Tudom, a cím kicsit fura... De tényleg így volt, kiraktam a töltöttkáposztát, elkezdtem gondolkozni, és bőgés. 
Napok óta sírós hangulatomban vagyok, csak sírok és sírok. Próbálom megfogalmazni mi a problémám, mi történt, mi az ami ennyire taccsra vágott. 
Ma szinte egész nap szenvedtem, mit csináljak, hova tegyem magamat, sehol sem éreztem jól magamat. Tudom, hogy ez rajtam múlik, nem hely függő. Lehetnék akár Miamiben is,  ha magammal nem vagyok jóban. 
A barátaim közül senki sem ért rá, mindenki a párjával volt, együtt sütögettek, fürdőben voltak vagy éppen a közös házukat rendezték befelé. Szóval magányos voltam, rettentően, szinte mardosott. 
Telefonálgattam jobbra-balra, ki ér rá, ki találkozna velem, elutasításokat kaptam. A munkatársam, G. mondta hogy bent van, cigizhetünk egyet, unatkozik úgyis. Hát mondtam jó, bemegyek, elkezdtem készülődni, majd letiltott(?), hogy miért nem értem most sem. De semmi gond, megértettem. 
Hívom barátnőmet, miután nem írt vissza, nincs-e kedve valamit meginni. Hát...Jó, legyen. Lementem hozzájuk, épp az új házba pakoltak befelé, beszélgettünk egy órát, majd haza jöttem. Ekkor történt az ominózus esemény. Leültem enni, majd a bőgés rám jött, nem is ettem egy falatot sem. 
És gondolkozom, mi van? Hát elmondom én mi van, én mindenkire ráakarom erőltetni magamat, kikövetelem, hogy velem legyenek. Ha valaki épp nem ér rá, hát én hatalmas hisztit csapok, kapja be mindenki aki nem áll készen a nap 24 órájában az én szolgálatomra. De ez nem így működik. Nem lehetek ilyen. Mindenkinek megvan a saját élete. Amiben NEM én vagyok a főszereplő. Szeretnem engem is, de nincs szükségük állandóan rám és a társaságomra. 
Ki kell alakítanom a saját életemet, saját főszereplővel. El kell hagynom a reménytelen kapcsolatokat, azokat amikre nincs szükségem. Azokat amelyek nem építenek, nem fejlődöm általuk. 
Az utóbbi fél évben csak olyan kapcsolatokba ugrottam bele, amikről tudtam előre, hogy semmi értelmük nincs. Nem fogom soha szeretni őket és nincs rájuk szükségem. Mégis belementem, majd bánkódtam miattuk, egyrészről mert 1 hónap ámítás után a szemükbe kellett mondanom, hogy nincs tovább. Miért okozok feleslegesen fájdalmat másoknak, és magamnak? Miért nem tudok gondolkozni picit mielőtt hülyeséget csinálok? 
Elég volt, mostantól fontolóra veszem és mérlegelem a helyzeteket. Egyrészről nem csak én számítok, nem lehetek önző, tudom, hogy az a fontos, hogy én boldog legyek. De ha tudom előre, hogy úgysem leszek boldog, akkor minek baszok ki másokkal is? 
Nagyképűen fog hangozni, de intelligensnek tartom magamat, szóval használhatnám az eszemet is végre..