be a nőket, hogy hódoljanak nektek. Ha többszöri próbálkozás után sem tört be a "csaj" akkor megijjedtek, és értetlenül álltok a dolog előtt, mert megszoktátok, hogy a legtöbb lány az első pár játszma után térden áll előttetek. 
Kudarcot vallotok, és mentek is tovább, a következő lányra, aztán ha őt sikerül betörni sem lesztek boldogabbak, sőt, nézegettek, hogy hoppá, mit is kellene akkor csinálni, megunjátok, és mentek tovább. Ezt játszátok addig, amíg rá nem döbbentek arra, hogy lehet mégis megérte volna felnőni ahhoz a nőhöz, aki nem tört be. 
De ekkor már késő, nagyon késő. 

Hogy miért is vagyok egyedül? 
Elmesélem, ha szeretnéd.

Rengeteget próbálkoztam, és hittem, hogy jó lesz akárkivel. Nem baj ha kicsit buta, ha kicsit csúnyán beszél, ha kicsit kellemetlenül viselkedik. Majdnem beleesetem újra abba a hibába, hogy próbálkozzak akárkivel. 
De rájöttem, nekem erre nincs türelmem, és nem is akarok már többet próbálkozni. 
Arra vágyok, aki nem játszmázik, aki nem gyerekeskedik, aki nem viták alapján dönti el, maradjunk-e egymás mellett. Vágyok arra, akivel egyetlen pillantásból tudjuk, mi egyek vagyunk. Vágyok az érintésre, a kézre, ami nyugalmat és biztonságot ad. Olyanra, aki támogat, és arra motivál, hogy érjem el az álmaimat. 
Olyanra aki megérti, a fájdalmam, és segít túllépni. Olyanra akivel társak vagyunk, egyenrangú partnerek mindenben. Aki ott áll mellettem, és ha baj van elkap. Aki ha hülyeséget csinálok, megmondja a véleményét, vagy éppen helyretesz ha "nem vagyok normális". Talán valamiféle lelkitársra vágyok..
És rájöttem arra, hogy nem kell mindig együtt lenni valakivel, vagyis állandóan kapcsolatból-kapcsolatba ugrálni. Ha nem érzek semmit, minek legyek mellettük? Minek mondjam azt, hogy igen, ha nem úgy van? 
Miért éljem álarcokkal a hétköznapjaimat? Miért vetítsek mást, mint aki vagyok?  Miért érezzem rosszul magamat a saját bőrömben? 
Nem akarom alább adni, annál mint amire valójában vágyok. 
Bár néha a tükörbe nézek, és azt gondolom, miért nem lehetne, hogy egyszerűbb ember legyek, szeressek bárkit, érezzem bárkivel azt, amit szeretnék.
Tudom, önzőnek tűnhetek. De szerintem mindenkinek így kellene gondolkoznia, és saját magával foglalkoznia, nem érzelmi rabszolgaként leélnie az életét! 

"Egyszer talán megértheted miért jó nekem egyedül,
Ha szívem húrja minduntalan lágy dallamot hegedül
S, ha világomba betekintesz, szemeidbe könny fakad,
Mert gyötrelemből szőtt tükrömben megismered önmagad."

Többször is megkérdezték már tőlem, hogy miért lettem szociális munkás, miért választottam ezt, mi az ami motivált? 
Ma is egy felvételi beszélgetésen megkérdezték, miért választottam én ezt a szakot?
A válaszom csak annyi volt:"Isten adta nekem ezt a sorsot, ezt a hivatást.
Legbelül pedig éreztem, amit szoktam, de hosszú lett volna elmesélni..
Annyi mindent láttam már..
Láttam már gyermeket fázni és éhezni, 
Láttam már időset magatehetetlenül otthon sírni,
Láttam már szenvedélybeteget aki elveszített mindenkit maga mellől, 
Láttam már hajléktalant aki a saját mocskában fetrengett,
Láttam már anyát aki mindent megtett, mégis veszített,
Láttam már fiatalt, aki hiába próbálkozott, nem fogadták el,
Láttam már gyermeket, fiatalt, időset.. de a legfontosabb, AZ EMBERT LÁTTAM! 
Aki ugyanolyan mint Te vagy Én!

Igazából az valahogy mindig motivált, hogy embereken segítsek, és támogassam őket. Akartam pszichológus lenni, majd mentőtiszt, sőt tanár is. Aztán mivel a pánikbetegségem miatt sokat jártam orvoshoz, egyszer azt mondta a doktornő:"Maga miért nem megy el szociális munkásnak? Kicsit olyan mindenki anyukája típus, talán megkellene próbálni ezt." 
És ezután jött az, hogy elkezdtem utána olvasni, és kérdezgetni, mégis mit csinál egy szociális munkás? 
A rengeteg vélemény után, úgy gondoltam ez lesz az én szakmám! 
Sokszor hallottam már, hogy elsőnek a saját problémáimat kell megoldani, utána másoknak segíteni. 
De most őszinten, van olyan ember akinek nincsennek problémái? 
Lehet van, de ő a felszín alatt örlődik, és szenved. 
Tudom, hogy a kliensekkel való találkozás során sokszor fogok megtörni, és elbizonytalanodni. De hiszem, hogy én erre születtem, hogy segíthessek. Folyamatosan dolgozom azon, hogy magamat fejlesszem, és túllendüljek a betegségemen, és higyjek magamban annyira, hogy tudjam, megtudom csinálni! 
Azért akarok szociális munkás lenni, akár iskolában, akár kórházban, hogy az emberek mellett lehessek akkor, amikor szükség van rám. Ha mellettem lett volna segítő szakember, vagy az iskolákban felismerték volna a betegségemet, talán nem itt tartanék már.(Igenis, legyen minden iskolában szociális munkás! MERT KELL!!!!!)
Nem hibáztatok senkit, sőt...ez is hozzátett ahhoz aki ma vagyok! Nem találkozhattam volna ezekkel az emberekkel, akikkel ma vagyok kapcsolatban. 
A betegség adott is és el is vett. Adott embereket, társakat, barátokat, és elvett időt, energiát, fiatalságot.
Nem akarom, hogy tovább elvegyen bármit is!