Nem először fordul az elő, hogy hallom ahogy fulladozik. A minap azt álmodtam, hogy meghalt. 
Álmomban veszekedtem vele, üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt és hogy, nem akarom elveszíteni, szükségem van rá. Majd meghalt. Semmi szirénázás, se semmi. Lefeküdt és meghalt. Békés volt és nyugodt. Meglepő az érzés, de ahogy megláttam, hogy meghalt, megnyugodtam. Lenyugodott a lelkem és már nem sírtam. Kellemetlen érzés ez, talán még magam előtt is szégyenlem, de így történt. Ennek a dolognak köze sincs ahhoz, hogy én azt akarnám, hogy menjen el. De tudom, hogy szenved és látom a fájdalmait. 
Aztán tegnap este már mindenki aludt, Ő a konyhaasztalnál bóbiskolt 3 tányérral maga előtt. Kimentem, felkelt, azt kérdezte Anya haza jött-e már, és beszéltem-e vele? Annyit válaszoltam, teljesen nyugodtan, hogy :"Apa este fél 10 van, Anyu már régen haza jött." És nem éreztem dühöt. Csak szántam és sajnáltam. Sajnálom azt ami történik vele, sajnálom a fájdalmait és a szenvedését. 
Ma reggel 6-kor arra keltem fel, hogy fulladozik a másik szobában, de nem mint aki félrenyelt, hanem azaz öklendezős torokirritálós nem is tudom milyen köhögés, körülbelül 2 percig csinálta, és újra elaludt. 
Rettegtem. Rettegem és rettegek most is. Köztudott, hogy az alkoholizmus egyik velejárója a nyelőcső alsó részének vénatágulatai, melyek jelentős vérzést okozhatnak. 
A legnagyobb félelmem ez, hogy egyszer elkezd fulladozni, majd elvérzik. 
A reggeli fulladozásánál egyből ez jutott eszembe és az, hogyha nem hagyja abba akkor nem tudom, hogy fogok átmenni és segíteni rajta. De abbahagyta, én egy félóráig próbáltam megnyugtatni magamat.
Majd felmerült bennem a kérdés, hogy magától a haláltól félek-e ennyire, vagy attól, hogy őt elveszítem. 
Nem tudom. Talán összességében az egésztől. A veszteségtől, a látványtól, a következményektől. 
Magam előtt is szégyenlem ezeket az érzéseket; A félelmemet, a dühömet, a megkönnyebbülésemet, a tehetetlenségemet. Nem tudom mit kellene tennem. Újra elvesztem. 

15 éve élek együtt Mr.Alkohollal. Aki hol szelídebb, hol agresszívabb viselkedést mutat. Az első 10 évben az agresszívabb oldala volt előtérben. Úgy gondolom ebben az időszakban a test harcolt az alkohol ellen és az a rettenetes feszültség ami emiatt létrejött az felénk áramlott. Hál'istennek csak szóban. Bár azt mondják a lelki terror erősebb mint a fizikai bántalmazás.
Nem tudom, soha nem ütött meg(a kezével), de a szavaival annál többször. Milliószor hallottam, hogy semmirevaló vagyok, hogy ne szóljak bele az életébe.
El sem kell mondanom mennyi lelki sebet ejtett rajtam az évek alatt. Amiket most az én feladatom helyrehozni és egy egészséges lelki egyensúlyt létrehozni. Nem szeretném ragozni azt, hogy ő mennyit hibázott és milyen apa volt. Tény, hogy az anyagi dolgokat amiket csak lehetett megadott. De a legfontosabb dolgot nem tudta megadni. Az apai szeretetét, legalábbis azt a fajtát amire én vágytam. Soha nem hinném, hogy utált engem, de nem tudta helyén kezelni a dolgokat. Ez az ő felelőssége. 
Az én felelősségem az, hogy helyre rakjam magamban a kapcsolatomat az alkoholizmussal. Feldolgozzam és ne féljek annyira tőle, hogy egy sör szisszenésétől összeránduljon a gyomrom. Hiszem azt, hogy ezt fellehet dolgozni és egészségessé lehet tenni magamban az alkohollal való dolgokat. 
Amikor reggel 9-kor bontja a sört nem félelmet érzek, nem azt érzem, hogy kiabálás lesz vagy veszekedés. Azt érzem, hogy kimegyek és levágom az asztalról a sört és elkezdek vele ordítani, hogy szedje össze magát. Dühöt érzek, mérhetetlen dühöt. Ami felemészt. Az agyamban rengetegszer lejátszottam már azt, hogy fogom az összes piát kidobálni, összetörni az üvegeket. De nem lépek. Nem lépek, mert tudom, hogy semmi nem fog vele megoldódni. 
Ő soha nem fog megváltozni. Nekem kell elfogadnom ezt és amíg élek együtt élni vele. 

Mit tehet egy szociális munkás, ha segítséget kérnek tőle?
Meddig tart a szociális munkás kompetencia határa? 
Adott az eset:
Körülbelül 4-5 éve ismerősöm a fiatalember, aki most 29 éves. Nem sűrűn beszéltünk az évek alatt, de legalább 4-5 személyes találkozónk volt. Aztán körülbelül fél éve újra megkeresett, hogy látni akar, találkoztunk, majd eltűnt, letiltott az összes közösségi oldalról. Ma ismét megkeresett és a segítségemet kérte. Az elejétől fogva érezhető volt, hogy problémás és zavarok vannak. A félévvel ezelőtti találkozónkon sokat mesélt a családjával való kapcsolatáról. Problémás a dolog és sokat említette azt, hogy menekülni szeretne, minden elől. Szerinte pánikol. De nem a hagyományos pánikrohamokról mesélt, és legjobb tudásom szerint ezeket nem is nevezném annak. Fizikai rosszullétre nem panaszkodott, csak menekülési kényszerre. Ami általában a munkahelyén fordul elő. Mivel akkor a kapcsolatunk megszakadt nem igazán foglalkoztam vele. 
Ugyebár ma megkeresett, elsőnek azt mondta, hogy nem tudok úgysem segíteni neki, majd mégis segítséget kért. Elmondása szerint két személyisége van és az egyik menekülne, a másik szeretetre vágyik és kapaszkodna valamiben. Mivel elég "vészesnek" látom a helyzetet, javasoltam, hogy forduljon pszichológushoz. 
Ám a pszichológusi segítséget teljes mértékben elutasította. 
Itt jön a dilemma. Miután tudom, hogy segítségre van szüksége, mégpedig elsősorban lelki támogatásra, aztán valamiféle komplex segítségnyújtásra. (Ezt egyenlőre nem tudom megítélni.) Segíthetek-e neki? 
Baráti segítséget természetesen nyújthatok neki, tudom. De ő valamiféle szakmai segítséget vár tőlem. 
Úgy gondolom, hogy nagyon veszélyes ebbe belemenni és belenyúlni olyan dologba ami pszichológus dolga lenne. De a lelkiismeretem bántja, ha teljesen elutasítom. 
Dilemma, dilemma.. 

Szokásosan és önmagamat ismételve: Rossz után mindenképpen jó következik. Szóval kimásztam a gödörből és elindultam felfelé. Most talán olyan középtájon járhatok. Természetesen most is vannak nagyon rossz napjaim, de úgy átlagolva egész jól elvagyok. 
Nyelvtanfolyamra járok heti kétszer, írom a szakdolgozatomat, munkát keresek. 
Január elején szólt egy ismerősöm, hogy van a kórházban meghirdetve két szociális munkás állás. Igazából ekkor csak konstatáltam, hogy jó lenne ott dolgozni, mert 2 éve vágyom oda. 
Aztán január 22.én elmentünk a volt középiskolámba népszerűsíteni az egyetemet és ott teljesen véletlenül egy beszélgetés során kiderült, hogy lehet jelentkezhetnék az állásra így is, hogy csak decemberben kapom meg a diplomám. Feldobott a dolog, én igazán szeretnék kórházi szociális munkás lenni. 
Anno amikor választani kellett, hogy jelentkezzek egyetemre, vagy maradjak ápolónőnek a gimnázium után, akkor annyira csábított a kórházi világ, az az életforma amit ők csinálnak és ahogy ők segítenek. 
Ez most lehet csúnyán, nagyképűen fog hangzani, de úgy éreztem bennem több van egy szakképzőnél. Szó se róla, tisztelem, becsülöm a munkájukat, Édesanyám is ápolónő, de úgy éreztem, valami pluszt szeretnék és hogy, a fizikai gondozásra nem lennék képes. 
Szóval lényeg a lényeg, nagyon vonz az egészségügy világa, de más szegmensből, nem feltétlen az ápolás része. Talán az ápolás része, de lelki/szellemi oldalról. Így amikor felcsillant a lehetőség, hogy jelentkezhetnék és talán igent mondanak rá, hát el nem tudom mondani milyen boldoggá tett. 
Rengetegszer elképzeltem már magamat ahogy az egészségügyben dolgozom és azon is sokat gondolkoztam, hogy vajon miért vágyom erre ennyire. Szerintem ez nekem valamiféle presztízs kérdés. Vagy talán annyira vonzanak a fehér köpenyek.. Korábban már találkozhattatok ezzel a gondolatommal : http://azutam.blog.hu/2017/05/18/level_2027-bol_10_ev_mulva_az_elkepzelt_eletem 
 Ugye ebben azt írtam le, hogy a későbbi párommal a kórházban fogok megismerkedni. Szóval tényleg hatalmas álom számomra az egészségügy. 

Tudom, hogy kevés az esély rá, hogy felvegyenek és nem is akarom magamat beleélni, de ha valamennyi esély is van, már reménykedhetem! 
Úgy gondolom, hogy a Sors kiszámíthatatlan, de minden okkal történik és mindennek akkor és ott van az ideje amikor megtörténik. Így ennek most kellett megtörténnie. 
Szóval megírtam az önéletrajzomat, motivációs levelemet, kértem referenciákat és most várok. Várok és reménykedem, bízom abban, hogy amit nekem szánnak az az enyém lesz. :) 

Mostanában itthon megint egyre nehezebb a helyzet. Apa egyre többet iszik. Anyának fogalma sincs, hogy mit akar, beszél össze-vissza. 
A minap Apa felhívott és elkezdte Anyát szidni nekem, 40 percen keresztül, mondtam: "aha, ühüm, jó, értem, nem tudok ezzel mit kezdeni, nem tudok mit csinálni, aha, sajnálom, aha."
Anya haza jött elmeséltem neki, hogy 40 percig hallgattam, hogy mi lett elcseszve köztük. Aztán tegnap este Anya elkezdte mondani Apának, hogy jó lenne ha nem nekem mondaná ezeket a dolgokat, hanem kettejük között rendeződne a helyzet. 
Ezután jött az, ami 5 éve nem fordult elő, elkezdett szidni, de olyan hangnemben, hogy én kutyáról nem beszélek így. Voltam szarkavaró, szánalmas, kétszínű és ezek ismétlődése egészen 2-3 órahosszáig. Azt mondta, hogy még a telefonszámomat is kifogja törölni. Nagyon régen éreztem már ilyet, talán 14-15 évesen amikor többször elmondta, hogy egy senki vagyok és semmi jogom beleszólni a család életébe.
Most újra eljött ez az időszak. 
Hogy mit érzek? 
Fájdalmat és újra azt amit akkor, hogy tényleg egy senki vagyok és jelentéktelen minden egyes napom. 
Másrészről dühöt, amiatt, hogy nem bírja felfogni mekkora lelki sérüléseket okoz ezzel ahogy viselkedik. Azt se bírja felfogni, hogy milyen sebeket okozott azzal ahogy régen is hogyan viselkedett egy gyermekkel, akinek a legnagyobb szüksége az Ő szeretetére volt. 
Azt mondják, hogy az alkoholistáknak el kell nézni ezeket a dolgokat, mert betegek és blablablabla. Mit nézzek el? Hogy a lányából egy kisebbségi komplexusos pánikbeteg szerencsétlen csinált? Azt nézzem el? Azt, hogy nem bírok egy normális kapcsolatot kialakítani mert állandóan megakarok felelni és teljesítménykényszerem van? Azt, hogy tudom, hogy soha nem leszek elég jó? Azt, hogy állandóan rettegek attól, hogy valamit elrontok és lecsesznek? 
Ezt mind nézzem el neki, mert ő alkoholista? 
Tudom, hogy bennem kell megváltoznia a dolgoknak. Tudom, hogy nekem kell ezt feldolgozni és elfogadni. De, egyszerűen nem bírom épp ésszel felfogni azt, hogy tud egy APA így viselkedni a saját gyermekével. Oké, az alkohol, meg ilyenek. De akkor is, ez hogy történhet meg?? Hogy alázhatja meg a lányát ennyire? Hogy okolhatja az elrontott kapcsolatáért a gyermekét? 

Kapálózom, de úgy mint aki fulladozik egy hatalmas óceánban. Nem hogy fulladozik, de az utolsó levegővételek közepette van. 
Miért kapálózom? Azért, hogy szeressen valaki. Csernus szavaival élve: Szeretetkurva lettem. Nagyjából mindent megadnék azért, hogy végre valaki szeressen, vagy legalább azt mondja, hogy szeret. Ettől váltam olyan nagyon naívvá és totál hülyévé. Én, aki megvolt róla győződve, hogy okos, értelmes, "felnőtt" nő. 
Megint gödörben vagyok. De a legalján. 
Most már csak is siker széria jöhet, mert túl sok volt a buktató az elmúlt 2-3 hónapban. Magamnak csináltam a legtöbbször a bajt, gyenge voltam. Elvesztettem a hitemet, magamban és másokban. Abban, hogy a világ alapvetően szép és abban, hogy értékes vagyok. 
Hiszem, hogy lehetek én is fontos. Hiszem, hogy valaki így fog szeretni ahogy vagyok. Hiszem, hogy egyszer én is fontos leszek valakinek. 

Sokáig az volt kiírva a társkereső bemutatkozásomhoz, hogy a szilveszteri bulihoz keresek valaki aki elkísér. 

Aztán leszedtem, mivel rájöttem, hogy ez egy orbitális hülyeség. Mivel házibuliba megyek, talán még beleférne ha egy vadidegennel mennék, na de mégis, hogy nézne ki ez az egész. Tök ismeretlenbe odavinni valakit a legjobb barátnőmék házába. 

Őszintén leírom, hogy milyen érzések is vannak bennem, mert úgy érhető csak a bejegyzésem. 
Kicsit ideges vagyok, egyrészről azért, mert rohadtul unom, hogy egy éve fent vagyok a társkeresőn és még mindig nem sikerült egy normális emberrel találkoznom, akivel kicsit is jól érezhetem magamat. Fogalmam sincs mit csinálok az emberek a társkeresőn.. Nézegetnek? Vagy szórakoznak? 

Oké, felfogom, hogy van az a kategória, aki csak szexkapcsolatot akar. Van az aki elvileg komolyat akar, de ha találkozni akar összesz*rja magát és hebeg-habog. Tiszta nevetséges ez az egész. Komolyan mondom, az emberek 99%-a nem tudja mit is akar. Még mindig nem alakult ki szerintem a netes társkeresés kultúrája.  
Mindenki lépked jobbra-balra, szívecskéz, lájkol, azt se tudja mit akar. 

Beszélgetünk, találkozunk, majd elvileg akar valamit, de terel és kitalál mindent,hogy miért is nem jó. 

Lehet én csinálok valamit szarul, én várok el sokat vagy ilyesmi, de akkor sem értem meg, hogy hogyan lehet az, hogy van vagy 300.000 ember és nagyon kevés kapcsolat lesz belőle. De akkor mire valók ezek a társkeresők?

Mindegy, feladtam, egyedül szilveszterezek, mindenki a párjával lesz a buliba, ahová megyek, de én szokás szerint egyedül. Kezdek aggódni, hogy én leszek előbb-utóbb mindenki szingli barátnője. :) 

Hogy miért is adok hálát? 

Minden egyes napért az évben, amikor felkelhettem. Minden egyes percért amikor levegőt vehettem. Minden pillanatért amikor mosolyogtam. Minden percért amikor önfeledten nevettem a barátaimmal. Minden napért amikor láthattam a csillogó szempárokat, mosolyokat. Minden tekintetért amely engem látott. Minden csókért, amely elcsattant. Minden könnycseppért ,amelyet én vagy értem ejtettek. Minden egyes grimaszért melyet megengedhettem magamnak. Minden pillanatért, amelyben önmagam lehettem. 
Minden egyes hibámért amit idén (is) elkövettem és elkövethettem. Minden percért amely fájt, mert ettől is erősebb lettem.  Minden elutasításért, mert tanultam belőle. Minden táncért, amelyben önfeledten elengedhettem magamat. Minden ölelésért, melyben elvesztem. Minden érintésért.
Minden beszélgetésért. Minden kérdésért amit feltehettem. Minden válaszért amit kaptam. Minden véleményért, amit kimondhattam. Minden emberért, aki meghallgatott. 
Minden tanáromért, akik a tananyag mellett emberséget is tanított. Minden emberért akivel találkoztam.
Minden barátomért és volt barátomért. Az összes nehézségért amelyekkel szembenéztem. Minden társért akivel összeakadtam ebben az évben.
A szüleimért, a testvéremért, akiktől mindig tanulok valamit. 
Az összes flörtért, amely növelte az önbizalmamat. Az összes kézfogásért amelytől több lehettem. Az összes szóért mely épített.

Mindenért, az életemért és, hogy mindig önmagam lehettem. 

Milyen az amikor az egyik legjobb barátnőd pasija rád nyomul? Hogyan lehet ezt kezelni? Mit teszel akkor, amikor olyan ideges vagy, hogy legszívesebben szájba rúgnád, de izomból? Mit teszel ha választanod kell a barátnőd és a nyugalom között? Mi az ami a legutálatosabb ebben? 

Kezdődött 4 éve, amikor összejöttek, elhintett egy-két szexuális megjegyzést, de engem hidegen hagyott és próbáltam "humornak" venni. Majd idén többszöri alkalommal bepróbálkozott, különböző indokokkal, ahogy a barátnőm épp nem figyelt, egyből a combomat fogta, én pedig undorodva pislogtam, és léptem hátra. Hogy lehet valaki ennyire gerinctelen ember és ennyire idióta? Próbáltam ügyet sem vetni rá, de legbelül mégis én szégyelltem magamat: Talán mindezért én vagyok a hibás? Én viselkedem úgy, hogy megteheti ezt velem? Mit kellene tennem? Szóljak a barátnőmnek? Köztudott, hogy ilyenkor mindig a nő a hibás.. 
Egyszer elmeséltem egy ismerősömnek ezt a dolgot, azt mondta én adok teret a dolognak és én engedem közel magamhoz. Fura dolog ez. Mert valamennyire biztos igaz és elméletben tudom is, hogy hogyan lehet kivédeni ezeket a dolgokat. De ahogy más dolgokban is, ebben is más, ha benne vagy a helyzetben és ott melegében kell valamit tenned.  
Többször elutasítottam és úgy is bántam vele, hogy értse meg, nem akarok tőle semmit, soha! 
Idén egyy nyári szülinapi összejövetelen sikerült seggrészegre innia magát (szokásához híven) és belém kötött, de úgy, hogy konkrétan le kellett állítani mert nekem akart jönni. Nyilván nekem is van egy stílusom és néha túl őszinte vagyok, de a mai napig nem tudom mi történt akkor és ott, hogy így elpattant az agya. Szóval nekem akart jönni, én felálltam és eljöttem. Azt mondtam, hogy velem ezt nem.. Nem a fenekéből húzott elő, hogy így viselkedjen meg amúgy is szégyellje el magát. Egy hónapig nem mentem feléjük, barátnőmmel beszélgettem messengeren és hívtam hozzánk. Pont akkor voltak új ház projektbe, lehívott megnézni a házat, menjek mert, nincs otthon a párja. Remek, lementem. Persze hogy kb. 1 órán belül megérkezett a díszmadár. 
Ültünk barátnőmmel az udvaron a sörpadon, odaállt elém, idézem a szöveget mert szerintem pontosan leírja, hogy milyen ember is ő valójában:"Csá, na fussuk le a felesleges köröket, bocs, bunkó f*sz voltam, tudom én vagyok a világ legszarabb embere, megbocsátasz?" Ezt úgy mondta el, hogy elhadarta és a földre nézett végig. Nevetséges volt egy 30 éves pasi részéről egy ilyesmi. Bár szerintem az ő egész élete nevetséges. 
Annyit tudtam mondani, hogyha többet nem fordul elő akkor igen, elnézem. 

De kerültem ezek után is, barátnőmet sajnáltam, de nem tudtam rávenni, hogy lépjen ki. Ha párszor véletlen feléjük tévedtem random vitákat gyártott a pasi, hogy szerepelhessen. Többször is beszólt, de volt, hogy inkább hagytam a francba, mert nem éri meg vitázni vele. Aztán volt olyan is, hogy nem hagytam magamat, visszaszóltam, akkor még nagyobb vita kerekedett. Barátnőm két tűz között őrlődik. Én elhiszem, hogy 4 év az 4 év és vannak szép pillanatok, de a legtöbb szörnyű. 

Arról már nem is beszélek, hogy hányszor próbálkozott be és milyen módokon és volt, hogy sírva jöttem haza, annyira nem tudtam, hogy mit tegyek. Bár utólag végiggondolva egyértelmű mit kellett  volna tennem, már akkor szólni róla barátnőmnek, hogy mit művel ez a szerencsétlen. 
A múlt hétvégén megint sikerült akcióznia, beszólogatott és sértegetett, de barátnőm ráharapott és elkezdte kiosztani, pislogtam is. Ilyen még nem történt. 

Aztán valahogy kettesben maradtam vele, azt mondta menjek barátnőm után mert féltékeny lesz, úgyis mindig féltékeny és többször emlegette, hogy én úgysem kaphatom meg őt.  Pislogtam vagy kettőt, kinevettem és felmentem barátnőm után. Leültem, és megkérdeztem tőle ezeket. Bár tudtam, hogy egyáltalán nem igaz. 10 éve ismerjük egymást, elég sok mindent tudok róla és ő is rólam. Megbeszéltük, soha nem mondott ilyet. Nem is értettük miért történik ez. Másnap írt, hogy beszélt a párjával és azt mondta a pasi, hogy úgy tűnt, hogy én szerelmes vagyok belé és ezért célozgatott. 
Na jó, itt levert a víz. Megmondtam barátnőmnek, hogy elegem van a pasijából és abból, hogy össze akart ugrasztani minket. Azt mondta megérti és nem tud vele mit csinálni, ő már megszokta. 
Jó ezt hagyjuk is, megértem, illetve nem értem meg miért van még vele de ez egy hosszú sztori. 

Itt a hangsúly most rajtam van, tudom, hogy egyértelműen nemet kell mondanom. Nemet mondtam, többször is és próbáltam kerülni, de akárhányszor találkozom vele feldühít és legszívesebben elküldeném a francba. De nem tehetem meg. Azt kellene megkeresni,hogy miért irritál engem ennyire és mivel zárhatnám ezt az egészet le.

Elkezdtem kutakodni egy picit a témában, hogy vajon ez az ismerősöm energiavámpír-e vagy mivel definiálható az ő viselkedése. Több oldalt is felütöttem ezzel kapcsolatban, olvasgattam. Nem kellett sokat olvasnom ahhoz, hogy felismerjem; Igen! Ő egy energiavámpír. Rengeteg dologban, sőt majdnem mindben egyezik a leírtakkal. 
"Azok az emberek, akik saját életük szánalmas mivolta miatt másokra telepedve próbálják kompenzálni a lelkükben tátongó ürességet. Azok az emberek, akik magukat a legnagyobb ásznak mutatják, mert belül mélyen kegyetlen kisebbrendűségi érzés emészti őket, ezért másokat lehúzva próbálják többnek mutatni – és érezni – magukat." (http://hasznaldfel.hu/2016/06/ne-hagyd-hogy-beloled-eljenek-avagy-az-energiavampirok-hatekony-kezelese.html)

Tipik Ő. Ide tartozik még az is, hogy rettentően élteti az, ha más kudarcot szenved, állandóan azon lovagol, még ha nem is vallja be, bár a legtöbbször bevallja. 
Pedig az Ő életében is vannak problémák bőven, ám ezeket nem bírja felismerni, vagy ha fel is ismeri, leplezi és mindig más életét éli. Nincs elég mersze szembenézni a saját problémáival. Próbálom fejtegetni ezt az embert és talán meg is van, hogy hol bicsaklott meg az Ő sorsa, talán még gyermekkorában. De ez mindegy is..Ez a magyarázat arra, hogy Ő miért olyan amilyen. 
A másik hasonlóság ami nagyon szembetűnő volt az pedig az, hogy állandóan ferdít a dolgokon, kiszínezi a történeteket, mindig nagyobbat akar mondani mint te, mint mások. A legnagyobb szenzációkat ő éli át, szerinte. Plusz rettenetesen szereti a negatív dolgokat, állandóan kritizál másokat és a rendszert és mindent ami az Ő "csodás" életén kívül van. Ezzel aláírva azt, hogy ahogyan másokat szid nekem, ugyanúgy engem is szid másoknak. 
És ott kotyogja el az életemet ahol csak tudja. 
A következő pont szerint, az energiavámpír olyan elvárásokat támaszt feléd, mintha kapcsolatban lennétek, állandó magyarázatot vár mindeniért, mit miért csináltál, kivel, mikor, hol  voltál. Megsértődik ha mással mész és őt nem hívod, ha szóba állsz másokkal. Önbizalomhiánya miatt akar ennyire kisajátítani. FERTELEM! 
Na és hogy mit lehet ellene tenni? Persze, leépíteni, de mi van ha nap mint nap együtt kell vele lenni? 
Elvileg a megoldás az, hogy szembesíteni kell a dolgokkal, de kétlem, hogy ez jelen esetben működne, mivel a legmagasabb szintjén áll a fajtájának. 
De basszus, nehogy már 20 évesen ne legyek képes valakit eltakarítani az életemből és megszabadulni tőle.. Komolyan, már engem idegesít, hogy félelembe élek egy "vad idegen" embertől..