Mit tegyünk azzal az emberrel, aki 100%-ig meg van arról győződve, hogy amit ő csinál és ahogy csinálja az úgy tökéletes? Ahogy ő él az a követendő példa és mindenki aki máshogy csinálja, illetve máshogy él az bűnös, hibás, rossz. Na és mi van akkor ha ez az ember, az egyik legjobb barátnőd? Tudunk-e egyáltalán bármit csinálni vele? Milyen barátnő az aki elől titkolnod kell a dolgaidat, mert elítélne miatta? 
Szóval vegyük sorjára a dolgokat. 
Én tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlenül jó ahogy én élek vagy ahogy én csinálok dolgokat. Sőt, néha hatalmas baklövéseket követek el, amik kivédhetőek lettek volna, ha picit gondolkozom és jobban odafigyelek. 
De ijesztő az a tudat, hogy van egy barátnőm és nem mondhatom el neki ezeket a dolgokat, mert egyrészről szanaszét szidja a fejemet, másrészről holnapra tudja az összes ismerősünk. Hogy meddig lehet ezt tűrni?
Fogalmam sincs, de szerintem mindenki számára eljön az a pont, amikor rájön, hogy egy energiavámpírral "barátkozott" össze, illetve nem is barátkoztak, egyszerűen összesodorta őket a szél és mire feleszmél már csak azt látja, hogy a dolgai a legrosszabb irányba mennek és csüng rajta egy vámpír és szipkázza az utolsó energiacseppeket is kifelé belőle. 
Körülbelül 3-4 éve ismerem, az elején (szerintem) azért jöttünk ki annyira jól, mert ugyanolyanok voltunk, szerettünk szerepelni, imádtuk ha a középpontba lehettünk és ezt együtt duplán megtehettük. Aztán telt az idő, kisebb-nagyobb harcok voltak, de csak belül, kívül ez soha sem látszott. Ez a tipikus "két dudás nem fér meg egy csárdában" szitu. 
Akkor próbáltam távol kerülni tőle, de nem sikerült. Kezdtem azt érezni mint középiskolában egy hasonló kaliberű embernél, hogy bárcsak lenne már vége a közös munkánknak. Kicsit azért más ez mint a középiskolás dolog, ez az ember úgy érzem birtokolni akar engem és megfeszül azért, hogy csak az övé legyek és csak rá figyeljek. Elég beteges érzés ez, még leírni is morbid. De megpróbálom ezt kifejteni. Ha valakihez oda mentem egyből ott volt ő is, ha valakivel beszélgetni akartam, azt nem lehetett 4 szem között megtenni, állandó nyomkövetés volt. Egy idő után úgy éreztem megfulladok a dologtól és kezdtem nagyon rosszul lenni. Levegőre volt szükségem, de nem mertem lépni. Fogalmam sincs miért, és mi a francért félek egy ilyen embertől? Talán azért mert általános iskolában rengeteget voltam szekálva meg folyamatos feszültség volt amikor megléptem azt, hogy nem birtokolhatott senki. 
Fura ez, mert egyáltalán nem tartom magamat olyan embernek akit lehet rángatni össze-vissza.
De mégis megtörtént és nem értem miért nem léptem eddig semmit, miért hagytam ennyire magamat. 
Viszont az elmúlt fél évben elkezdtem látni kívülről a dolgot és többen is jelezték felém, hogy nagyon durva amit művel velem ez a szituáció. Meg az ember is, fel sem fogható, hogy lehet valaki ennyire negatív és ilyen összetett személyiségű. 
A megoldás? 
Elkezdtem szépen lassan leépíteni, kevesebbet beszélni vele, tudom, hogy köcsög vagyok, de néha otthagyom helyeken és kb. menekülőre fogom. NA de ilyenkor, ha ott hagyom olyan hiszti jön, atya világ, rendesen mint egy óvodás; csapkod, húzza a száját és durci. 
De ez már nem érdekel és nem tud meghatni. Nem fogok megijedni egy kislány bosszújától. 

Szóval a megoldás mindenképpen a távolságtartás, mert tönkreteszi az életedet ha hagyod, és minden energiádat elszívja. Nem rossz emberek ők, csak tudni kell őket kezelni. 

Ma valószínűleg picit bal lábbal keltem, mivel elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen "szerencsétlen" is vagyok én. Na jó nem minden szempontból, mert elég szép sikereket tudhatok magam mögött az évben, viszont a párkapcsolati terület SIRALMAS, kritikán aluli, magyarul majdnem értékelhetetlen. Nem akarok siránkozni emiatt, de ahogy ma reggel is megpörgettem az egyik társkereső alkalmazást, rájöttem, hogy évek óta ugyanazok vannak fent és semmi nem változott. Őket gáznak tartom, valószínű, hogy én is gáz vagyok. Tavaly decemberben ért véget ugye a 13 hónapos kapcsolatom, azóta voltak próbálkozások, ilyen társkeresősök, de elég haloványan sikerültek. 
Általában amiatt, mert nem akartam igazán semmit tőlük, éreztem, hogy nem ők azok, akikre én vágyom. 
Ilyenkor gondolkozom, hogy biztos bennem van a hiba, igazából lehettem volna "boldog" többször is az évben, mivel volt olyan aki mondta "szeret", amit egyébként nem hiszek el, mert szerintem 1 hét után nem igazán szerethetsz úgy valakit, hogy fogalmad sincs kicsoda. Szóval beérhettem volna ennyivel, de nekem ez kevés. 

Túl magasra basztam azt a lécet.  Vagy egyszerűen csak túl sokat forgok ezen a témán és picit hagyni kéne, elengedni. Talán megteszem, talán nem. 

Mindig rá kell jönnöm, hogy az idő igenis sok dolgot megtudod oldani. Ez azt jelenti, hogy türelmesnek kell lennem, nagyon türelmesnek. Néha túlpörgetem az eseményeket és olyan dolgokért kapálózok amik még nem kell, hogy az enyémek legyenek. Ezzel kell leállnom, minden a maga idejében fog megtörténni. Igaz, ezt olyan nehéz betartani, amikor éppen nagyon szenvedek és már nagyon akarok valamit. 
Hogy is jutott ez most eszembe? 
Igazából olyan emberekről gondoltam, hogy fontos vagyok nekik és számítanak, akik magasról letojnak, de ehhez kellett egy kis idő még feltudtam ismerni és szembenézni ezzel. Egyáltalán nincs bűntudatom a rájuk "fecsérelt" idő miatt, mert tanultam belőle. ÉS tisztán látom azt, hogy milyen az amikor a másik kihasznál és csak akkor keres ha akar tőled valamit. 
Igazából korábban is észrevehettem volna, de kicsit naivan gondolkoztam erről; "biztos nem ér rá most, biztos dolga van, biztos rossz a kedve, biztos csak most tudott írni.. " Miközben ez egyáltalán nem így volt. Egyszerűen csak kihasználta azt, hogy mindenben segítek és mindent megadok amit tudok. 
Hatalmas pofonokat kapok mostanában és közhelyes, de rájövök, hogy kik azok akikre igazán számíthatok és a szarban is mellettem vannak. 

2017.április 10.-én találtam egy adatlapot, egy látássérült fiú adatlapját a fészen. 
Elkezdtem pörgetni és láttam, hogy mennyi mindent csinál; sportol, túrázik, egyetemre jár. 
Belájkoltam pár képét, mert tényleg nagyon tetszett és motiválónak találtam amiket csinál. 
Rá pár percre bejelölt ismerősnek és rám írt. Elkezdtünk beszélgetni, ami nekem picit frusztráló volt, mert nem tudtam meddig nem teher neki olvasnia amiket írok. Az első 10 percben fura volt a beszélgetés és elég tárgyilagos, majd úgy gondoltam rákérdezek, hogy nem-e nehézség neki olvasnia vagy hogyan oldja ezt meg. Aztán ezt gyorsan tisztáztuk is. 
Ezek után sokkal felszabadultabb volt a beszélgetés, majd nem sokkal később már telefonon is beszéltünk. Szinte mindennap beszélgettünk, hívtuk egymást. Én tökre feldobódtam ettől az egésztől, ugyanis csak előtört belőlem a szociális munkás, hogy; igen, segíthetek! Rápörögtem, állandóan róla beszéltem Anyának. 200km van közöttünk, ám ő bármikor lejött volna miattam. Bennem mégis volt egy gát ezzel kapcsolatban, nem tudtam, hogyan fogok tudni viselkedni és hogy néz ez az egész ki. Találkoztam már vak emberrel természetesen, de nem tudtam elképzelni azt, hogy a szabadidőmet egy vak sráccal töltsem. 
Az első 3 hónapban pörögtem, ezerrel, de hamar be kellett látnom, hogy nem a személye hoz lázba, hanem az, hogy segíthetek. A kezdeti lelkesedés egy idő után abba maradt. 
Alig-alig beszéltünk, kicsit rosszul is éreztem magamat emiatt. Augusztus-szeptember teljesen ki is maradt. 
Majd októberben kiderült, hogy megy Anyu fel Pestre próbanapra, gondoltam remek alkalom, ha megyek vele és találkozok N-nel. 
N is nagyon örült ennek, felvillanyozódott és alig várta, hogy "láthasson". Ám mikor felértünk bennem hatalmas gátlások voltak, nem tudtam, hogy mi a helyes és találkozzak-e vele ténylegesen. Az első délután letereltem valamivel, ám van közöttünk egy olyan viszony, hogy mindent meglehet beszélni és nem félek elmondani a félelmeimet. El is mondtam neki, megnyugtatott és úgy nézett ki tisztáztuk a helyzetet. 
Így a második nap derekán úgy döntöttem, egye fene, szembe nézek a félelmeimmel és mégis mi történhet? 
Legyen, találkozzunk itt, meg itt félóra múlva. Odaértem a megbeszélt időpont előtt 20 perccel, leültem egy padra és vártam. Na az a 20 perc rettenetes volt. Ültem és néztem a földalatti lépcsője felé. Vajon mikor érkezik, tényleg jön? Egyszer megláttam egy világosbarna labradort, felpattantam, ők lesznek, de nem, csak jöttek sétáltatni a kutyát. Itt már kezdtem kínosan érezni magamat. Majd egyszer csak ott állt a kutyájával és láttam ahogy nyúl a telefonjáért, hogy hívjon engem. Ebben a 20percben végig azon gondolkoztam, hogyan is fogok köszönni. 
Odasétáltam hozzájuk, a vállára tettem a kezemet és köszöntem:"Na szia, én vagyok a Zsófi." 
Elkezdett nevetni, azt mondta gondolta, mivel velem beszélte meg, hogy találkozunk, jót röhögtünk. De nem volt kínos. Na hogyan tovább? Sétáljunk egy kört, megfoghatja a karomat? Meg persze. Elkezdtünk beszélgetni és teljesen feloldódtam, majd leültünk egy padra beszélgetni, akárki jött arra mindenki mosolygott ránk és a vakvezető kutyára. Sétálgattunk, beszélgettünk és egyáltalán nem volt kínos SEMMI. Eleinte észre sem vettem, hogy milyen hátrányokat szülhet az ő vaksága. Majd kezdtem felfedezni, hogy milyen fura és "rossz", hogy ő nem látja a reakciómat és ha csendben vagyok azt hiszi, hogy baj van. De ezek csak apróságok. 
Megkért, hogy menjek el vele egy helyre, ahol el kell intéznie valami papírokat, mondtam persze. Buszoztunk együtt, ami megint fura volt, főleg úgy, hogy rengeteg ember volt és itt is feltűnt, hogy mennyire megbámulnak minket, de volt pár kedves arc ami kárpótolt. Elintéztük amit kellett, aztán kimentünk Anya elé a megbeszélt helyre, mivel N-nek is pont onnan indult a villamosa. Találkoztak, láttam, ahogy anya méregeti és nézegeti, N  végig dumált és nevettünk, majd együtt villamosoztunk, mikor szálltunk lefelé nyomtam egy puszit az arcára, amitől még jobban fülig ért a szája. Rólam ne is beszéljünk. Olyan pozitív löketet kaptam aznap, amit soha nem fogok elfelejteni. Rengeteget nevettem és szinte izomláz volt az arcomban a nevetéstől. 
Még aznap este is sokat beszélgettünk fészen és a holnapi napot tervezgettük. Eldöntöttük, hogy a természetben leszünk. 
Reggel kimentem a kollégiumhoz ahol lakik, az aluljáróban várt, annyira jó érzés volt. Aztán elindultunk a koli felé, ahol a recepción a személyimet leadva felmehettem a szobájába. N mondja a recepciós pasinak: Nappali vendég lesz, 10-20perc. A pasi rám néz, elkezd nevetni meg bólogatni...:) 
Aztán felmentünk, körülnéztem a szobájában, ahol szinte katonás rend volt, érthető okokból, mivel így találja meg a dolgait, ha rendben tartja őket. 
Mondta, hogy megmutatja a fürdőszobát, bement, tök sötét volt bent. Szóltam, hogy én felkapcsoltam a villanyt. Mondta, hogy természetesen oké, szétnéztem, majd mondta, hogy ő akkor pisil is egyet, mondtam oké, elindultam kifelé, majd megálltam az ajtóban és gondolkoztam, de végül megkérdeztem: "Lekapcsoljam a villanyt, vagy hagyjam?". Hát itt elnevette magát, azt mondta tök mindegy, de lekapcsolhatom. És nem volt ciki, nevettünk, majd leültem az ágyára és nézegettem. A szobája falán egy hatalmas tükör van, tök fura. Azaz a szoba teljesen ugyanolyan mint bárki másé. Majd kb. 20 perc után útnak indultunk, sétáltunk a Campus területén egy kört, aztán metróra ültünk és irány ki a természet. Vittünk a kutyusnak labdát és játszottunk is vele. Odafele úton felszálltunk a buszra beálltunk középre, ahová mindig szokott a kutyával. Aztán jött egy babakocsis hölgy, aki megkért, hogy álljunk onnan ki, igaz elfért volna a babakocsi és mi is, de kiállított minket, erre picit húztam a számat. 
De nem hagytam magamat felidegesíteni, beálltunk hátra. A tömegközlekedésnél láttam párszor, hogy kellemetlenül érzi magát N, de valahogy mindig elvontam a figyelmét, vagy ilyesmi. 
Sétáltunk egy nagyot, majd beszélgettünk, kutyáztunk, jól éreztük magunkat. Na itt második nap már voltak vicces szituációk. 
Levettem a kabátomat, mert nagyon melegem volt és tartottam felé, hogy fogja már meg amíg elpakolok valamit. 
Hamar leesett, hogy nem látja, hogy tartom a kabátomat, pedig már majdnem megszólaltam, hogy:"Nem igaz, hogy nem bírod megfogni a kabátomat 1 percre." Aztán hamar rájöttem, hogy hopp, szólnom kell, hogy fogja meg, mert fogalma sincs, hogy mit csinálok. Szóval olyan kapcsolatba kerültünk és olyan jól éreztem magamat, hogy néha teljesen elfelejtettem, hogy ő nem lát. 
Aztán következő ilyen, mentünk le a metróhoz és véletlen rajtam maradt a napszemüveg és mi az álló lépcsőn szerettünk volna lemenni, mert a kutyus nem tud mozgólépcsőzni. El is indultunk a középső lépcső felé, majd jött az ellenőr felém, én láttam őt, pedig ő azt hitte, hogy nem látom. Tartotta a kezét és megfogta a vállamat, majd irányított, hogy a jobb szélső lépcsőn tudunk lemenni, felhúztam a napszemüvegemet, amitől tökre meglepődött és paradicsompiros lett a feje, szóltam neki, hogy mi direkt a középsőn mennénk, ha szabad. A pasi azt se tudta, mit mondjon, csak hebegett-habogott és elnézést kért, kedvesen mosolyogtam rá, és jeleztem, hogy semmi probléma.
A metrón az emberek ugyancsak rendesek voltak és kedvesek, sokan felpattantak egyből, hogy foglaljunk helyet. 
Következő hatalmas mérföldkő volt az, hogy együtt menjünk el kajálni és ő hív meg engem. Bementünk a mekibe, ahol igencsak furán néztek a kutya miatt egyes emberek. Majd sorban álltunk, amikor jött egy dolgozó egy tablettel, hogy leadhatjuk a rendelést. Elmondtuk mit kérünk, majd N tapogatózott, és végül erre a következtetésre jutott:"Hé, te nem a pultban állsz." A srác mosolygott, mondta, hogy ez így van, és elmagyarázta miért nem.. Majd tartotta a tabletet N felé és azt mondta:"Nézd csak...." Majd hamar rájött, hogy N-nek nem fog menni a nézés, és elszégyelte magát, de jeleztem felé egy mosollyal, hogy semmi probléma. Bárkivel megesik. 
Aztán eljutottunk a pultig, ahol N kártyával fizetett, tartotta a kezét a pult felé, a csaj mondta:"érintheted." Pár másodperc pislogás, majd N szólt, hogy:"Látássérült vagyok." A csaj egyből odairányította a kezét a terminálhoz. Aranyos volt. Elindultunk a tálca kajával kifelé, volt egy kedves hölgy, aki egyből felpattant, hogy ülhetünk ő helyére, ha szeretnénk, ő befejezte. Megköszöntem szépen, de mi kintre szerettünk volna ülni. Leültünk, hát itt is a szokásos bámulás. Aztán nekem van egy hülye szokásom, mégpedig az, hogy a szívószálakat mindig én bontom ki és nyomom bele a másik poharába. El is kezdtem, majd gondolkoztam, nem szabad túltolni a segítségnyújtást, így a sajátomba nyomtam a kibontott szívószálat, a másikat pedig N kezéhez raktam, aki leterelt azzal, hogy tudja, mi hol van és 26 éve egyedül eszik. Basszus, igaz. Megkajáltunk, majd elindultunk az aluljáróba keresni egy GSM-et. N elakart adni valami telefont és kért, hogy segítsek, ne basszák át. Az aluljáróban végig hülyültünk, mondtam neki, hogy nem GSM-be viszem, hanem egy szexshopban. Fennhangon röhögtünk, ami miatt még jobban megbámultak minket, de nem érdekelt. Jól éreztem magamat. A GSM-es élmény tört le, megálltunk a pultnál, N elkezdett beszélni, majd  a srác tartotta a kezét, és kérdezgette, hogy milyen telefon, de milyen telefon, milyen telefon, cüngetett és húzgálta a szemöldökét. Felhúzott és kijött a számon:"Látássérült, nem látja a kezedet..." De ezt kicsit erőszakos hangnemben, a fiú megszeppent, de én is megilletődtem picit, hogy ezt így kimondtam. 
Hamar megnyugodtam, viszont azt beláttam, hogy kedvesebben is szólhattam volna. Viszont ezek a helyzetek olyan furák voltak, mert tényleg nem látszik N-en, hogy vak, sőt. Anya is azt mondta, nagyon egyben van a fiú és ha nincs vele a kutya meg nem mondod, hogy nem lát. 
Ezek után metróztunk, elkísértem a metrón hazáig, ahol még beszélgettünk és nevetgéltünk, sokan néztek minket, majd elkezdtünk elköszönni, ami kívülről is tök cuki lehetett, nyomtam egy puszit az arcára és leszállt. Sokan mosolyogtak ránk és miután ő leszállt, míg én tovább utaztam a velem szemben lévők mind mosolyogtak rám. Volt egy velem egyidős srác, akinek tök egyértelmű volt, hogy N udvarolni próbál nekem és olyan cinkos mosollyal nézett rám. A negatív élményeket kárpótolta az a sok-sok mosoly amit kaptunk/kaptam az emberektől, a társadalomtól.
El sem tudom mondani, mit adott nekem ez a két nap. Önfeledten boldog lehettem és nevethettem és semmi sem érdekelt. Végig vigyorra állt a szám és alig várom, hogy újra ezt érezhessem...És eltudtam engedni a segítő szándékomat és az állandó anyáskodásomat, egyenrangú partnerek voltunk, vagyunk. Talán ez a legszebb dolog ami történhetett velem a szakmai szocializációm során. 
Nagyon szeretem ezt a fiút! 

Tuti hatalmas nagy katyvasz lesz a mostani bejegyzés, de nem érdekel. Muszáj kiadni magamból és elmondanom amit érzek. 
Ma Anyát kikísértem az állomásra, felszállt a vonatra és elment. Elment... De nem végérvényesen. Mégis azt érzem, mintha a szívemből egy darab szakadt volna ki. Amíg látott integettem. Aztán szinte lefutottam az aluljáróba, menekülve az érzés elől, hogy ne éljem meg, ahogy a vonat kimegy az állomásról, ne nézzem végig ezt. Már ahogy utolsónak összenéztünk elkezdtek gyűlni a szememben a könnyek, de nem kezdtem el sírni. Lefutottam, és mentem, mindenen keresztül, úgy, hogy semmire nem emlékszem abból, hogy jöttem ki az állomásról, csak annyira emlékszem, hogyan küszködtem azzal, hogy ne bőgjek és mennyire nagyon fájt..Fájt? Fáj.. Most egyre jobban. 
Miután haza jöttem nem éreztem semmi extrát, rendet raktam, mostam, pakolásztam. 
Körülbelül egy órája elkezdtem nem találni a helyemet a házban és általában ilyenkor átmegyek Anyához és az ölébe rakom a fejemet és beszélgetünk. De most nincs kihez átmenjek, nincs kihez oda bújjak.(Miközben ezt írom folyamatosan meg kell állnom, mert nem látok a könnyeimtől és szó szerint zokogok, mint egy kisgyerek.) 
Az a sírás, amit a peronon nem engedtem meg magamnak, most előtört, és megengedem magamnak, mert igenis meg kell élnem ezt, ezt a "veszteséget". 
És, hogy mi fáj a legjobban? Az egész. Az, hogy elment. Az, hogy ennek így kellett lennie. Az, hogy tudom nagyon jól, hogy ennek meg kell történnie. Az, hogy most nem ölelhetem meg és nem mondhatom el neki, mennyire félek és mennyire szar. Tudom, hogy nem szabadna veszteségként felfognom és nem kellene ennyire befordulnom emiatt, de muszáj megélnem, és kicsit "meggyászolnom" ezt a kapcsolatot. Mert tudom, hogy vége és valami jobb kezdődik, valami új. Tudom, hogy nem maradhatott már úgy, ahogy volt. 
De félek, és fáj.. és annyira nagyon szeretem.. Pontosan ezért fogom tudni elengedni....


"Te nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor? És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?"

A mai napom elég produktívnak nevezhető. Délelőtt a szakdolgozatommal kapcsolatosan konzultáltunk az oktatómmal. Szerinte jó úton haladok és jó amit eddig csináltam. Ez alapból adott egy pozitív löketet az egész napomnak. Aztán jött a kéthetente tartandó feldolgozó és felkészítő szemináriumom. Az eleje elég nehezen indult, kifejezetten sz*rul éreztem magamat, unalmas és vontatott volt. Aztán felvettem a ritmust és egyre érdekesebb lett. 
Mindenkinek be kellett mutatkoznia a csoport előtt, és elmondani, hogy hol tart a szakmai szocializációjában. Vagyis milyen kompetenciái fejlődtek a három év alatt és mit gondol miken kell még dolgoznia, illetve, hogy miért jött erre a szakra. 
Amíg a többiek beszéltek magukról bennem volt egy kis félsz, mit is és hogyan is mondjam. De úgy döntöttem csak is őszintén. 
Hozzám ért a sor..most pedig nagyjából szó szerint teszem közzé a mondókámat: "-XY vagyok, hogy miért jöttem a szociális munka szakra, hmm, ez egy elég összetett és érdekes dolog. Középiskolába rengeteget lógtam, minden évben megvolt a 250 óra hiányzásom. Ezeknek a hiányzásoknak egyik része a lógás volt, másik része az, hogy a pánikbetegségem miatt nagyon utáltam bejárni, állandóan rosszul voltam. Mivel sokat jártam emiatt a háziorvoshoz, elég sokat beszélgettem vele. Ő ajánlotta egyszer, hogy mi lenne ha segítő szakembernek tanulnék és egyetemre mennék. Nekem nem igazán fordult meg a fejemben az egyetem, de tudtam, hogy a gimiben sem akarok maradni technikumon. Mentőtiszt akartam lenni, majd az orvosom említette a szociális munkát, mondva, hogy Ő úgy látja, hogy kicsit mindenkinek az anyukája vagyok és szeretek segíteni. Igaz, hogy anya szociális gondozónő, de mégis ez volt az első hely ahol hallottam erről a szakról. Utánanéztem és miért ne? Nekem ez volt az első hely amit bejelöltem és sikerült is. Úgy, hogy alig jártam iskolában és a saját szüleim sem hittek benne, hogy sikerülhet. Utólagos elmondásuk alapján sajnáltak és féltettek, hogy mekkorát fogok csalódni. Ám mindenki álla leesett amikor felvettek. 
Szakterület ami érdekel az mindenképpen az iskolai szociális munka, egyenlőre továbbtanuláson sem gondolkoztam, néztem pár mesterszakot, de még nincs rá vágyam. Bár családterapeutának vagy szupervízornak szívesen elmennék. 
Szakmailag rengeteget tanultam, ám emberileg is. Amikor idejöttem elsősként mindenáron a középpontban szerettem volna lenni, mindennek rólam kellett szólnia, harsány voltam. Szerintem ezt a szeleburdiságomat hagytam el a 3 év alatt és egy elviselhető mederbe tettem. Röviden ennyi..."
Ezek után jöttek a kérdések és a reflexiók. Amiket megint csak szeretnék szó szerint idézni. 
L:"Amikor elsőnek találkoztunk, sok voltál és sokkoltál, azzal, hogy milyen erős személyiséged van, de így, hogy telnek az évek, azt érzem, örülök, hogy megismerhettelek és tényleg sokat változtál az előző évekhez képest."
P:"Én csak szeretném megköszönni, hogy beengedtél a világodba minket, köszönöm."
B:"Azt szeretném kérdezni, hogy ez a pánikbetegség, hogy jött és honnan tudtad, hogy ez az és mi volt ezzel az egésszel?" 
Erre válaszoltam:"Igazából úgy kezdődött, hogy mindig hányingerem volt, különböző vizsgálatokra jártam és kiderült, hogy semmilyen szervi problémám nincsen. Aztán kiderült, hogy ez pszichés. Azt is megtudom mondani, mikor volt az első rohamom. Mégpedig akkor amikor Apa berúgta Anyára az ajtót, én pedig láttam a szobából, és elkezdtem sírni, bőgni és nem tudtam a helyzettel mit kezdeni." Amint ezeket kimondtam, teljesen rezzenéstelen arccal láttam, hogy mindenki megdöbben és picit megáll a levegő. Én pedig már akkor csodálkoztam, hogy hogyan történhetett ez és miért mondtam ezt így ki. 
Aztán jött a következő kérdés, hogy milyen mesterszak érdekel és maradok-e ott ahol most élek. Erre a válaszom az volt, hogy minden lehetséges, de szeretnék anya után menni és gyorsan elmeséltem miben is vagyok most. 
A következő egy reflexió volt, ami talán a legcsodálatosabb volt a mai napomban:
É:"Én azt szeretném elmondani, hogy mennyire pozitív hatással voltál és vagy rám, és úgy örülök, hogy ismerhetlek és szeretném megköszönni ezt neked." 
Szerintem ennél nagyobb dicséretet és elismerést nem kaphat egy ember. Amikor egy másik ember azt mondja, pozitív hatással vagy rá és köszöni, hogy vagy és a barátod lehet. Hihetetlen érzés volt, teljesen elérzékenyültem és csak annyit bírtam kibökni:"Köszönöm." És tényleg, csak köszönöm, köszönöm és köszönöm...Felemelő érzés!
A következő egy kérdés és reflexió is volt egyben. 
K:"Úgy gondolom rendkívül erős ember vagy, hogy ezzel megküzdöttél és érdekel, hogyan tetted ezt?"
Elmeséltem mennyire utáltam magamat egy idő után a betegségem miatt és mennyi időt elvett a fiatalságomból az állandó rosszullét. De azt is elmondtam, hogy mennyire örülök, hogy egyetemre kerültem mert rengeteget segített, megtanultam nyitni és segítséget kérni. Mennyivel könnyebb olyan emberekkel beszélgetni a betegségemről akik megértenek és nem néznek hülyének emiatt. Ez annyira jó! 
 A következő kérdés az volt, hogy mi a legfontosabb dolog amit tanultam az egyetemen? Erre a válaszom csak ennyi volt:"Embernek lenni." 
Az utolsó ember reflexiója az volt, hogy milyen jó embernek tart és úgy gondolja, hogy minden területen megfogom állni a helyemet és remek szakember leszek. Ez is rendkívül jól esett. 
Aztán jött egy zárókör, amikor el kellet mindenkinek mondani, hogy érezte aznap magát. A legtöbbet azt említették mennyire jó, hogy így megbízunk egymásban és jó egymást megismerni. 
Én úgy éreztem mindenképpen elmondom, hogy mekkora lépés volt ez számomra, hogy kimondtam dolgokat amit előtte soha senkinek nem mondtam el. 16 ember előtt, bőgés nélkül és ez hatalmas fejlődés számomra. 
A tanár senki véleményére nem reagált, de az enyémre úgy érezte kell. 
"Szerintem te is észrevetted, hogy amint elmondtad a dolgokat kicsit megállt a levegő és mindenki megdöbbent. De mégsem úgy mondtad el, hogy sajnáljunk vagy éppen csodáljunk azért amik történtek veled és talán ez a legjobb dolog. Tényként közölted és felvállaltad. Én úgy látom nagyon rendben vagy magaddal és ehhez gratulálok."
És tényleg..végre rendben vagyok magammal! 
A legjobb ebben a napban, hogy tényleg kimondhattam ezeket a dolgokat és megkönnyebbültem és pozitív visszacsatolásokat kaptam, olyan emberektől, akik fontosak számomra. Köszönöm Élet! 

Sokat volt hangoztatva, hogy 2017-ben nagy változások lesznek, ám korántsem gondoltam volna, hogy ekkorák. 
Édesanyám körülbelül 1 hónapja elkezdett játszani a gondolattal, hogy felmond és másik munkahelyet választ. Illetve hazudok, már fél éve ezen gondolkozik, de egy hónapja megszületett a gondolat a fejében, hogy nem csak munkahelyet vált, hanem lakhelyet is. Elkezdett interneten nézegetni Győrtől kezdve Budapestig mindenféle bentlakásos otthont, ahol idősekkel foglalkoznak és ápolónőket keresnek. Kezdetben azt hittem, hogy csak álmodozik és majd történik valami később. De egyre valóságosabb lett ez az egész, amikor október elsejével beadta a jelenlegi munkahelyére a felmondását. Aztán amikor ma bejött, hogy felhívták az egyik budapesti otthonból, hogy menjen interjúra, én elképedve, félelmet leplezve hallgattam végig. 
Egyrészről örülök, hogy mer lépni és vállalkozik valami újra, kilép a komfortzónájából és keresi a boldogságát, az új helyét. Támogatom amennyire csak tudom, segítem ahol csak tudom és tényleg példaképemként nézek rá, hogy milyen bátor és megéli önmagát. 
Másrészről viszont mondhatjuk, hogy totálisan be vagyok tojva, hogy hogyan tovább, mi lesz ha itt hagy. Én erről nem beszéltem neki, próbáltam jópofát vágni az egészhez és biztatni.
Aztán eljött az a pont, amikor úgy gondoltam ennek ki kell jönnie. Egyrészt rohadtul mérges voltam, hogy Ő ezt, hogy is gondolta, itt hagy egy alkoholista emberrel akinek nemsokára(ahogy elnézem 1-2 éven belül) egészségügyi segítségre lesz szüksége. De ez nagyon jól tudom, hogy önzőség és csak az EGO-m tombol. Másik oldalról viszont totálisan előjött belőlem a kislány, aki kétségbeesetten ragaszkodik az anyukájához, félti és (megint csak önző módon) nem akar egyedül maradni. 
Anyával leírhatatlan kapcsolat van közöttünk, tudom, hogy nem egészséges és már rég változtatni kellett volna. De egyszerűen egymásnak élünk, ha ő rosszul van- én is, ha ő boldog- én is. Mindent megtudunk beszélni és meg is beszélünk, nincs olyan téma amiről ne tudnánk beszélni, vagy órákig eszméket futtatni. Tényleg mondom, hogy a legtöbb szabadidőmet vele töltöm el és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem nélküle.(Tudom, hogy felnőtt nő vagyok és a saját lábamra kell állni rövid időn belül, de soha nem gondoltam, hogy most fog eljönni ez a pont.) Ugye ezt egy ideig próbáltam leplezni és csak belül fojtogatott ez az érzés, aztán úgy döntöttem, tényleg beszélnünk kell erről.  
Ami a szívemen a számon alapon elkezdtem mondani a véleményemet erről az egészről és azt, hogy mennyire félek. Elsőnek dacolt és védte magát. Aztán pedig jött az a rész amitől előre féltem és most is a torkomat szorítja...Sírtunk, zokogtunk és mindezt azért mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ennek így kell lennie, ahhoz, hogy változzon meg minden mert egy nagy kád sz*rban ülünk évek óta. 
Nem tudom, hogy mi fog ezután következni, de úgy döntöttem bátran nézek elébe és bízok a legjobban. 

Talán kinőttem a netes társkeresőket, vagy csak beláttam, hogy semmi értelmük nincsen. Illetve pofán csapott az, hogy olyan embereket látok fent, akik a valóvilágban elvileg boldog párkapcsolatban élnek évek óta a párjukkal. 

Ez történt ma is, pörgetem az embereket, igen-nem, igen-nem, aztán egyszer elém ugrik az a férfi, aki nagyon közeli ismerősöm és nagyon közel voltunk egymáshoz 3 évvel ezelőtt. De elmentünk egymás mellett, nem foglalkoztunk ezzel. Engem a mai napig idegesít, hogy annyiban hagytuk... Összejött egy lánnyal, kb 1,5 éve, elvileg vannak hullámvölgyek meg ilyenek, de hol nincsenek. Elég sokat szoktunk vele erről beszélgetni. Volt olyan, hogy rendesen azt vártam, hogy azt mondja nem szereti L-t(barátnője),  csak is engem szeretett végig. De ez soha nem történt meg. Erre fent vagyok ezen a társkereső oldalon, és felugrik elém a profilja, friss képekkel, utolsó belépési idő 2 napja. Hát nem tudom, hogy is fejezzem ki magamat...

Nekem ez a pasi akkora csalódás, hogy leírni nem tudom. Biztos túl reagálom, biztos túl kemény vagyok. 
De, én a kezdetekben rettentően féltékeny voltam a barátnőjére, hogy őt választotta helyettem. Majd elfogadtam, hogy Ő van, kész. Erre látom, hogy társkeresőzik. Komolyan még én lettem féltékeny....Tudom, hogy semmi közöm hozzá, mit csinál és miért van fent, de kicsit összetört bennem a róla alkotott kép. 
És azzal együtt, hogy benne csalódtam talán észhez tértem, hogy ezeknek az oldalaknak semmi-de-semmi értelmük.

Szóval vége a cyber-randis pályafutásomnak. 

Biztosítanám magamat és másokat is arról, hogy a közhely igaz; Minden rossz után jó következik. 
Ennyire konkrétan és egyértelműen még soha nem vettem ezt észre. Volt egy kib*szott szörnyű időszakom, kib*szott szörnyű dolgokkal, amikor szinte megszűnni vágytam. Nem-nem, eszembe se jutott megölni magamat, egyszerűen kiakartam szakadni a szürke mindennapokból, amik nem is voltak szürkék. Elmondhatom, hogy 20 év alatt most volt az első nyár, amikor oda mentem és azt csináltam amit éppen csak megkívántam. Minden téren azt csináltam amit csak akartam, megvolt hozzá a pénzem, az időm, a bátorságom. 
Ugye december óta "szabadlábon" vagyok, bármit megtehettem és meg is tettem, talán többet is mint kellett volna. De kezd stabilizálódni a helyzet és a kép is, hogy mi a francot akarok én az életemtől. 
Az elmúlt egy hónapban elég sokat filóztam ezen, de olyan mélységekig, hogy azon gondolkoztam pszichiáterre lesz szükségem. 
Aztán elkezdett kiderülni az ég és elkezdtem látni a célt, ami felé szeretnék haladni. Végig gondoltam mit is akarok, lecsendesítettem magamban az erős érzelmi vihart ami olyan, de olyan intenzív volt, hogy a Harvey hurrikán hozzá képest lágy szellő. Remélhetőleg leküzdöttem és nem csak átmeneti rövid időszak következik amikor éppen jó, hanem most már kicsit helyrerázódnak a dolgok az életemben. 
Hiszek abban, hogy nagyon erős vagyok és hiszem, hogy sikerül.

az utóbbi egy hónapban elég sok dolog történt velem, nem is tudom mivel kezdjem, de szépen majd sorra veszek mindent. talán kezdem a legfontosabbal és egyben legszomorúbbal.

Augusztus 3.-án elveszítettem egy volt osztálytársamat, barátnőmet. Még mai napig sem tudom hogyan és miért halt meg, talán már mindegy is, elment és nem tudjuk visszahozni. Nem tudom kell-e, hogy ez a bejegyzés róla szóljon, illetve mit fogok tudni írni ezzel kapcsolatban. 
Amikor 3.-án este 11 körül rám írt barátnőm, hogy R meghalt, nem értettem, többször visszakérdeztem, hogy micsoda. Leraktam a telefont átsétáltam Anyuhoz, felkeltettem, és leültem az ágyra és csak néztem, kérdezte mi történt, elmondtam. Elsőnek nem sírtam, csak azt éreztem, hogy a gyomromtól felfelé minden testrészem fáj, és hányni fogok. Aztán jött a sírás, de nem könnyebbültem meg. Próbáltam pihenni, nem ment, állandóan R arca lebegett a szemem előtt. Érthetetlenül álltam a dolog előtt és még most sem igazán sikerült felfognom. Másnap bementem dolgozni, azon a napon félóránként kezdtem el sírni és nem bírtam gondolkozni. Ahogy teltek a napok kezdtem megnyugodni és kezdett a fájdalom enyhülni.  De ugyanúgy a fejemben volt, az a 4 közös év amit együtt töltöttünk. Az a pörgés, életvidámság, nevetés, mosolyok..

Talán felnőtt életem első igazi vesztesége volt ez. Azt mondtam már túl vagyok rajta..De ezen soha nem lehet igazán túl az ember.