Körülbelül egy hónapja volt egy olyan álmom, amit a mai napig elég nehezen dolgozok fel. 
Álmomban apával veszekedtem, sírtam és ordítottam vele, hogy ne tegye ezt magával, mert megfog halni. Semmit nem válaszolt. Talán ott sem volt. 
A következő amire emlékszem az volt, hogy láttam, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön, az arcára nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy halott volt. 
Itt ért véget az álmom és felébredtem. 
Ez az álom magában is rémisztő, de amit utána éreztem talán még ijesztőbb volt. Ahogy felébredtem mérhetetlen nyugalom öntött el és teljes béke. Nem tudtam, hogy lehet ez, miközben nemrég láttam az Édesapámat halottként. 
Aztán elkezdtem megérteni mifajta érzés ez és miért érezhettem ezt. 

Az alkoholizmusa főként nem rólunk szól, hanem őróla. Őt tette tönkre az alkohol, ő szenved tőle.
Mert igenis szenved. Többször mondta, hogy tudja, hogy nem jó amit csinál és belefog halni. Viszont mikor azt mondtuk, hogy akkor kérjünk segítséget mindig megtorpant.  Tudom, hogy hinnem kellene abban, hogy letudna szokni és helyrehozni az életét, de sajnos már nem tudok hinni.
Voltak próbálkozások, mindenki támogatta, majd újra és újra csalódtunk és ugyanoda kerültünk, vagy talán még lejjebb is. 
Az alkoholista egy rettentően beteg ember. Több sebből is vérzik az ő személyisége. Magánélete, kapcsolati rendszere, énképe teljesen szétesett. 
Egy ideje azt érzem, hogy teljesen elveszítettem Őt és ebből már nincs visszaút.
Talán ez a leszakadás/ elengedés fázisa? 
Szóval amikor álmomban megtörtént a halála, megnyugodtam. Megnyugodtam mert azt éreztem, hogy megszabadult a szenvedésétől. Megszabadult attól a rengeteg rosszulléttől, kíntól amit az alkohol okoz neki nap mint nap. 
Édesapám hétköznapi ember, de nem buta. Felfogja mi történik vele, érzékeli a körülötte lévő világot, ezért tudom, hogy mindennap szörnyen érzi magát és nem tudja mit kellene tennie. Viszont a személyisége és a jelleme összeroppant és egyre gyengébb lesz a piával szemben. 
Amikor itthon van minden második beszélgetés arról szól, hogy oldjuk meg a dolgot, menjünk el szakemberhez. Ez megy évek óta, semmi sem változik. Különböző technikákat próbáltunk már ki arra, hogy hogyan tudnánk rávenni, hogy változzon. Eddig egyik sem sikerült. 
Az alkohollal szemben semmi és senki nem győzhet az ő világában. Nem számít már, hogy eltávolodott tőle mindenki, hogy a gyermekei, felesége is szenved vele együtt és nem akarják elveszíteni. 

Elmondhatatlanul sajnálom őt és azt amit érzek. Édesapám egy igazán jó apa, amit tudott azt megadott nekünk. 
Kiskoromban Ő volt a legcsodálatosabb ember számomra. Felnéztem rá, minden pillanatot vele akartam tölteni. 
Büszke voltam rá mert ő volt az én nagy és erős apukám, aki mindenkitől megvédett.
Én voltam az ő "Macskási Izoldája"- folyton így hívott, rengeteg helyre magával itt és mindenki tudta, hogy van egy gyönyörű kislánya akire ő nagyon büszke. De aztán kezdtek a dolgok megváltozni és egyre többet dolgozott, egyre többet ivott és egyre távolabb kerültem tőle. Elutasított és ezután többé nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Többször elmondta, hogy mondogatta, hogy nem vagyok már az ő kislánya és teljesen elzárkózott előlem. Ő előlem, én pedig előle. Utáltam vele találkozni, állandóan féltem, hogy mit fog mondani, mibe fog újra belekötni. 
Ez egy olyan korszak volt amit rettentő nehéz feldolgoznom és megértenem, és mai napig fáj. 
Tudom, hogy az alkohol miatt volt és mindennek tudom az okát, miértjét. De ezt akkor sem olyan egyszerű megérteni. Ezt nem tudod csak úgy elfogadni, hogy: "oké, csak az alkohol beszélt belőle..".  Ezt egy 11-12 éves kislány nem tudja elfogadni, aki rajongott az édesapjáért. Ezek a dolgok olyan lelki sebek amik mindig megmaradnak. Fellehet dolgozni, de mindig ott lesznek és azt az elutasítást amit abban az időszakban tőle kaptam, soha nem fogom elfelejteni. 
Sokan mondják, hogy szerencsésnek mondhatom magamat más alkoholista családtagokhoz képest, mert nem volt agresszív és nem vert minket. Úgy gondolom a szavak ereje és a metakommunikáció ejthet ugyanolyan mély sebeket az ember lelkén mint a pofonok.  
Mindezek ellenére nem tartom őt rossz embernek, inkább már csak sajnálom. Sajnálom az elvesztegetett időt amit az alkohollal töltött és nem a gyerekeivel. Sajnálom a rengeteg vitát. Sajnálom azt, hogy nem tudott és nem tud már elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sajnálom, hogy sokszor azt éreztem: gyűlölöm. Sajnálom, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből, a munkája és a függősége miatt. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam és nem tudok neki segíteni.

Elfáradtam.  

Még soha nem éreztem ilyen erősen azt amit most. Nem akarok kapcsolatban lenni, senkivel. Nem akarok anyóspajtást, se sógort, főleg nem társat. Vagyis társat akarnék, de minek erőltessem a dolgot, ha tudom, hogy úgysem Ő az?!

Na de kezdjük a legelején. Összeismerkedtünk két hónapja, aranyos, kedves, tényleg lelkes. Én úgy teszek, ahogy a társadalom elvárja, aranyos kedves 20 éves kislánnyá válok(ami sose voltam igazán), és hagyom, hogy babusgassanak. Ez így ment másfél hónapig, jól tűrtem. De aztán elkezdtem szorongani, újra pánikolni, már itthon is.
Jöttek a kérdések fel bennem:
Miért kell ez nekem? Miért nem lehetek önmagam? Miért kell azt mutatnom ami nem én vagyok?
És eldöntöttem, én elmondom neki, hogy nem szeretem "úgy", csak barátként, haverként. De tényleg, jól elvagyunk, megyünk össze-vissza, de ha arra kerül a sor, hogy most érintsem úgy meg, vagy csókolózzunk, a hideg a hátamon végigfut, és JESSZUS, én ezt nem akarom! 
Szóval elmondtam neki, őszintén, minden mellébeszélés nélkül, hogy én nem szeretem őt, és nem is akarok tovább semmit. 
Valahogy nem lepődött meg rajta. Felajánlotta, hogy vár, és majd idővel újra együtt leszünk, de szerintem ez hülyeség. 
A legfurább ami ezután jött, akkora kő esett le a szívemről, mintha kicseréltek volna, és szabadon vagyok olyan boldog, mint más párkapcsolatban. 
Fejlődtem! Rájöttem, hogy nem más fogja a boldogságomat megadni, és végre leszoktam arról, hogy mindig kapcsolatban legyek, ha szeretem, ha nem. Szakszóval talán felismertem, hogy társfüggő vagyok, és most teszek ellene. 
És hatalmas gondolatok születtek meg a fejemben, bár tudom közhely, és amíg valaki magától nem érzi ezt, addig el sem hiszi, hogy van ez az érzés.
Egyetlen egyszer élünk, egyetlen egyszer vagyunk fiatalok. Miért akarjuk az életünket arra feladni 19-20 évesen, hogy olyen ember mellett vagyunk akit nem szeretünk, csak is azért mert lennie kell valakinek mellettünk. Vagy azért mert ez, meg az jó, igaz a többi mind szar, de azért a rengeteg negatív mellett van 2 pozitív dolog, és úgy gondoljuk ezzel kompenzálja a dolgokat. Igen, igaz, hogy néha hülyén viselkedik, de vett virágot. Igaz néha a k*rva anyámat szidja, de elvitt vacsorázni. Igaz,  hogy szégyellem mások előtt, de legalább a szexbe jó. 
Szóval emberek, NEM, ez nem így kell hogy működjön! 
Lesz olyan akivel minden pozitív lesz, és nem csak egy két dolog közben fogjuk jól érezni magunkat vele. 
Van egy technika ami elvileg sokat segít ilyen esetekben, ha például döntés előtt álltok a párotokkal kapcsolatban. 
Előveszel egy papírt, két részre osztod, az egyik oldalra pozitív dolgokat írsz, a másikra negatív dolgokat/tapasztalatokat a párotokkal kapcsolatban. És elkezded írni. Teljesen őszintén! 
Majd a végén megláthatod, hogy melyik oldalra került több dolog, és mennyire velős dolgok azok.
Szerintem nagyon sokat tud segíteni, ha egyértelműen nem tudod megmondani, mit is szeretnél, és jó is meg nem is az a kapcsolat amiben vagy.
Hajrá!  

Az emberek nehezen látják be, mennyire befolyásolja életüket a szüleikhez fűződő kapcsolatuk.

Sajnos látom, és érzem. Látom azt, ahogy a kapcsolataimban keresem azt amit Ő nem tudott megadni. Látom mindazt amit elrontott, a nevelésemmel kapcsolatban. Látom a nemtörődömség okozta károkat. Látom, hogy tört össze bennem dolgokat, hogy milyen világképet alkottam Róla, más férfiakról, emberekről.
Tudom, hogy ez ellen már semmit nem tehetek, és az éremnek két oldala van. Látom a fájdalmakat, de ugyanakkor azok az örömöket és csodákat amiket amiatt élek, aki lettem. Látom, hogy milyen értékes kapcsolataim alakultak ki, pont a "másságom" miatt. Látom milyen értékek rejtőznek bennem, és másokban. Tudom látni a szememmel! Tudom ki a rossz, tudom mi a jó.. Miért? Mert látom. Tudom milyen mikor fáj, és tudom hogy kell rajta segíteni. Tudok másoknak segíteni ezáltal, és biztatni őket. MERT ÉN TUDOM MILYEN MIKOR FÁJ! 
Mióta az eszemet tudom azóta fájdalomban élünk, mióta kinyílt a világ előttem. Azaz 12éves korom óta azt hallgatom mekkora szar ember vagyok, és mennyire semmirevaló. És minap azt mondta nekem egy tanárom: "Zsófi, nagyon büszke vagyok rád!" 2 éve "ismer" ez a tanár, a Saját Apám 18 éve, és soha nem hagyta el a száját ilyesmi mondat. Ez a tanár 2 év után ezt mondta nekem, nem azért mert szép vagyok, vagy mert nagyok a melleim, hanem mert büszke rám, mert okos vagyok, mert megcsináltam egy feladatot, és őszintén mondta hogy büszke rám. Nem tudom, sírjak-e vagy csak nevessek az egészen.  
Régen sírtam és követeltem, hogy Apa legyen rám büszke, ma már nem kívánok semmi ilyet. Tudom, hogy soha nem fogja nekem ezt mondani, legalábbis nem őszintén. Rettenetesen vártam a szalagtűzőmet, azt hittem ha ott állok majd mint felnőtt nő, és az igazgató feltűzi a szalagomat akkor majd büszke lesz rám, és azt mondja:"Ez igen, ez az én lányom!"
Ehhez képest annyi történt, hogy mindenkit szidott, milyen szar volt a vers, hogy néztek ki a lányok, miért volt ez meg az.. 
Ezek után már semmire nem számítok tőle. Nem tudom, hogy reménykedhettem egyáltalán abba, hogy bármilyen érzelmet kifog belőle váltani ez az egész. 
Felnövök és elfogom fogadni, hogy ez van. Nálam kimaradt az APA- nevű szereplő az életemből.