Bátyám idén lett 23 éves, rettentően furcsa jellem, nem rossz értelemben, de aki nem ismeri talán ijesztő lehet a személyisége, akárcsak az enyém. 
Mostanában úgy vettem észre egyre közelebb enged magához, és hagyja, hogy megismerjem. A "mostanában" szó azért elég furcsa, mert 20 éve együtt élek vele, és 20 év alatt talán az utóbbi 3-4évben kezdtem igazán megismerni és kezdett igazán a kapcsolatunk megérni. 
Kiskorunktól kezdve minket elég sok hatás ért, a legtöbb esetben mégsem beszéltünk ezekről, én anyával beszéltem meg mindent, tesóm meg magába rendezte(?) ezeket a dolgokat. 
Volt egy időszak amikor a hasonlóságunk miatt úgy taszítottuk egymást mint a mágnesek. Egyszerűen annyira irritáltuk egymást, hogy egy szobában sem tudtunk megmaradni, bár szerintem ebben az időszakban Ő senki mással sem. 
El kellett telnie körülbelül 6 évnek ahhoz, hogy normálisabban viszonyuljunk egymáshoz. Bár ezt a 6 évet nem úgy kell elképzelni, hogy szóba sem álltunk. Beszéltünk mi, de nem sokat, kivitt a barátaihoz iszogatni, főzésekre, de mégsem éreztem azt amit ma. Nagyon nehéz volt ez az időszak, számomra, érzelmileg, szükségem lett volna rá, hogy tudjunk beszélni a dolgokról, segítsünk egymásnak megemészteni ami történik. De Ő ebből a szempontból nem olyan mint én, inkább zárkózott, viszont talán még lehet érzékenyebb is egy-egy témára mint én. Nem tudom. 
18 éves lettem, és úgy éreztem kezd változni a kapcsolatunk, többet beszélgettünk, amikor elköltözött sokszor átmentem hozzá, befogadott a kis világába. Úgy láttam kezd stabilizálódni a helyzet. Aztán néha-néha elég nehéz volt, mert kicsit olyan mintha hangulatember lenne, ha éppen olyanja van hozzá sem lehet szólni.. De ezt elkezdtem megtanulni kezelni, ha látom, hogy tombol, mert szokott, pontosan úgy mint én, akkora érzelmi viharok dúlnak benne, mint bennem. Szóval, ha látom, hogy most nem, akkor nem, nem szólok, nem piszkálom, békén hagyom. Hagyom, hogy magától jöjjön majd, és mondja el mi történt, mi miatt akadt így ki. És erre jöttem rá, hogy ez egy jó stratégia. 
Szóval nem csak Ő változott, hanem idővel megtanultam kezelni, vagy talán pontosan ő is így van ezzel, megtanulta kezelni az én dolgaimat. Nem tudom. 
Lakott külön 2 évet, de talán ekkor még erősebb lett a kapocs közöttünk. Idén haza költözött, az eleje rohadt nehéz volt, újra megszokni egymást, együtt élni. De részemről, és tiszta szívemből írhatom ezt, hogy én örülök a legjobban annak, hogy itt van, és mellette lehetek. 
Amikor haza költözött, az első pár napban, sokszor mondta, menjek már be hozzá beszélgetni, vagy csak legyek ott. Ez jól esett. Egyre többet beszélgettünk, olyan témákról amik régebben történtek a családban, dolgokról amik fájtak. 
Elkezdtünk egy munkahelyen dolgozni, ami talán még nagyobb pozitív löketet adott a kapcsolatunknak. Az első héten többször úgy jött haza, hogy anyának arról áradozott, hogy mennyire ügyes húga van, mennyire talpraesett vagyok és mennyire meglepte ez őt, hogy én mindent elintézek, jövök-megyek stb. Ez engem akkora örömmel töltött el és tölt el mai napig, hogy büszke rám, és ő is felnéz úgy rám, ahogyan én ő rá.
A héten úgy jöttem haza kedden délután a munkából, hogy teljesen rottyon voltam, kikészültem, kibuktam, sírtam. Nem kérdezte mi a bajom, nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Annyit mondott," eljössz velünk Mezőtúrra, a fesztiválra?" Hát, kicsit meglepett, mondom tuti hülyéskedik, én 5 napig legyek a nyakán...Nem gondolhatja komolyan.. Na de addig csacsogtunk, hogy belementem, menjünk! Hát elmondhatatlanul boldog vagyok és érthetetlenül állok az egész előtt, hogy hogyan vállalhatta be, hogy elvisz magával..
Aztán valamelyik nap vittem neki ebédet a munkahelyre, már a portás azzal kezdett, hogy hallotta megyek fesztiválra a bátyámmal, majd tesóm irodai munkatársa is ezzel jött. Bátyám azt mondta: "Elviszem a húgomat fesztiválozni." És annyira büszke volt magára. Én pedig rá. 
Megvettük a jegyeket, illetve ő, neten keresztül, mondtam odaadom az árát. Nem kell. Ő visz engem. 
Hát én lehidaltam, nem értettem, hogy miért, de elfogadtam. 
Azóta a fesztiválon pörgünk, küldözgetni nekem a zenéket, állandóan erről beszélünk és mindketten alig várjuk. Én hiszem, hogy ennek az 5 napnak a masszív alkoholizáláson kívül is haszna lesz. Hiszem, hogy nekünk kell ez az 5 nap, hogy együtt legyünk. Nem tudom még miért kaptam ezt tőle és az élettől, de hihetetlenül jó érzés és nagyon büszke vagyok rá, magamra, magunkra, hogy ilyen jó testvérekké váltunk. 
Soha nem voltunk rossz testvérek, de soha nem éreztem magamhoz ilyen közel őt. 
Kellett hozzá pár év, de kiforrt ez a dolog, és elfogult vagyok talán, vagy túl érzelmes, de ez egy olyan erős kapcsolat, amit semmi nem szakíthat szét, nincs olyan vita, probléma ami miatt ez tönkremenne. Azért mert vér a véremből, a szívemben lakik, hisz Ő a TESTVÉREM!