Pénteken eljött a nagy nap, elmehettem megvédeni a szakdolgozatomat.
(Egyébként 5-öst kaptam a konzulensemtől és az opponensemtől is.)
De azért picit izgultam, hogy mi lesz a védésen. 
Szóval 3 óra várakozás után bejutottam a bizottság elé, ahol 4 férfi és egy nő ült.
Betopogtam, leültem, kb. 5 percig tartott a beszélgetés. Feltünően "jól szerepeltem".
Kaptam pár kérdést, amire olyan hadarással és pontossággal válaszoltam, mintha egy lapról olvastam volna fel
egy előre meggyártott szöveget. Ezzel magamat is megleptem, mivel gondoltam, hogy majd zavarban leszek,
vagy ilyesmi. Talán egyszer kellett egy hatalmas levegőt vennem, miközben daráltam a mondandóm. 
A védés 50%-ban a dolgozatomról szólt, 50%-ban pedig arról, hogy miért nem folytatom a kutatásomat és miért nem megyek mesterszakra, mert úgy gondolják, hogy illő lenne ilyen intelligenciával továbbtanulni.
Én csak pislogtam, hogy ez most, hogy jön ide és bólogattam, hogy: persze, hogyne, természetesen.
Közben végig arra gondoltam: "Istenem, csak ezen legyek egyszer túl..".
Szóval 5 perc alatt lezajlott az egész. Van kérdés? Nincs kérdés. Kitipegtem, megnyugodtam, és pár perc múlva már azt is tudhattam, hogy hányast kaptam. 5-öst kaptam a védésre is. 
Elégedett voltam, de közben mégsem. Örültem, de valami hiányzott. Picit csalódott is voltam, mert 5 perc alatt lezavarták az egészet, előtte pedig 3 órán keresztül izgultam. 
Szóval örültem, de mégsem annyira, mint gondoltam, hogy fogok. 

A védés napján jött haza Apa is, egy 5 napos német út után. Semmit nem kérdezett, pedig tudta, hogy mi van. 
Eltelt egy kis idő, kivittem neki a dolgozatomat, alig nézett rá, annyit kérdezett, hogy ez mi.
Elmondtam, és a jegyemet is. Annyit mondott rá, hogy: "Aha, jó." Egyáltalán nem érdekli.
Maximum annyiból érdekli, hogy a kamionos haverjainak eltudja mondani, amikor ők mesélnek a gyerekeikről. 
Nem tudom mire számítottam, de ez újra fájdalmat okozott. Ott is hagytam. 
Ezután folyamatban jöttek fel bennem a rossz érzések. Majd egy újabb beszélgetés még rá is rakott egy lapáttal.
A semmiből elkezdi mesélni, mintha ez olyan fontos lenne:
Az egyik haverjának a lánya, most műkörmös és kimegy Németországba dolgozni és van barátja, a Kristóf.
A Kristóf nagyon f*sza gyerek, és autója is van, ez a lány pedig, hát nagyon ügyes, meg dolgos. 
Az senkit nem érdekel, hogy fél év múlva diplomám lesz, és hogy 5-ösöket kapok folyamatban, az efélévi átlagom kereken 5 egész. Ez nem fontos, de az, hogy ez a csaj, mit csinál és kivel van együtt az igen. 
Szóval feldühített és elszomorított egyszerre. 
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy soha nem fogom megkapni azt az elismerést amire vágyom,
mert én mindig azt szeretném, ha dícsérnének és nekem soha nem elég ebből. 
Most rájöttem miért. Apa soha nem volt büszke rám, vagy ha büszke is volt, soha nem mondta. 
Én tisztában vagyok a képességeimmel, tudásommal, de sokszor várom, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak egy-két dolognak. 
Ezért hajkurászom azt, hogy mikor és ki dícsér meg, és ha kevésbé dícsér meg, akkor mi baja lehet és nem is büszke rám? 

Erről le kell szoknom. Mert akárhány elismerést kaphatok, Ő soha nem fogja kimondani, hogy büszke rám.