Ez az írás újra személyes, önismereti bejegyzés lesz. 

Amikor 14-16 éves voltam, mondhatni, hogy a környéken nekem volt a legnagyobb szám.
Imádtam szerepelni, a középpontban lenni. Állandóan sztoriztam és volt, hogy lódítottam is nagyokat azért, hogy menőbbnek tűnjek. Mindig nekem kellett, hogy a legtöbb barátom legyen és jaj volt annak, aki mással is mert barátkozni. 
Visszatekintve igazi gyökér voltam. Vagy az a tipikus 16 éves, akinek a családi élete romokban hever és próbálja lelki terrorban tartani a körülöttelévőket, hátha nekik szarabb lesz, mint saját magának. 
Igazából a vagánysághoz minden adott volt: hatalmas újépítésű ház, kamionos apuka (a köztudatban még mindig az él, hogy rengeteg pénzt keresnek, cáfolom: NEM!), egy gimnazista bátty, és ápolónő anyuka.
Kívülről teljesen úgy nézett ki, mintha minden a legnagyobb rendben menne, mindenki happy. 
Ez viszont a valóságban annyit jelentett, hogy 3 hitelből épített házban laktunk, apa alkoholista és amennyi pénzt megkeresett az mind a svájci frankos hitelre ment el, bátyám abban az időszakban elég sokat züllött, anya pedig ráfügött az internetre. 

A legjobb barátnőmön kívül ezekről senki nem tudott semmit. Az iskolában is volt tanár, akivel jó volt a kapcsolatom mégsem osztottam meg vele semmit ebből az egészből. Inkább botrányosan viselkedtem.
Lógtam a suliból, veszekedtem a pedagógusokkal, megvertem vagy 2-3 lányt és állandóan játszottam az eszemet a "pasikkal" kapcsolatban. Ha elmentünk társaságba mindig összevesztem valakivel.
Otthon csapkodtam az ajtókat, ha valami nem úgy volt ahogy én akartam egyből hiszti.
A barátnőimet zsaroltam, féltékenykedtem és "bántottam őket". 
Sose fogom elfelejteni a legutolsó agresszív viselkedésemet, középiskola 10. osztályában. 2 lány már hosszú ideje szívta a véremet a duciságom miatt. Egyszer valami olyasmit kiabáltak utánam, hogy földrengés van, ha közlekedek. 

Bekattant az agyam, visszamentem a terembe hozzájuk. Ültek egy padban és vihogtak. Elsőnek csak elkezdtem ordibálni, utána pedig rájuk borítottam a padot és kisétáltam. Nyilván kaptam érte egy igazgatóit, meg kizártak magyar faktról. 

Igazi elviselhetetlen tini voltam. Én, Anya helyében biztos, hogy két taslit leküldtem volna, hogy térjek észhez. 
De Anya semmit nem tudott velem kezdeni.
Ordibáltam velük, érzelmileg zsaroltam őket, meg vergődtem egésznap. 
Visszagondolva szégyellem magamat, az egész miatt. 

Aztán lassan elkezdett nyugisabbá válni minden, eladtuk a házat, letudtuk a hitel részét, apával rendeződött a kapcsolatom valamilyen szinten. Bátyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz, Anya pedig leszokott a netes témáról. Plusz a pánikbetegségem eléggé eldurvult, így sok dologban akadályozott. 
Nem azt mondom, hogy ezután egy angyal lettem, de elég sokat javult a helyzet a magatartásommal kapcsolatban. Tisztelettudóbb lettem, végig tudtam hallgatni másokat és nem kellett mindennek rólam szólnia. 
Az egyetem első évében még próbáltam hatalmas társasági ember lenni.

Majd egyre inkább visszahúzódtam a középpontból. Sokszor a csoporttársaim azt hitték, hogy valami bajom van, mert szokatlan volt, hogy szünetekbe nem az én hangom hallatszik a folyosón. 
Kezdetben az órákon és állandóan szerepeltem, mindenhez volt hozzászólásom.
Aztán észrevettem magamat, hogy mennyire irritáló lehetek.

És attól fogva kétszer is meggondoltam, hogy megszólaljak-e. 

Ezzel olyan szintre jutottam, hogy volt olyan, hogyha kérdeztek is azt mondtam, hogy passz, nem akarok mondani semmit. 
Ha visszanézek az elmúlt 8 évre el sem hiszem, hogy ilyen lettem. De elmondhatatlanul örülök neki, hogy a szeleburdiságot és a bunkó énemet otthagytam a középiskolában. 
Olyan szinten megváltoztam, hogy félelmetes. Nem lettem csendes, vagy nagyon visszafogott. 
Természetesen most is elmondom a véleményemet és kiállok magamért, ha szükség van rá. 
De korántsem azzal a harsány, irritáló énemmel, mint 15 évesen. Amikor azt hittem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent és én vagyok a legkülönlegesebb ember a Földön. 

Ha valaki ugyanezt elmondta volna nekem 8 évvel ezelőtt, kiröhögöm. Sőt, hülyének nézem. 
De mostmár érzem a változás "erejét", mértékét és azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek. 
1-2 éven belül egész normális Nő leszek. Addig meg törekszem a legjobbra. 

Körülbelül egy hónapja volt egy olyan álmom, amit a mai napig elég nehezen dolgozok fel. 
Álmomban apával veszekedtem, sírtam és ordítottam vele, hogy ne tegye ezt magával, mert megfog halni. Semmit nem válaszolt. Talán ott sem volt. 
A következő amire emlékszem az volt, hogy láttam, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön, az arcára nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy halott volt. 
Itt ért véget az álmom és felébredtem. 
Ez az álom magában is rémisztő, de amit utána éreztem talán még ijesztőbb volt. Ahogy felébredtem mérhetetlen nyugalom öntött el és teljes béke. Nem tudtam, hogy lehet ez, miközben nemrég láttam az Édesapámat halottként. 
Aztán elkezdtem megérteni mifajta érzés ez és miért érezhettem ezt. 

Az alkoholizmusa főként nem rólunk szól, hanem őróla. Őt tette tönkre az alkohol, ő szenved tőle.
Mert igenis szenved. Többször mondta, hogy tudja, hogy nem jó amit csinál és belefog halni. Viszont mikor azt mondtuk, hogy akkor kérjünk segítséget mindig megtorpant.  Tudom, hogy hinnem kellene abban, hogy letudna szokni és helyrehozni az életét, de sajnos már nem tudok hinni.
Voltak próbálkozások, mindenki támogatta, majd újra és újra csalódtunk és ugyanoda kerültünk, vagy talán még lejjebb is. 
Az alkoholista egy rettentően beteg ember. Több sebből is vérzik az ő személyisége. Magánélete, kapcsolati rendszere, énképe teljesen szétesett. 
Egy ideje azt érzem, hogy teljesen elveszítettem Őt és ebből már nincs visszaút.
Talán ez a leszakadás/ elengedés fázisa? 
Szóval amikor álmomban megtörtént a halála, megnyugodtam. Megnyugodtam mert azt éreztem, hogy megszabadult a szenvedésétől. Megszabadult attól a rengeteg rosszulléttől, kíntól amit az alkohol okoz neki nap mint nap. 
Édesapám hétköznapi ember, de nem buta. Felfogja mi történik vele, érzékeli a körülötte lévő világot, ezért tudom, hogy mindennap szörnyen érzi magát és nem tudja mit kellene tennie. Viszont a személyisége és a jelleme összeroppant és egyre gyengébb lesz a piával szemben. 
Amikor itthon van minden második beszélgetés arról szól, hogy oldjuk meg a dolgot, menjünk el szakemberhez. Ez megy évek óta, semmi sem változik. Különböző technikákat próbáltunk már ki arra, hogy hogyan tudnánk rávenni, hogy változzon. Eddig egyik sem sikerült. 
Az alkohollal szemben semmi és senki nem győzhet az ő világában. Nem számít már, hogy eltávolodott tőle mindenki, hogy a gyermekei, felesége is szenved vele együtt és nem akarják elveszíteni. 

Elmondhatatlanul sajnálom őt és azt amit érzek. Édesapám egy igazán jó apa, amit tudott azt megadott nekünk. 
Kiskoromban Ő volt a legcsodálatosabb ember számomra. Felnéztem rá, minden pillanatot vele akartam tölteni. 
Büszke voltam rá mert ő volt az én nagy és erős apukám, aki mindenkitől megvédett.
Én voltam az ő "Macskási Izoldája"- folyton így hívott, rengeteg helyre magával itt és mindenki tudta, hogy van egy gyönyörű kislánya akire ő nagyon büszke. De aztán kezdtek a dolgok megváltozni és egyre többet dolgozott, egyre többet ivott és egyre távolabb kerültem tőle. Elutasított és ezután többé nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Többször elmondta, hogy mondogatta, hogy nem vagyok már az ő kislánya és teljesen elzárkózott előlem. Ő előlem, én pedig előle. Utáltam vele találkozni, állandóan féltem, hogy mit fog mondani, mibe fog újra belekötni. 
Ez egy olyan korszak volt amit rettentő nehéz feldolgoznom és megértenem, és mai napig fáj. 
Tudom, hogy az alkohol miatt volt és mindennek tudom az okát, miértjét. De ezt akkor sem olyan egyszerű megérteni. Ezt nem tudod csak úgy elfogadni, hogy: "oké, csak az alkohol beszélt belőle..".  Ezt egy 11-12 éves kislány nem tudja elfogadni, aki rajongott az édesapjáért. Ezek a dolgok olyan lelki sebek amik mindig megmaradnak. Fellehet dolgozni, de mindig ott lesznek és azt az elutasítást amit abban az időszakban tőle kaptam, soha nem fogom elfelejteni. 
Sokan mondják, hogy szerencsésnek mondhatom magamat más alkoholista családtagokhoz képest, mert nem volt agresszív és nem vert minket. Úgy gondolom a szavak ereje és a metakommunikáció ejthet ugyanolyan mély sebeket az ember lelkén mint a pofonok.  
Mindezek ellenére nem tartom őt rossz embernek, inkább már csak sajnálom. Sajnálom az elvesztegetett időt amit az alkohollal töltött és nem a gyerekeivel. Sajnálom a rengeteg vitát. Sajnálom azt, hogy nem tudott és nem tud már elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sajnálom, hogy sokszor azt éreztem: gyűlölöm. Sajnálom, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből, a munkája és a függősége miatt. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam és nem tudok neki segíteni.

Elfáradtam.  

Nem először fordul az elő, hogy hallom ahogy fulladozik. A minap azt álmodtam, hogy meghalt. 
Álmomban veszekedtem vele, üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt és hogy, nem akarom elveszíteni, szükségem van rá. Majd meghalt. Semmi szirénázás, se semmi. Lefeküdt és meghalt. Békés volt és nyugodt. Meglepő az érzés, de ahogy megláttam, hogy meghalt, megnyugodtam. Lenyugodott a lelkem és már nem sírtam. Kellemetlen érzés ez, talán még magam előtt is szégyenlem, de így történt. Ennek a dolognak köze sincs ahhoz, hogy én azt akarnám, hogy menjen el. De tudom, hogy szenved és látom a fájdalmait. 
Aztán tegnap este már mindenki aludt, Ő a konyhaasztalnál bóbiskolt 3 tányérral maga előtt. Kimentem, felkelt, azt kérdezte Anya haza jött-e már, és beszéltem-e vele? Annyit válaszoltam, teljesen nyugodtan, hogy :"Apa este fél 10 van, Anyu már régen haza jött." És nem éreztem dühöt. Csak szántam és sajnáltam. Sajnálom azt ami történik vele, sajnálom a fájdalmait és a szenvedését. 
Ma reggel 6-kor arra keltem fel, hogy fulladozik a másik szobában, de nem mint aki félrenyelt, hanem azaz öklendezős torokirritálós nem is tudom milyen köhögés, körülbelül 2 percig csinálta, és újra elaludt. 
Rettegtem. Rettegem és rettegek most is. Köztudott, hogy az alkoholizmus egyik velejárója a nyelőcső alsó részének vénatágulatai, melyek jelentős vérzést okozhatnak. 
A legnagyobb félelmem ez, hogy egyszer elkezd fulladozni, majd elvérzik. 
A reggeli fulladozásánál egyből ez jutott eszembe és az, hogyha nem hagyja abba akkor nem tudom, hogy fogok átmenni és segíteni rajta. De abbahagyta, én egy félóráig próbáltam megnyugtatni magamat.
Majd felmerült bennem a kérdés, hogy magától a haláltól félek-e ennyire, vagy attól, hogy őt elveszítem. 
Nem tudom. Talán összességében az egésztől. A veszteségtől, a látványtól, a következményektől. 
Magam előtt is szégyenlem ezeket az érzéseket; A félelmemet, a dühömet, a megkönnyebbülésemet, a tehetetlenségemet. Nem tudom mit kellene tennem. Újra elvesztem. 

Bátyám idén lett 23 éves, rettentően furcsa jellem, nem rossz értelemben, de aki nem ismeri talán ijesztő lehet a személyisége, akárcsak az enyém. 
Mostanában úgy vettem észre egyre közelebb enged magához, és hagyja, hogy megismerjem. A "mostanában" szó azért elég furcsa, mert 20 éve együtt élek vele, és 20 év alatt talán az utóbbi 3-4évben kezdtem igazán megismerni és kezdett igazán a kapcsolatunk megérni. 
Kiskorunktól kezdve minket elég sok hatás ért, a legtöbb esetben mégsem beszéltünk ezekről, én anyával beszéltem meg mindent, tesóm meg magába rendezte(?) ezeket a dolgokat. 
Volt egy időszak amikor a hasonlóságunk miatt úgy taszítottuk egymást mint a mágnesek. Egyszerűen annyira irritáltuk egymást, hogy egy szobában sem tudtunk megmaradni, bár szerintem ebben az időszakban Ő senki mással sem. 
El kellett telnie körülbelül 6 évnek ahhoz, hogy normálisabban viszonyuljunk egymáshoz. Bár ezt a 6 évet nem úgy kell elképzelni, hogy szóba sem álltunk. Beszéltünk mi, de nem sokat, kivitt a barátaihoz iszogatni, főzésekre, de mégsem éreztem azt amit ma. Nagyon nehéz volt ez az időszak, számomra, érzelmileg, szükségem lett volna rá, hogy tudjunk beszélni a dolgokról, segítsünk egymásnak megemészteni ami történik. De Ő ebből a szempontból nem olyan mint én, inkább zárkózott, viszont talán még lehet érzékenyebb is egy-egy témára mint én. Nem tudom. 
18 éves lettem, és úgy éreztem kezd változni a kapcsolatunk, többet beszélgettünk, amikor elköltözött sokszor átmentem hozzá, befogadott a kis világába. Úgy láttam kezd stabilizálódni a helyzet. Aztán néha-néha elég nehéz volt, mert kicsit olyan mintha hangulatember lenne, ha éppen olyanja van hozzá sem lehet szólni.. De ezt elkezdtem megtanulni kezelni, ha látom, hogy tombol, mert szokott, pontosan úgy mint én, akkora érzelmi viharok dúlnak benne, mint bennem. Szóval, ha látom, hogy most nem, akkor nem, nem szólok, nem piszkálom, békén hagyom. Hagyom, hogy magától jöjjön majd, és mondja el mi történt, mi miatt akadt így ki. És erre jöttem rá, hogy ez egy jó stratégia. 
Szóval nem csak Ő változott, hanem idővel megtanultam kezelni, vagy talán pontosan ő is így van ezzel, megtanulta kezelni az én dolgaimat. Nem tudom. 
Lakott külön 2 évet, de talán ekkor még erősebb lett a kapocs közöttünk. Idén haza költözött, az eleje rohadt nehéz volt, újra megszokni egymást, együtt élni. De részemről, és tiszta szívemből írhatom ezt, hogy én örülök a legjobban annak, hogy itt van, és mellette lehetek. 
Amikor haza költözött, az első pár napban, sokszor mondta, menjek már be hozzá beszélgetni, vagy csak legyek ott. Ez jól esett. Egyre többet beszélgettünk, olyan témákról amik régebben történtek a családban, dolgokról amik fájtak. 
Elkezdtünk egy munkahelyen dolgozni, ami talán még nagyobb pozitív löketet adott a kapcsolatunknak. Az első héten többször úgy jött haza, hogy anyának arról áradozott, hogy mennyire ügyes húga van, mennyire talpraesett vagyok és mennyire meglepte ez őt, hogy én mindent elintézek, jövök-megyek stb. Ez engem akkora örömmel töltött el és tölt el mai napig, hogy büszke rám, és ő is felnéz úgy rám, ahogyan én ő rá.
A héten úgy jöttem haza kedden délután a munkából, hogy teljesen rottyon voltam, kikészültem, kibuktam, sírtam. Nem kérdezte mi a bajom, nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Annyit mondott," eljössz velünk Mezőtúrra, a fesztiválra?" Hát, kicsit meglepett, mondom tuti hülyéskedik, én 5 napig legyek a nyakán...Nem gondolhatja komolyan.. Na de addig csacsogtunk, hogy belementem, menjünk! Hát elmondhatatlanul boldog vagyok és érthetetlenül állok az egész előtt, hogy hogyan vállalhatta be, hogy elvisz magával..
Aztán valamelyik nap vittem neki ebédet a munkahelyre, már a portás azzal kezdett, hogy hallotta megyek fesztiválra a bátyámmal, majd tesóm irodai munkatársa is ezzel jött. Bátyám azt mondta: "Elviszem a húgomat fesztiválozni." És annyira büszke volt magára. Én pedig rá. 
Megvettük a jegyeket, illetve ő, neten keresztül, mondtam odaadom az árát. Nem kell. Ő visz engem. 
Hát én lehidaltam, nem értettem, hogy miért, de elfogadtam. 
Azóta a fesztiválon pörgünk, küldözgetni nekem a zenéket, állandóan erről beszélünk és mindketten alig várjuk. Én hiszem, hogy ennek az 5 napnak a masszív alkoholizáláson kívül is haszna lesz. Hiszem, hogy nekünk kell ez az 5 nap, hogy együtt legyünk. Nem tudom még miért kaptam ezt tőle és az élettől, de hihetetlenül jó érzés és nagyon büszke vagyok rá, magamra, magunkra, hogy ilyen jó testvérekké váltunk. 
Soha nem voltunk rossz testvérek, de soha nem éreztem magamhoz ilyen közel őt. 
Kellett hozzá pár év, de kiforrt ez a dolog, és elfogult vagyok talán, vagy túl érzelmes, de ez egy olyan erős kapcsolat, amit semmi nem szakíthat szét, nincs olyan vita, probléma ami miatt ez tönkremenne. Azért mert vér a véremből, a szívemben lakik, hisz Ő a TESTVÉREM! 

A pánikrohamaim körülbelül 13-14 éves koromban kezdődtek, a napokban megpróbáltam belőni, hogy pontosan mikor. Van egy emlékek, amikor elsőnek éreztem ezt a torokszorító, fuldokló érzést, amit manapság szoktam. 
Ez egy karácsonykor történt, amikoris ment a balhé, mivel apa berugott, és ordítozott. Általában ez volt az egyetlen eszköz amivel terrorban tudott minket tartani. A hangjával. Anya bement fürödni, az én szobám a fürdőszobával szemben volt, apa elkezdte rugdosni az ajtót, és berugta azt, és a lendülettől az én szobám ajta kinyílt, és én, ott gyerekként, azt sem tudtam mi történik. Elkezdtem sírni, és ordítani, majd beültem a sarokba, és úgy sírtam, hogy kételkedtem benne, hogy abba tudom-e majd hagyni. 
Nem tudom mennyi idő telt el, de a következő kép már az, hogy anya mellett fekszem a szobámban az ágyamban, és sírok, és úgy ölel,mint mikor csecsemő voltam, azzal az oltalmazó kézzel, és testtel, amit csak egy anya biztosíthat. 
Majd bejött, és elkezdett üvölteni velem, hogy hívjon-e rám mentőt, vagy magamtól is abbahagyom? 
Anya kiküldte, és én valahogy megnyugodtam. 
Ezután kezdődött minden, feszengtem, rosszul éreztem magamat mindenhol, az iskolából kezdtem kimaradozni az állandó rosszullét miatt. Folyamatos szégyenérzetem lett. Rengeteget jártam gyerekorvoshoz, ahol állandóan hányinger elleni gyógyszereket írtak fel, majd kivizsgáltak, semmi bajom. 
Elvolt intézve minden a homeopátiás szerekkel, és foglalmam sem volt mi történik velem. Mi lehet ez, mi ez ami állandóan bánt? 
Az általános iskolában arra fogtam, hogy piszkálnak a kinézetem miatt, ezért nem megyek, és ezért vagyok rosszul. Gondoltam a középiskolával minden megváltozik. 
Nem bántottak, sőt szerettek, a középpontban voltam mindig, mégis rosszul voltam. 
Döntöttem: Megyek a háziorvoshoz, és segítséget kérek. 
Elmondtam, hogy úgy gondolom én pánikbeteg vagyok, és ezzel kezdenem kéne valamit. Jó, lehet menni a pszichiátriára. Én tudtam, hogy ezt nem akarom. 
Kaptam nyugatót, és nem mentem el a pszichiátriára.  1 hétig szedtem a nyugtatót.
Majd észbekaptam. Nem tehetem ezt magammal, annyira fiatal vagyok, nem szedhetek gyógyszereket. 
Abba is hagytam, és kezdtem "jól" érezni magamat. Illetve azt hittem, jobban vagyok.

 Mégis időszakonként előjött az, hogy szédülök, émelygek, zsibbad az arcom, hiperventiállálok.
Hányszor szálltam le buszról..Hányszor szorítottam a zacskót a kezembe..és hányszor karmoltam végig a karomat. (Miközben ezt a bejegyzést írom hatalmas könnyek potyognak a szememből, és fáj,és sajnálom magamat..ki*aszott gyenge vagyok!)
Majd jött az, hogy lehet nem is pánikbeteg vagyok, tuti a busz a hibás. Vettem b6-ot és elkezdtem szedni. 
Múlt, múlt..majd újra előjött. Hiába szedtem bármit is. 
Majd rájöttem, hogy a b6 is placebo, elkezdtem más utat keresni, nyugtató teát inni, és különböző rituálékat beiktatni az életembe. 
Megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel. Míg a körülöttem lévők még mai napig sem tudják mit miért csinálok, és nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mi történik velem. Ezért inkább nem is mondom el, ha rosszul vagyok. 
Az egyetem elején mondhatni egész jól kezeltem a dolgokat, majd újra jött, és egyre többször vettem b6-ot, és ez nekem nem tűnt fel. Majd az utóbbi félévben észrevettem, hogy ha rosszul vagyok, ha nem, az az első mielőtt elindulnék bárhová is, beveszek egy B6-ot. És 2 hete már az egyik este is bevettem, pedig itthon voltam, és nem voltam rosszul. De féltem tőle, hogy rosszul lehetek. 
Ugyanezen a héten elfogyott a gyógyszer, és mennem kellet egyetemre, nem volt nálam egy szem sem. 
20 perc az út, ezalátt végig azon gondolkoztam mi legyen, és hol tudok venni. Leszálltam az első lehetőségnél, ahogy beértünk a városba. Vártam a másik buszt, majd megláttam szemben egy gyógyszertárat. Képes voltam átmenni, és venni egy dobozzal. Ahogy kiléptem a gyógyszertárból az első az volt, hogy nyomtam is egyet ki a levelből, és be a számba...
Ez volt az a nap, amikor rádöbbentem..Azzá váltam ami ellen harcoltam. Gyógyszerfüggő lettem. 

A tükörbe nézek, és azt mondom: NA EZZEL KEZDJ VALAMIT! 
Le kell győznöm! 

Az emberek nehezen látják be, mennyire befolyásolja életüket a szüleikhez fűződő kapcsolatuk.

Sajnos látom, és érzem. Látom azt, ahogy a kapcsolataimban keresem azt amit Ő nem tudott megadni. Látom mindazt amit elrontott, a nevelésemmel kapcsolatban. Látom a nemtörődömség okozta károkat. Látom, hogy tört össze bennem dolgokat, hogy milyen világképet alkottam Róla, más férfiakról, emberekről.
Tudom, hogy ez ellen már semmit nem tehetek, és az éremnek két oldala van. Látom a fájdalmakat, de ugyanakkor azok az örömöket és csodákat amiket amiatt élek, aki lettem. Látom, hogy milyen értékes kapcsolataim alakultak ki, pont a "másságom" miatt. Látom milyen értékek rejtőznek bennem, és másokban. Tudom látni a szememmel! Tudom ki a rossz, tudom mi a jó.. Miért? Mert látom. Tudom milyen mikor fáj, és tudom hogy kell rajta segíteni. Tudok másoknak segíteni ezáltal, és biztatni őket. MERT ÉN TUDOM MILYEN MIKOR FÁJ! 
Mióta az eszemet tudom azóta fájdalomban élünk, mióta kinyílt a világ előttem. Azaz 12éves korom óta azt hallgatom mekkora szar ember vagyok, és mennyire semmirevaló. És minap azt mondta nekem egy tanárom: "Zsófi, nagyon büszke vagyok rád!" 2 éve "ismer" ez a tanár, a Saját Apám 18 éve, és soha nem hagyta el a száját ilyesmi mondat. Ez a tanár 2 év után ezt mondta nekem, nem azért mert szép vagyok, vagy mert nagyok a melleim, hanem mert büszke rám, mert okos vagyok, mert megcsináltam egy feladatot, és őszintén mondta hogy büszke rám. Nem tudom, sírjak-e vagy csak nevessek az egészen.  
Régen sírtam és követeltem, hogy Apa legyen rám büszke, ma már nem kívánok semmi ilyet. Tudom, hogy soha nem fogja nekem ezt mondani, legalábbis nem őszintén. Rettenetesen vártam a szalagtűzőmet, azt hittem ha ott állok majd mint felnőtt nő, és az igazgató feltűzi a szalagomat akkor majd büszke lesz rám, és azt mondja:"Ez igen, ez az én lányom!"
Ehhez képest annyi történt, hogy mindenkit szidott, milyen szar volt a vers, hogy néztek ki a lányok, miért volt ez meg az.. 
Ezek után már semmire nem számítok tőle. Nem tudom, hogy reménykedhettem egyáltalán abba, hogy bármilyen érzelmet kifog belőle váltani ez az egész. 
Felnövök és elfogom fogadni, hogy ez van. Nálam kimaradt az APA- nevű szereplő az életemből.