A minap egy esetmegbeszélésen voltam. Egy-egy alkalomra beszoktam ülni és megnézem, hol járnak az esetkezelésben és mindig tanulok valami újat.
Egy ilyen mondat hangzott el a "Mesterem" szájából a beszélgetés során: "A krízis mindig egy lehetőség."
Azaz: a krízishelyzetet általában negatívként fogjuk fel. Ha én azt mondom, hogy krízis, te egyből arra gondolsz, hogy baj-probléma. A hagyományos értelmezésben a krízis jelentése a lelki egyensúly felborulása, vagyis egy olyan állapot, ami alapvetően negatív.
Viszont gondoljunk bele, hogy a krízis egy lehetőség is lehetne.
Ez egy ok a változásra, változtatásra, önismeretre, kapcsolatépítésre.
Mi lenne, ha úgy fognánk fel, hogy ezzel pozitív irányba terelhetjük az életünket és új kapuk nyílnak meg előttünk? Az élet néha szándékosan kipöcköl a komfortzónából és lehet, hogy pont egy krízissel.

Nézzük miért tekintjük lehetőségnek a krízist:
Amikor KRÍZISHELYZET van, akkor fel kell mérni az erőforrásokat, megmaradt képességeket, készségeket és azokat erősítve megtalálni a megoldást. Felmérjük a kapcsolati rendszert, a szociális közeget. Ezeknek az erőforrásoknak a felhasználásával megkeressük a legjobb megoldást, ami nem feltétlenül a legegyszerűbb.
Ez rettentő nehéz, pláne, ha én magam vagyok krízisben. Ezért jó, ha külső ember (szakember) segítségét kérjük a krízishelyzetben. A „külső” segítő függetlenül állást tud foglalni a helyzetben és objektívan látni a problémát.  Mivel, ha mi kerülünk „bajba” akkor milliószor átrágjuk, átgondoljuk, hogyan is kellene megoldani, talán túlságosan is rápörgetjük magunkat. Amikor egy nehéz helyzetben vagyok, biztos nem arra gondolok, hogy mekkora lehetőség van ebben.
Viszont segítséggel megvizsgálhatjuk a helyzetet függetlenül is.
A segítő megkeresése több szempontból is fejlődéshez vezethet. Ilyen például az, hogy egy idegen előtt meg kell fogalmazni és kimondani a problémát. Részt kell venni a segítő beszélgetéseken és folyamatos interakcióval élni. A kliens végig önreflexiót gyakorol, ami segíti önmaga megismerésében és bizalmának kialakításában.
A krízisből való kijutás egy sikerélmény, mely építi az önbizalmat és új célokat adhat az embernek.

Mégis leírom az esetet, úgy könnyebb megérteni, hogy mire is gondoltam. 
Szóval adott egy szerencsejáték függő fiatal férfi, aki nagyon nehezen szab határt a pénzköltésnek és a hazugságoknak. A feleség egy idő után megunja a helyzetet és úgy dönt, hogy ennek véget kell vetni. Elsőnek a férfi próbálja magában lerendezni ezt a helyzetet, 1 hétig megy, majd újra visszaesik, ekkor a feleség úgy dönt, hogy kidobja.
De ott egy 9 hónapos kisbaba, ami összeköti az életüket. Majd rájönnek, hogy a függőséget nem tudják legyőzni családon belül, így segítséget kérnek. 
Krízisbe került a házasságuk, a közös életük. Megrendült a kapcsolatuk alapköve, a bizalom. 
A feladat, számunkra egyszerűen hangozhat: ne szerencsejátékozzon tovább!
Eltelik egy hét, nem játszott. Két hét, nem játszott. Közben folyamatos a kapcsolat a segítő és a kliensek között. 
Az absztinencia során a kliens számára kinyílik a világ. Elkezd új tevékenységeket találni, focizni járni, kertészkedni. Sokkal közelebb kerül a feleségéhez, érzelmileg és testilegi is. A húgával való kapcsolata is erősödik.
Szóval az élet egy teljesen más perspektívája jelenik meg előtte. Ami nekünk "nem függőknek" teljesen természetes, vagy mégsem? Néha hajlamosak vagyunk úgy begyepesedni egy-egy problémába, hogy teljesen megszűnik minden más körülöttünk. Bezárunk. Elhagyjuk a tevékenységeket, barátokat. Ez már talán a depresszió egyik fajtája. Ráforgatjuk az életünk összes területére a problémát. 
És itt jövök én ebbe a sztoriba. Olyan szinten befordultam egyetlen dolog miatt, hogy szinte minden örömömnek gátat szabott. Majd ezzel a mondattal megváltozott a felfogásom. Rájöttem, hogy millió lehetőség van a helyzetemben. Rengeteg idővel, energiával, szabadsággal rendelkezem és tulajdonképpen azt teszem, amit csak akarok!  Remek a kapcsolati hálóm, amire bőven tudok alapozni és kihasználni ezt az erőforrást.
Szóval ezt erősítem magamban, és mindenki másban is: A krízis egy lehetőség!

"Hétszer kell meglátnunk valakit, mire rájövünk: Ő az. Mi tizenkétszer láttuk meg egymást és kétszer csúsztunk ki egymás kezéből. 
Látás, hang, belső remegés. Látás az, amikor látsz valakit, hang az amikor hallasz valakit. Belső remegés pedig a perc, amikor egy mozdulat, vagy egy arc győzelmet arat minden felett, ami egészen addig fontos volt számodra. Amikor egy tekintet elmerül az arcodban és bevési magát. 
Egyébként meg elhiheted, hogy úgy fogok az életedből eltűnni, ahogy megérkeztem. Mint azok a rajzok, amikkel a levegőt teleszórod és nem látja senki sem. Láthatatlanul jöttem és láthatatlanul tűnök el. 
Szeretni valakit úgy, hogy azt cselekedni, amit mond. Szeretni valakit és a kérésének engedelmeskedve, elengedni Őt. Ez maga a téboly. 
Már eltűnt minden, 25 csók, 2000 ölelés és egyetlenegy szemvillanás. Búcsú mindentől. 
Soha senki nem fog szeretni és én soha többé nem engedem meg senkinek, hogy hozzámérjen. 
Visszakaptam a szabadságomat, de már nem tudok vele mit kezdeni. 
Egyszer mindennek vége, annak is, ami el sem kezdődött és egy soha el nem küldött üzenet..Befejeztem.."

Vajon, hány elutasítás kell az embernek, hogy felfogja, nincs rá szükség? 
Vajon, hányszor próbálkozik, reménykedve? 
Vajon, hány szörnyű érzés után érti meg, hogy tényleg nem?

Én a legtöbbször nem fogom fel elsőre azt, ha nemleges választ kapok. Általában megmagyarázom magamnak, hogy miért mondott most nemet az illető, az adott szituációra. Miközben egyáltalán nem kéne magyarázni, NEM és kész.
Ez a magyarázkodás valahogy így néz ki a fejemben: "Jaj, szüksége van Rád, szeret téged, csak most éppen rosszabb napja van. Biztos akarja ő is, csak most pont nem megfelelő az alkalom. Keresni fog, csak át kell gondolnia. Veled akar lenni, csak sok dolog közbejött. Felfog hívni, csak kell egy kis idő."
És rendszerint soha nem keresnek. Elég sok ilyen kapcsolatom volt, ismerősi-baráti-haveri-"szerelmi". Hamar végük szakadt, miután legalább 100 elutasítást kaptam és egy idő után sikerült felfognom, hogy a NEM, az NEM. Kicsit sem talán és nem is -majd igen.
Nem azért nem keres, mert dolga van és mert annyira elfoglalt. Azért nem keres, mert nem akar veled beszélni! 
Tény, hogy van olyan, hogy az ember nem igazán ér rá, de érdekes módon én valahogy mindig találok arra időt, hogy két mondatot lepötyögjek a másiknak, vagy 3 percre felhívjam. 

Vagyis azért nem keres, mert nem akar keresni. Azért nem hív, mert nem akar veled beszélni és azért nem találkoztok, mert nem akar veled lenni!
Ezeket a dolgokat, annyira rögzíteni kellene az agyamban, hogy ne felejtsem el állandóan.

Azt mondják, hogy az elutasítást úgy kell megélni, hogy nem neked szól, hanem a helyzetnek. Ez bizonyos helyzetekben evidens. De az, hogy valaki a találkozóra nemet mond, miért ne neked szólna? Veled nem akar találkozni és rád nem kíváncsi. 
Itt jönnek az okosságok, hogy nem szerethet mindenki, meg túl kell lépni ezeken a dolgokon. Csak amikor benne vagy abban a bizonyos helyzetben és elutasítanak, a fájdalom szaggatja a mellkasodat és nem azon gondolkozol, hogy ennek így kell lennie és mennyi mindent tanulhatsz belőle. 
Ti hogy élitek meg az elutasítást? 

A mai "eset" inkább egy napomat írja le, amit gyakornokként töltöttem el, egy Szenvedélybeteg ellátással foglalkozó intézményben. 
Azt most leszögezném, hogy nem minden nap így telik el. Plusz azt, hogy a gyengébb gyomrúak most x-eljenek. 
Ebben az intézményben, a sokak által "elítélt" tűcsere program zajlik. Aminek a lényege az, hogy a szerhasználók a használt tűt behozzák és steril tűt kapnak helyette. Ennek a célja az ártalomcsökkentés vagyis a különböző betegségek megelőzése és az, hogy legalább ilyen kapcsolatban legyünk a kliensekkel és a "szemünk előtt" legyenek. 
Akit ez a téma bővebben érdekel, itt egy videó amelyben Dr. Zacher Gábor nyilatkozik a Kék Pont bezárásáról és a tűcsere program megszüntetéséről. 

Szóval ebben az intézményben működik a tűcsere program, illetve a használt tűk összegyűjtése a lakótelepekről. 
A mai napon egy ilyen lakótelepre látogattunk, ahol többször is találtak már használt fecskendőket és tűket. 
A területen kb. minden talpalatnyi helyen szemétkupacok voltak, sétáltunk és kémleltük a földet.
Eleinte elég reménytelennek tűnt a helyzet, a rengeteg szemét miatt. Már az első pár lépésnél szembe találkoztam több kupac emberi ürülékkel és véres tamponokkal, betétekkel. 
Számomra ez egy teljesen új terep volt, mert eddig nem igen találkoztam így ömlesztve ilyen dolgokkal. 
Körülbelül félóra bolyongás és kutatás után, megpillantottam egy fecskendőnek tűnő dolgot, de "sajnos" csak egy toll volt. Majd két lépéssel odébb megtaláltam a fecskendőt, szóltam is a kollégának, aki dokumentálta, hogy hol találtuk és milyen állapotban, majd szakszerűen, egy speciális eszközzel az edénybe helyezte. 
El sem tudom mondani, hogy milyen "boldogságot" éreztem, hogy találtam egy fecskendőt, tűvel. 
Tudom, hogy egyáltalán nem kellene emiatt boldognak lennem, sem örülnöm neki, mert ez azt jelenti, hogy használják a cuccot. De itt jön a lényeg, hogy vajon milyen cuccot használnak? 
A talált tűk nagy részét laborban vizsgálják és derítik ki, hogy milyen anyag található benne. Vagyis ezekkel a használt tűkkel, fecskendőkkel előrébb jutunk abban, hogy megtudjuk, milyen szer van most a piacon és mivel is állunk szemben. És ha tudjuk, hogy milyen szerről van szó, talán a korrigálás is könnyebben fog menni és a segítségnyújtás egy-egy súlyos kimenetelű belövésnél. Másrészről rettentően szomorú, hogy szétdobált fecskendőket kell az avarban keresgélni és félve lépkedni a fekália kupacok között, majd végül egy olyan tűt találni ami kifelé áll a földből és bármikor, bárki beleléphet, beletenyerelhet. 
Ez az öröm paradoxon. 
Miután megtaláltuk ezt a tűt, további 1 órás keresgélés után úgy döntöttünk továbbállunk. 
Az ösvényen kifelé menet, elfogyasztottuk menet közben az ebédünket, egy-egy pizzaszeletet. Ezt azért tartom fontosnak leírni, mert tényleg ennyi időnk volt akkor, hogy séta közben megebédeljünk. Számomra azért volt fura ez az egész, mert 2 perccel ezelőtt még használt óvszerek és ürülékek között császkáltunk és mégsem undorodtam. Nekem ez akkora büszkeség, büszkeség az, hogy nem ijedtem meg és büszkeség az, hogy nem nyávogtam, fintorogtam. 
Közel 3-4 órás túránk után egy darab használt fecskendővel tértünk vissza az intézménybe. Mégis elégedettek voltunk, mert ez az egy tű is közelebb vihet a "megoldáshoz". 

Újabb esetleírás. 
Jön a telefonhívás, 30-as éveiben járó fiatalember, Ferenc, szerencsejátékfüggő, segítséget kér. 
Fixálva van az időpont. Reménykedve várjuk a napot, hiszen a szenvedélybetegeknél gyakran előfordul, hogy nem tartanak be időpontokat és kereteket. De mivel jelen esetben önkéntes megkeresés történt, mindenki bizakodó. 
Érkezik is Ferenc. Ráadásként, a feleségével. Elindul a beszélgetés, kettejükkel. A szerencsejátékfüggőség a beszélgetés során mindig a háttérbe szorult, majd addig csűrik-csavarják a dolgot, hogy kibukik, a probléma. A feleség azt állítja, hogy F állandóan hazudik, nem megbízható. Ami természetesen a függőségből is adódhat, viszont nem érezhető a szerencsejáték akkora problémának, mint amilyennek beállították elsőnek. 
F ezt kimondottan nem tagadja, de nem is érzi akkora problémának, mint kedvese, akivel fél éve házasok. 
A hölgy szeretne lassan kisbabát és építgetni a közös jövőjüket, de a hazugságok megmételyezik kapcsolatukat. 
Természetesen újabb beszélgetésekre van szükség, hogy kiderüljön az, hogy milyen segítségre is van valójában szükségük. 
A feleség kétségbe van esve, érthető, mivel minden nő a biztonságra vágyik és szeretné építgetni közös életüket, de hazugságok mellett nehezen fog menni. 
Az eset, azért ragadta meg annyira a figyelmemet, mert az jutott eszembe róla, hogy milyen fura, hogy azt mondjuk :"mindenki hazudik", mégis van az a szint amikor már segítséget kérünk mert annyi hazugsággal találjuk szemben magunkat, hogy teljesen elsodor minket és a közös életünk rámehet erre. 

Nyilván hallottam már, hogy kapcsolatok mennek rá a hazugságokra, de így tényszerűen, esetként még nem találkoztam olyannal, hogy szociális munkás és más szakemberek segítségét kérnék ezzel kapcsolatban. 
Szóval elméletben, mindenki hazudik, de vajon hol húzódik az a határ, amikor már betegessé fordul át és elviselhetetlenné válik? 

"Ha valaki elindul a hazugság útján, mindig azt hiszi, hogy az út rövid és könnyű lesz. A kezdeti akadályokat könnyedén, sőt bizonyos élvezettel küzdi le, de az erdő csakhamar sűrűbbé válik, az út homályába vész, és mocsarakba torkolló ösvényekké ágazik." / Maurice Druon/

Kérlek, ez a példa ösztönözzön arra titeket, hogy soha nem szégyen segítséget kérni és szociális munkásokhoz fordulni, mert bármikor, bármilyen problémával kapcsolatban meghallgatnak és segítenek a megoldás megkeresésében! 

A következő "esetleírásom", a középiskolában történt prevenciós esemény kapcsán születik. 
19 fős 17-20 éves srácokból álló, általános gimnáziumi osztály. Látszólag mindannyiuk a középrétegbe tartozik. 
Mikor a kollégával odaértünk és megláttam a 20 majdnem velem egyidős fiút, kicsit megilletődtem. Erről az érzésről olvashattok, itt. 

Szóval elkezdődött a beszélgetés, kezdetben a hülyülés ment, és viccelődtek azzal, hogy ki, hogy szokott szívni. Aztán már őszintén beszéltek erről, bár a tekintetük sokszor rám tévedt és kémleltek, mit szólok hozzá. Nem hiszem, hogy eltudták dönteni, hogy ki is vagyok. Legközelebb  mindenképp el kell mondani nekik, hogy miért vagyok ott, mert most kimaradt a bemutatkozás. 
Szóval 3-4 srác elkezdte megosztani a "drogos élményeit". A téma ami a legjobban foglalkoztatta őket, az, hogy milyen büntetést kaphatnak birtoklásért és fogyasztásért. Illetve, mi számít önvédelemnek és mikor "üthetnek ki" valakit. 
Az előadó kolléga, sokat beszélt a JVH-ról és arról, hogy bele is lehet halni. A diákok tiltakoztak, véleményük szerint soha semmi baj nem lehet belőle és többen is eldicsekedtek azzal, hogy sokszor azt sem tudják mit szívnak. Kristályt is kaptak, de ki tudja mi is volt az, mert elmondásuk szerint 2 napig nem nagyon tértek utána magukhoz. 
A kolléga azt próbálta erősíteni, hogy pont ez a legnagyobb probléma, hogy fogalmuk sincs mit szívnak és milyen hatással lehet rájuk. 
Nem egyszer fordult már elő, hogy különböző ismeretlen anyagoktól meghaltak fiatalok és mégsem tanul belőle senki. Mert úgy gondolják, hogy velük ez úgysem történhet meg. Meg a díler miért adna olyan szert amitől meghalnak a kuncsaftok?!.. 
Az egyik példa sztori az, hogy 2 barát összeült, vettek "heroint" vagy valami hasonlót, az egyikük, legyen F, aki évek óta anyagozik és R, aki még nem használt vénásan szert. Szóval F a szokásos módon keverte a cuccot és már szúrta is R vénájába, R fél órán belül rohamot kapott és a helyszínen meghalt. F-et nem igazán törte meg a dolog, pedig előtte halt meg a barátja, a bűntudata körülbelül 3 napig tartott, majd újra anyaghoz nyúlt. 

Következő példa sztorink, egy fiatal anyagosról, T-ről szól. Aki cigibe tekert cuccot kapott kézhez, egy slukk után rohamot kapott, mentők, sürgősségi, detox, 5 x élesztették újra, 1 hétig kómában volt. Majd magához tért, kiengedték. A zsebébe nyúlt, ott volt a dekkelt cigi, újra beleszívott, újabb roham, újabb detox. A kórház területéről sem ért ki.. (Függőség)

Amikor nekem ilyen sztorikat meséltek gimis koromba, mindig elszörnyedtem, és akárhányszor kínáltak füves cigivel, amiről tudtam, hogy biztos, hogy rendes fű van benne, egyértelműen elutasítottam. Pont ezért, rettenetesen féltem, hogy meghalok. Ki tudja milyen hatással van rám egy-egy szer. Nem tagadom, volt, hogy 1-2 slukkot erejéig kipróbáltam, de a félelem nagyobb volt, mint az élvezet. 
Szóval nem tudom, hogy ezekre a fiatal fiúkra ezek a sztorik milyen hatással vannak, de szerintem nem árt tudniuk. 
Csak reménykedni tudunk, hogy értő fülekre találnak ezek a gondolatok és megmenthetünk fiatalokat a függősétől. 
Nyilván egy-két előadás nem fogja a világot megváltani, de jobb mint a semmi és az általam mindig is hangsúlyozott dolog következik most. Szükség van az iskolai szociális munkára! Hatalmas szükség! 

Idén leszek 21 éves, de néha úgy érzem, hogy 30 vagyok, máskor pedig azt, hogy 15. 
A tegnapi napon az egyik munkatárssal elmentünk prevenciós előadást tartani egy középiskolába. Ő tartotta, én csak megfigyelő voltam. 
Megkaptuk, hogy melyik osztályba kell mennünk, meg is kerestük őket. 19 fiú, mind 17-19 évesek. 
Hátulra szerettem volna ülni, de annyira beültek oda, hogy nem ültem közéjük, így előre foglaltam helyet, oda ahol a kolléga állt  és az osztály felé néztem. 
Elkezdődött a téma, a fiúk már az elejétől fogva méregettek és megjegyzéseket tettek. Ismerem ezeket az összenézéseket, odaszólásokat.. nem rég jöttem ki a középiskolából..:) Na és itt a kulcsgondolat- "nem rég jöttem ki a középiskolából". 
Annyira fura érzés volt az, hogy ott ülnek velem szemben 1-2 évvel fiatalabbak mint én, és jövőre érettségiznek, míg nekem decemberben diplomám lesz. És én vagyok a szakember a szituációban. 
Azóta sokat gondolkoztam ezen és el sem merem képzelni, hogy mennyire nehéz lehet annak a pedagógusnak, szociális munkásnak aki diploma után egy iskolába kerül dolgozni, ahol tényleg 2-3 év különbség van a szakember és a diákok között. Mekkora energiát kell abba fektetni, hogy a diákok felfogják, hogy nem 'haverok' vagyunk, tiszteljenek, de mégis barátok lehessünk. Ez egy olyan cérnavékony határ, amin elég nehéz lavírozni és ember legyen a talpán aki érzésből tudja ezeket a helyzeteket kezelni. 
Én hatalmas kihívást látok benne és eltudnám magamat képzelni ilyen területen is. 

Viszont.. 
A tereptanárom ugyanezen a napon azt mondta nekem, hogy beszélni szeretne velem négyszemközt. 
Kezdtem aggódni, vajon mit csináltam.. Nem is nagyon akarta elsőnek elmondani a dolgokat, hebegett-habogott, majd kibökte. 
Szeretne egy intézményt létrehozni és szeretné ha részt vennék az alapításban, majd később együtt dolgoznánk ott. 
Amikor ezeket elmondta, konkrétan sikítani tudtam volna örömömben, de fékeztem magamat. 
Nagyon-nagyon örülök ennek, még akkor is ha nem jön össze a dolog, mert hatalmas elismerés amikor egy ilyen dologban az emberre gondolnak és 'felkérik', hogy vegyen részt az alapításban. Jesszus. Még most is totál libabőr leszek, már a gondolattól is. 
20 évesen, ez akkora elismerés és visszacsatolás, amelyről még álmodni sem mertem. Ráadásul ez a 'felkérés', egy elég neves szakembertől érkezett, akitől rengeteget tanulhatok. 

Sokan nem tudják mivel is foglalkozik egy szociális munkás, úgy döntöttem néha napján megosztok egy-két esetet a mindennapjainkból. Az esetek teljesen anonim módon fognak felkerülni ide. Sem a helyszínt, sem a szervezet nevét nem teszem közzé. 

Szóval vágjunk is bele. 
Az megkeresés két héttel ezelőtt történt. Egy idős hölgy kereste meg a szervezetet telefonon azzal kapcsolatban, hogy szeretne segítséget kérni, egy 'kínos' ügyben. 
A hölgy az intézménybe a 10 éves unokájával érkezett. A nagymamával és a kisfiúval a beszélgetés külön-külön történt meg. 
A nagymama, talán 60-70 körüli városi hölgy, aki azzal a kéréssel fordult az intézményhez, hogy mit tehetne, azzal, hogy a 10 éves unokája pornót néz. Teljesen kétségbeesett volt és értetlenül állt a helyzet előtt. 
Ezután a gyermekkel is megtörtént a beszélgetés, mely során kiderült, hogy  nem feltétlen a szexuális vágya miatt nézi az erotikus tartalmú videókat. Azt már érti, hogy van kapcsolat az izgalom és a videók között, de nem okoz neki merevedést egy-egy videó megnézése. Az is kiderült, hogy a legtöbbször a társak biztatására kezdett  a témával foglalkozni és, hogy jelenleg van "barátnője", de semmiféle testi kapcsolat nincs közöttük. 
A nagymamával történt beszélgetés után felmerült a szociális munkásokba, hogy talán át kell majd adni a pszichológusnak az esetet, mert túlmegy a kompetenciahatárokon. De mikor a kisfiúval egyértelműen sikerült tisztázni, hogy mi, hogy és miért történt, úgy döntöttek a szakemberek, hogy egyenlőre nem kérik pszichológus segítségét. 
Ha továbbra is problémát fog okozni ez, akkor természetesen pszichológushoz kell fordulni. 
Viszont jelen esetben, úgy látszott, hogy a nagymama pánikolt be a helyzettől, érthető okok miatt. 
A pornófilmek negatív hatásairól: http://panpeterstop.blog.hu/2015/06/22/mar_nem_vedett_ferfiak_jon_a_ferfihiany


Ez olyan dolog, mint a drog a gyermekek közelében, minden szülő rémálma. Sok fórum foglalkozik ezzel a témával és különböző programok jöttek létre a gyermekek védelmére. Viszont én úgy gondolom, hogyha a gyerek kíváncsi és megakarja nézni, úgyis elfogja érni, hogy megnézhesse. Hiába a gyerekzár, a tiltások, millió lehetőség van rá, hogy megnézze amit szeretne. Nyilván nevelés és megfelelő érzelmi intelligencia kérdése, hogy helyén tudják-e kezelni ezeket a dolgokat. 
Ez a kliens oldala, amit nyilván lehetne boncolgatni, de nem emiatt vetettem fel a témát. 

A téma felvetésem oka az, hogy bemutassam, hogy milyen professzionális segítőnek kell lennie a szociális munkásnak. 
Ha egy begyepesedett, szabályszerető, karót nyelt emberhez kerül ez az eset, feltehetőleg még most is keringene az eset az éterben. Sajnos rengeteg ilyen szociális munkással találkoztam, akiknek fogalmuk sincs mi a munkánk lényege. 
Félreértés ne essék, nem akarom a világot megváltani, nem ítélkezem és nem gondolom, hogy bárkinél jobb vagy több lennék. De érezhető, hogy sok olyan ember van a pályán, akinek nagyon nem itt lenne a helye. A rendszerben több hiba van, ez is közöttük említhető. Az egyetemen nap mint nap látok olyan embereket, akik már most idegenkednek helyzetektől amivel szociális munkásként találkozhatnak, mégis a kezükbe kapják a diplomájukat. 
Viszont! jelen esetben, olyan szakemberhez került a probléma, aki helyén tudta ezt kezelni és szemérmességét elvetve, elbeszélgetni a kisfiúval az erekcióról és a pornófilmekről. 

Körülbelül egy hónapja volt egy olyan álmom, amit a mai napig elég nehezen dolgozok fel. 
Álmomban apával veszekedtem, sírtam és ordítottam vele, hogy ne tegye ezt magával, mert megfog halni. Semmit nem válaszolt. Talán ott sem volt. 
A következő amire emlékszem az volt, hogy láttam, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön, az arcára nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy halott volt. 
Itt ért véget az álmom és felébredtem. 
Ez az álom magában is rémisztő, de amit utána éreztem talán még ijesztőbb volt. Ahogy felébredtem mérhetetlen nyugalom öntött el és teljes béke. Nem tudtam, hogy lehet ez, miközben nemrég láttam az Édesapámat halottként. 
Aztán elkezdtem megérteni mifajta érzés ez és miért érezhettem ezt. 

Az alkoholizmusa főként nem rólunk szól, hanem őróla. Őt tette tönkre az alkohol, ő szenved tőle.
Mert igenis szenved. Többször mondta, hogy tudja, hogy nem jó amit csinál és belefog halni. Viszont mikor azt mondtuk, hogy akkor kérjünk segítséget mindig megtorpant.  Tudom, hogy hinnem kellene abban, hogy letudna szokni és helyrehozni az életét, de sajnos már nem tudok hinni.
Voltak próbálkozások, mindenki támogatta, majd újra és újra csalódtunk és ugyanoda kerültünk, vagy talán még lejjebb is. 
Az alkoholista egy rettentően beteg ember. Több sebből is vérzik az ő személyisége. Magánélete, kapcsolati rendszere, énképe teljesen szétesett. 
Egy ideje azt érzem, hogy teljesen elveszítettem Őt és ebből már nincs visszaút.
Talán ez a leszakadás/ elengedés fázisa? 
Szóval amikor álmomban megtörtént a halála, megnyugodtam. Megnyugodtam mert azt éreztem, hogy megszabadult a szenvedésétől. Megszabadult attól a rengeteg rosszulléttől, kíntól amit az alkohol okoz neki nap mint nap. 
Édesapám hétköznapi ember, de nem buta. Felfogja mi történik vele, érzékeli a körülötte lévő világot, ezért tudom, hogy mindennap szörnyen érzi magát és nem tudja mit kellene tennie. Viszont a személyisége és a jelleme összeroppant és egyre gyengébb lesz a piával szemben. 
Amikor itthon van minden második beszélgetés arról szól, hogy oldjuk meg a dolgot, menjünk el szakemberhez. Ez megy évek óta, semmi sem változik. Különböző technikákat próbáltunk már ki arra, hogy hogyan tudnánk rávenni, hogy változzon. Eddig egyik sem sikerült. 
Az alkohollal szemben semmi és senki nem győzhet az ő világában. Nem számít már, hogy eltávolodott tőle mindenki, hogy a gyermekei, felesége is szenved vele együtt és nem akarják elveszíteni. 

Elmondhatatlanul sajnálom őt és azt amit érzek. Édesapám egy igazán jó apa, amit tudott azt megadott nekünk. 
Kiskoromban Ő volt a legcsodálatosabb ember számomra. Felnéztem rá, minden pillanatot vele akartam tölteni. 
Büszke voltam rá mert ő volt az én nagy és erős apukám, aki mindenkitől megvédett.
Én voltam az ő "Macskási Izoldája"- folyton így hívott, rengeteg helyre magával itt és mindenki tudta, hogy van egy gyönyörű kislánya akire ő nagyon büszke. De aztán kezdtek a dolgok megváltozni és egyre többet dolgozott, egyre többet ivott és egyre távolabb kerültem tőle. Elutasított és ezután többé nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Többször elmondta, hogy mondogatta, hogy nem vagyok már az ő kislánya és teljesen elzárkózott előlem. Ő előlem, én pedig előle. Utáltam vele találkozni, állandóan féltem, hogy mit fog mondani, mibe fog újra belekötni. 
Ez egy olyan korszak volt amit rettentő nehéz feldolgoznom és megértenem, és mai napig fáj. 
Tudom, hogy az alkohol miatt volt és mindennek tudom az okát, miértjét. De ezt akkor sem olyan egyszerű megérteni. Ezt nem tudod csak úgy elfogadni, hogy: "oké, csak az alkohol beszélt belőle..".  Ezt egy 11-12 éves kislány nem tudja elfogadni, aki rajongott az édesapjáért. Ezek a dolgok olyan lelki sebek amik mindig megmaradnak. Fellehet dolgozni, de mindig ott lesznek és azt az elutasítást amit abban az időszakban tőle kaptam, soha nem fogom elfelejteni. 
Sokan mondják, hogy szerencsésnek mondhatom magamat más alkoholista családtagokhoz képest, mert nem volt agresszív és nem vert minket. Úgy gondolom a szavak ereje és a metakommunikáció ejthet ugyanolyan mély sebeket az ember lelkén mint a pofonok.  
Mindezek ellenére nem tartom őt rossz embernek, inkább már csak sajnálom. Sajnálom az elvesztegetett időt amit az alkohollal töltött és nem a gyerekeivel. Sajnálom a rengeteg vitát. Sajnálom azt, hogy nem tudott és nem tud már elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sajnálom, hogy sokszor azt éreztem: gyűlölöm. Sajnálom, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből, a munkája és a függősége miatt. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam és nem tudok neki segíteni.

Elfáradtam.  

A tegnapi napon nem először és szerintem nem is utoljára hallottam ilyesmit, hogy a bölcsészek furák. Többször negatív jelzőkkel illetik őket és hobbiszakmának nevezik szakmáikat.
De miért tűnnek "furának" a bölcsészek? Elvontnak, őrültnek, művészléleknek titulálják őket, de milyen alapon?

Besorolás szerint bölcsész vagyok. Nem a hagyományosan vett értelemben, vagyis a legtöbbször a bölcsész címszó alatt a szabadbölcsész, filozófia szakos hallgatókra asszociál mindenki. 
De vannak akik úgy gondolják, hogy akik bölcsészettudományi karra járnak, mind bölcsészek. Szóval összességében jó magam is bölcsész vagyok. 
A bölcsész szakokról nagyon kevesen tudnak reális dolgokat, a legtöbbször a sztereotípiák uralják a közvéleményt. 
3 éve "élek" bölcsész életet, amely idő alatt elég sok mindent megtudhattam a gondolkodásról, felfogásról. 

Megpróbálom megfogalmazni, úgy, hogy egy NEM bölcsész is megérthesse:
Vannak olyan emberek akik számokkal dolgoznak, vannak akik vonalzóval, vannak akik kétkezi munkát végeznek, vannak akik zenélnek, vannak olyanok akik programoznak és vannak a bölcsészek. 
A bölcsészek azok akik gondolkoznak. Gondolkoznak, de nem feltétlen matematikai képletekkel. Gondolkoznak a világról, összefüggéseket keresnek, emberi kapcsolatokat vizsgálnak, viselkedési mintákat próbálnak megfejteni. Szeretik érteni a körülöttük lévő világot, szeretnek emberi kapcsolatokat építeni. Szeretnek figyelni és megérteni. 
Biztosan elfogult vagyok, de úgy gondolom, hogy e kar tanulói azok, akik örökké gondolkoznak, mindenen. Kutatnak, keresnek és próbálják megérteni a körülöttük zajló dolgokat. Rengeteget foglalkoznak az emberi kapcsolatokkal ezért egy idő után jobban kezelik őket, mint mások. 
A bölcsészek általában azok, akik mindig 'furának' tűnhetnek. Mert sokat olvasnak, mert nagy szemekkel figyelnek egy-egy eseményt, mert váltanak két szót a hajléktalanokkal, mert bátran mosolyognak az utcán, mert felvállalják gondolataikat. "A magas szintű általános műveltség, a mélyebb, elemzőbb gondolkodás sok területen hasznos lehet. Sőt többen azt vallják, hogy ők az átlagnál humánusabbak, empatikusabbak, türelmesebbek."

Találtam egy kérdést, gyakorikérdéseken, szeretném megosztani. 
Szóval a kérdés úgy hangzik, hogy: "A bölcsészek mire jók?"
Válaszok: 
-Szerintem semmire sem jó a bölcsész diploma, az egésznek semmi értelme. (...)Tipikus céltalanok szaka. Lényeg: az egész egy értelmetlen, munkaanélkülieket termelő baromság.
-Nyelvészet, irodalom, ilyesmi. Az égvilágon semmire se jó. 

Van pár mondat, amivel simán kilehet akasztani egy bölcsészt, csak, hogy értsétek miről is beszélek: 
Forrás:http://tizdolog.hu/2013/09/16/10-mondat-amivel-kiborithatsz-egy-bolcseszt/

“Akkor te is szereted hajnalig kocsmában inni az olcsó bort, meg cigizgetve világmegváltani?” – Sörös vagyok, nem cigizek, de amúgy alapvetően ja. És?

“El tudsz mondani egy verset fejből?” – Régészetet tanulok, de amúgy simán. Sőt, közben átbiciklizek egy égő karikán, és egy labdát is egyensúlyozok az orromon.