Segítő szakmát tanulok az egyetemen, szerintem már említettem. 
Rengeteg készségfejlesztő óránk van. Állandóan önismerettel foglalkozunk, a lelkünk kisebb, nagyobb bugyraival. 
Ma viszont azt tapasztaltam, hogy nehéz úgy beszélni, hogy állandóan elemeznek, és analizálnak. Bármit is mondok ezek a pszichológusok, tanárok következtetéseket vonnak le. Néznek Rád nagy szemekkel, és azon filóznak, mit miért, és miért is jött ez segítőnek. 
Legalábbis ma ezt éreztem, elmondtam, hogy milyen érintettségem van a szenvedélybetegségben, és egyből azt hiszi, hogy én azért jöttem ide, hogy megoldjam a saját problémáimat. A következő körben el is mondtam, hogy tudom, nem innen fognak jönni a megoldások, és nem is hiszem, hogy nekem kell ezt megoldani. 
Mégpedig azért, mert a saját családomban nem lehetek segítő, csak a gyerek lehetek aki elszenvedte/részese ennek az egésznek. Pedig én szeretnék segíteni, én mindent megtennék azért, hogy helyre hozzam a dolgokat. De nem megy. Egyszerűen nem tudok mit tenni. Csak nézni, ahogy a halálba sétál egy szerettem.
Szóval a lényeg, kicsit elkezdett idegesíteni, hogy minden mondatom analizálásra kerül. És rettegek, hogy egyszer tényleg azt mondják, márpedig Te nem lehetsz segítő! 
Tudom, hogy vannak dolgok amiken még dolgoznom kell, sajnos nem születtem tökéletes segítőnek. De folyamatosan dolgozom önmagamon, és az önfejlesztésen. 
De félek..