Többször is megkérdezték már tőlem, hogy miért lettem szociális munkás, miért választottam ezt, mi az ami motivált? 
Ma is egy felvételi beszélgetésen megkérdezték, miért választottam én ezt a szakot?
A válaszom csak annyi volt:"Isten adta nekem ezt a sorsot, ezt a hivatást.
Legbelül pedig éreztem, amit szoktam, de hosszú lett volna elmesélni..
Annyi mindent láttam már..
Láttam már gyermeket fázni és éhezni, 
Láttam már időset magatehetetlenül otthon sírni,
Láttam már szenvedélybeteget aki elveszített mindenkit maga mellől, 
Láttam már hajléktalant aki a saját mocskában fetrengett,
Láttam már anyát aki mindent megtett, mégis veszített,
Láttam már fiatalt, aki hiába próbálkozott, nem fogadták el,
Láttam már gyermeket, fiatalt, időset.. de a legfontosabb, AZ EMBERT LÁTTAM! 
Aki ugyanolyan mint Te vagy Én!

Igazából az valahogy mindig motivált, hogy embereken segítsek, és támogassam őket. Akartam pszichológus lenni, majd mentőtiszt, sőt tanár is. Aztán mivel a pánikbetegségem miatt sokat jártam orvoshoz, egyszer azt mondta a doktornő:"Maga miért nem megy el szociális munkásnak? Kicsit olyan mindenki anyukája típus, talán megkellene próbálni ezt." 
És ezután jött az, hogy elkezdtem utána olvasni, és kérdezgetni, mégis mit csinál egy szociális munkás? 
A rengeteg vélemény után, úgy gondoltam ez lesz az én szakmám! 
Sokszor hallottam már, hogy elsőnek a saját problémáimat kell megoldani, utána másoknak segíteni. 
De most őszinten, van olyan ember akinek nincsennek problémái? 
Lehet van, de ő a felszín alatt örlődik, és szenved. 
Tudom, hogy a kliensekkel való találkozás során sokszor fogok megtörni, és elbizonytalanodni. De hiszem, hogy én erre születtem, hogy segíthessek. Folyamatosan dolgozom azon, hogy magamat fejlesszem, és túllendüljek a betegségemen, és higyjek magamban annyira, hogy tudjam, megtudom csinálni! 
Azért akarok szociális munkás lenni, akár iskolában, akár kórházban, hogy az emberek mellett lehessek akkor, amikor szükség van rám. Ha mellettem lett volna segítő szakember, vagy az iskolákban felismerték volna a betegségemet, talán nem itt tartanék már.(Igenis, legyen minden iskolában szociális munkás! MERT KELL!!!!!)
Nem hibáztatok senkit, sőt...ez is hozzátett ahhoz aki ma vagyok! Nem találkozhattam volna ezekkel az emberekkel, akikkel ma vagyok kapcsolatban. 
A betegség adott is és el is vett. Adott embereket, társakat, barátokat, és elvett időt, energiát, fiatalságot.
Nem akarom, hogy tovább elvegyen bármit is! 

A pánikrohamaim körülbelül 13-14 éves koromban kezdődtek, a napokban megpróbáltam belőni, hogy pontosan mikor. Van egy emlékek, amikor elsőnek éreztem ezt a torokszorító, fuldokló érzést, amit manapság szoktam. 
Ez egy karácsonykor történt, amikoris ment a balhé, mivel apa berugott, és ordítozott. Általában ez volt az egyetlen eszköz amivel terrorban tudott minket tartani. A hangjával. Anya bement fürödni, az én szobám a fürdőszobával szemben volt, apa elkezdte rugdosni az ajtót, és berugta azt, és a lendülettől az én szobám ajta kinyílt, és én, ott gyerekként, azt sem tudtam mi történik. Elkezdtem sírni, és ordítani, majd beültem a sarokba, és úgy sírtam, hogy kételkedtem benne, hogy abba tudom-e majd hagyni. 
Nem tudom mennyi idő telt el, de a következő kép már az, hogy anya mellett fekszem a szobámban az ágyamban, és sírok, és úgy ölel,mint mikor csecsemő voltam, azzal az oltalmazó kézzel, és testtel, amit csak egy anya biztosíthat. 
Majd bejött, és elkezdett üvölteni velem, hogy hívjon-e rám mentőt, vagy magamtól is abbahagyom? 
Anya kiküldte, és én valahogy megnyugodtam. 
Ezután kezdődött minden, feszengtem, rosszul éreztem magamat mindenhol, az iskolából kezdtem kimaradozni az állandó rosszullét miatt. Folyamatos szégyenérzetem lett. Rengeteget jártam gyerekorvoshoz, ahol állandóan hányinger elleni gyógyszereket írtak fel, majd kivizsgáltak, semmi bajom. 
Elvolt intézve minden a homeopátiás szerekkel, és foglalmam sem volt mi történik velem. Mi lehet ez, mi ez ami állandóan bánt? 
Az általános iskolában arra fogtam, hogy piszkálnak a kinézetem miatt, ezért nem megyek, és ezért vagyok rosszul. Gondoltam a középiskolával minden megváltozik. 
Nem bántottak, sőt szerettek, a középpontban voltam mindig, mégis rosszul voltam. 
Döntöttem: Megyek a háziorvoshoz, és segítséget kérek. 
Elmondtam, hogy úgy gondolom én pánikbeteg vagyok, és ezzel kezdenem kéne valamit. Jó, lehet menni a pszichiátriára. Én tudtam, hogy ezt nem akarom. 
Kaptam nyugatót, és nem mentem el a pszichiátriára.  1 hétig szedtem a nyugtatót.
Majd észbekaptam. Nem tehetem ezt magammal, annyira fiatal vagyok, nem szedhetek gyógyszereket. 
Abba is hagytam, és kezdtem "jól" érezni magamat. Illetve azt hittem, jobban vagyok.

 Mégis időszakonként előjött az, hogy szédülök, émelygek, zsibbad az arcom, hiperventiállálok.
Hányszor szálltam le buszról..Hányszor szorítottam a zacskót a kezembe..és hányszor karmoltam végig a karomat. (Miközben ezt a bejegyzést írom hatalmas könnyek potyognak a szememből, és fáj,és sajnálom magamat..ki*aszott gyenge vagyok!)
Majd jött az, hogy lehet nem is pánikbeteg vagyok, tuti a busz a hibás. Vettem b6-ot és elkezdtem szedni. 
Múlt, múlt..majd újra előjött. Hiába szedtem bármit is. 
Majd rájöttem, hogy a b6 is placebo, elkezdtem más utat keresni, nyugtató teát inni, és különböző rituálékat beiktatni az életembe. 
Megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel. Míg a körülöttem lévők még mai napig sem tudják mit miért csinálok, és nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mi történik velem. Ezért inkább nem is mondom el, ha rosszul vagyok. 
Az egyetem elején mondhatni egész jól kezeltem a dolgokat, majd újra jött, és egyre többször vettem b6-ot, és ez nekem nem tűnt fel. Majd az utóbbi félévben észrevettem, hogy ha rosszul vagyok, ha nem, az az első mielőtt elindulnék bárhová is, beveszek egy B6-ot. És 2 hete már az egyik este is bevettem, pedig itthon voltam, és nem voltam rosszul. De féltem tőle, hogy rosszul lehetek. 
Ugyanezen a héten elfogyott a gyógyszer, és mennem kellet egyetemre, nem volt nálam egy szem sem. 
20 perc az út, ezalátt végig azon gondolkoztam mi legyen, és hol tudok venni. Leszálltam az első lehetőségnél, ahogy beértünk a városba. Vártam a másik buszt, majd megláttam szemben egy gyógyszertárat. Képes voltam átmenni, és venni egy dobozzal. Ahogy kiléptem a gyógyszertárból az első az volt, hogy nyomtam is egyet ki a levelből, és be a számba...
Ez volt az a nap, amikor rádöbbentem..Azzá váltam ami ellen harcoltam. Gyógyszerfüggő lettem. 

A tükörbe nézek, és azt mondom: NA EZZEL KEZDJ VALAMIT! 
Le kell győznöm!