Sokat volt hangoztatva, hogy 2017-ben nagy változások lesznek, ám korántsem gondoltam volna, hogy ekkorák. 
Édesanyám körülbelül 1 hónapja elkezdett játszani a gondolattal, hogy felmond és másik munkahelyet választ. Illetve hazudok, már fél éve ezen gondolkozik, de egy hónapja megszületett a gondolat a fejében, hogy nem csak munkahelyet vált, hanem lakhelyet is. Elkezdett interneten nézegetni Győrtől kezdve Budapestig mindenféle bentlakásos otthont, ahol idősekkel foglalkoznak és ápolónőket keresnek. Kezdetben azt hittem, hogy csak álmodozik és majd történik valami később. De egyre valóságosabb lett ez az egész, amikor október elsejével beadta a jelenlegi munkahelyére a felmondását. Aztán amikor ma bejött, hogy felhívták az egyik budapesti otthonból, hogy menjen interjúra, én elképedve, félelmet leplezve hallgattam végig. 
Egyrészről örülök, hogy mer lépni és vállalkozik valami újra, kilép a komfortzónájából és keresi a boldogságát, az új helyét. Támogatom amennyire csak tudom, segítem ahol csak tudom és tényleg példaképemként nézek rá, hogy milyen bátor és megéli önmagát. 
Másrészről viszont mondhatjuk, hogy totálisan be vagyok tojva, hogy hogyan tovább, mi lesz ha itt hagy. Én erről nem beszéltem neki, próbáltam jópofát vágni az egészhez és biztatni.
Aztán eljött az a pont, amikor úgy gondoltam ennek ki kell jönnie. Egyrészt rohadtul mérges voltam, hogy Ő ezt, hogy is gondolta, itt hagy egy alkoholista emberrel akinek nemsokára(ahogy elnézem 1-2 éven belül) egészségügyi segítségre lesz szüksége. De ez nagyon jól tudom, hogy önzőség és csak az EGO-m tombol. Másik oldalról viszont totálisan előjött belőlem a kislány, aki kétségbeesetten ragaszkodik az anyukájához, félti és (megint csak önző módon) nem akar egyedül maradni. 
Anyával leírhatatlan kapcsolat van közöttünk, tudom, hogy nem egészséges és már rég változtatni kellett volna. De egyszerűen egymásnak élünk, ha ő rosszul van- én is, ha ő boldog- én is. Mindent megtudunk beszélni és meg is beszélünk, nincs olyan téma amiről ne tudnánk beszélni, vagy órákig eszméket futtatni. Tényleg mondom, hogy a legtöbb szabadidőmet vele töltöm el és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem nélküle.(Tudom, hogy felnőtt nő vagyok és a saját lábamra kell állni rövid időn belül, de soha nem gondoltam, hogy most fog eljönni ez a pont.) Ugye ezt egy ideig próbáltam leplezni és csak belül fojtogatott ez az érzés, aztán úgy döntöttem, tényleg beszélnünk kell erről.  
Ami a szívemen a számon alapon elkezdtem mondani a véleményemet erről az egészről és azt, hogy mennyire félek. Elsőnek dacolt és védte magát. Aztán pedig jött az a rész amitől előre féltem és most is a torkomat szorítja...Sírtunk, zokogtunk és mindezt azért mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ennek így kell lennie, ahhoz, hogy változzon meg minden mert egy nagy kád sz*rban ülünk évek óta. 
Nem tudom, hogy mi fog ezután következni, de úgy döntöttem bátran nézek elébe és bízok a legjobban. 

Biztosítanám magamat és másokat is arról, hogy a közhely igaz; Minden rossz után jó következik. 
Ennyire konkrétan és egyértelműen még soha nem vettem ezt észre. Volt egy kib*szott szörnyű időszakom, kib*szott szörnyű dolgokkal, amikor szinte megszűnni vágytam. Nem-nem, eszembe se jutott megölni magamat, egyszerűen kiakartam szakadni a szürke mindennapokból, amik nem is voltak szürkék. Elmondhatom, hogy 20 év alatt most volt az első nyár, amikor oda mentem és azt csináltam amit éppen csak megkívántam. Minden téren azt csináltam amit csak akartam, megvolt hozzá a pénzem, az időm, a bátorságom. 
Ugye december óta "szabadlábon" vagyok, bármit megtehettem és meg is tettem, talán többet is mint kellett volna. De kezd stabilizálódni a helyzet és a kép is, hogy mi a francot akarok én az életemtől. 
Az elmúlt egy hónapban elég sokat filóztam ezen, de olyan mélységekig, hogy azon gondolkoztam pszichiáterre lesz szükségem. 
Aztán elkezdett kiderülni az ég és elkezdtem látni a célt, ami felé szeretnék haladni. Végig gondoltam mit is akarok, lecsendesítettem magamban az erős érzelmi vihart ami olyan, de olyan intenzív volt, hogy a Harvey hurrikán hozzá képest lágy szellő. Remélhetőleg leküzdöttem és nem csak átmeneti rövid időszak következik amikor éppen jó, hanem most már kicsit helyrerázódnak a dolgok az életemben. 
Hiszek abban, hogy nagyon erős vagyok és hiszem, hogy sikerül.

Még soha nem éreztem ilyen erősen azt amit most. Nem akarok kapcsolatban lenni, senkivel. Nem akarok anyóspajtást, se sógort, főleg nem társat. Vagyis társat akarnék, de minek erőltessem a dolgot, ha tudom, hogy úgysem Ő az?!

Na de kezdjük a legelején. Összeismerkedtünk két hónapja, aranyos, kedves, tényleg lelkes. Én úgy teszek, ahogy a társadalom elvárja, aranyos kedves 20 éves kislánnyá válok(ami sose voltam igazán), és hagyom, hogy babusgassanak. Ez így ment másfél hónapig, jól tűrtem. De aztán elkezdtem szorongani, újra pánikolni, már itthon is.
Jöttek a kérdések fel bennem:
Miért kell ez nekem? Miért nem lehetek önmagam? Miért kell azt mutatnom ami nem én vagyok?
És eldöntöttem, én elmondom neki, hogy nem szeretem "úgy", csak barátként, haverként. De tényleg, jól elvagyunk, megyünk össze-vissza, de ha arra kerül a sor, hogy most érintsem úgy meg, vagy csókolózzunk, a hideg a hátamon végigfut, és JESSZUS, én ezt nem akarom! 
Szóval elmondtam neki, őszintén, minden mellébeszélés nélkül, hogy én nem szeretem őt, és nem is akarok tovább semmit. 
Valahogy nem lepődött meg rajta. Felajánlotta, hogy vár, és majd idővel újra együtt leszünk, de szerintem ez hülyeség. 
A legfurább ami ezután jött, akkora kő esett le a szívemről, mintha kicseréltek volna, és szabadon vagyok olyan boldog, mint más párkapcsolatban. 
Fejlődtem! Rájöttem, hogy nem más fogja a boldogságomat megadni, és végre leszoktam arról, hogy mindig kapcsolatban legyek, ha szeretem, ha nem. Szakszóval talán felismertem, hogy társfüggő vagyok, és most teszek ellene. 
És hatalmas gondolatok születtek meg a fejemben, bár tudom közhely, és amíg valaki magától nem érzi ezt, addig el sem hiszi, hogy van ez az érzés.
Egyetlen egyszer élünk, egyetlen egyszer vagyunk fiatalok. Miért akarjuk az életünket arra feladni 19-20 évesen, hogy olyen ember mellett vagyunk akit nem szeretünk, csak is azért mert lennie kell valakinek mellettünk. Vagy azért mert ez, meg az jó, igaz a többi mind szar, de azért a rengeteg negatív mellett van 2 pozitív dolog, és úgy gondoljuk ezzel kompenzálja a dolgokat. Igen, igaz, hogy néha hülyén viselkedik, de vett virágot. Igaz néha a k*rva anyámat szidja, de elvitt vacsorázni. Igaz,  hogy szégyellem mások előtt, de legalább a szexbe jó. 
Szóval emberek, NEM, ez nem így kell hogy működjön! 
Lesz olyan akivel minden pozitív lesz, és nem csak egy két dolog közben fogjuk jól érezni magunkat vele. 
Van egy technika ami elvileg sokat segít ilyen esetekben, ha például döntés előtt álltok a párotokkal kapcsolatban. 
Előveszel egy papírt, két részre osztod, az egyik oldalra pozitív dolgokat írsz, a másikra negatív dolgokat/tapasztalatokat a párotokkal kapcsolatban. És elkezded írni. Teljesen őszintén! 
Majd a végén megláthatod, hogy melyik oldalra került több dolog, és mennyire velős dolgok azok.
Szerintem nagyon sokat tud segíteni, ha egyértelműen nem tudod megmondani, mit is szeretnél, és jó is meg nem is az a kapcsolat amiben vagy.
Hajrá!  

Összegezném az évet. Igazából nem volt rossz, sok dolgot megtanultam és megtapasztaltam. Emberileg hatalmasat fejlődtem. Igazából csak a jelenlegi érzéseimről tudok írni, szóval hazudtam amikor azt írtam az évet akarom összegezni. 
Tegnap haza költöztem a szüleimhez. Több okból is. A párom azt hiszi csak a pénz miatt, én tudom, hogy amúgy is így lett volna. Nem volt ennek semmi értelme, hogy együtt lakjunk, úgy, hogy 3 hetente haza jár enni meg aludni, én meg egyedül szenvedek egy 50nm-es lakásban, feleslegesen, mikor anyuéknál is tudnék lakni. 

Így hát a sors, és az élet, így hozta. Haza jöttem, tegnap minden cuccomat haza hoztuk. A Szilvesztert már itthon töltöm, ő meg az ország másik végén Sz.fehérváron. 
Sokan kérdezték, illetve nem is kérdezték... Féltenek, hogy nem-e omlottam össze, minden okés-e, mekkora fájdalmaim vannak a különköltözés miatt? 
Kedveseim, semmit nem érzek. Talán egy kis megkönnyebbülést, hogy nem kell ott ülnöm egyedül a lakásba és sírni. 
Jó nem lazázok. De magamat is megleptem, hogy a kezdeti kiborulás után, mennyire serényen pakoltam a kis cuccaimat össze, és mennyire nem foglalkoztam semmivel. Semmit nem érzek. Ez durva.