Még soha nem éreztem ilyen erősen azt amit most. Nem akarok kapcsolatban lenni, senkivel. Nem akarok anyóspajtást, se sógort, főleg nem társat. Vagyis társat akarnék, de minek erőltessem a dolgot, ha tudom, hogy úgysem Ő az?!

Na de kezdjük a legelején. Összeismerkedtünk két hónapja, aranyos, kedves, tényleg lelkes. Én úgy teszek, ahogy a társadalom elvárja, aranyos kedves 20 éves kislánnyá válok(ami sose voltam igazán), és hagyom, hogy babusgassanak. Ez így ment másfél hónapig, jól tűrtem. De aztán elkezdtem szorongani, újra pánikolni, már itthon is.
Jöttek a kérdések fel bennem:
Miért kell ez nekem? Miért nem lehetek önmagam? Miért kell azt mutatnom ami nem én vagyok?
És eldöntöttem, én elmondom neki, hogy nem szeretem "úgy", csak barátként, haverként. De tényleg, jól elvagyunk, megyünk össze-vissza, de ha arra kerül a sor, hogy most érintsem úgy meg, vagy csókolózzunk, a hideg a hátamon végigfut, és JESSZUS, én ezt nem akarom! 
Szóval elmondtam neki, őszintén, minden mellébeszélés nélkül, hogy én nem szeretem őt, és nem is akarok tovább semmit. 
Valahogy nem lepődött meg rajta. Felajánlotta, hogy vár, és majd idővel újra együtt leszünk, de szerintem ez hülyeség. 
A legfurább ami ezután jött, akkora kő esett le a szívemről, mintha kicseréltek volna, és szabadon vagyok olyan boldog, mint más párkapcsolatban. 
Fejlődtem! Rájöttem, hogy nem más fogja a boldogságomat megadni, és végre leszoktam arról, hogy mindig kapcsolatban legyek, ha szeretem, ha nem. Szakszóval talán felismertem, hogy társfüggő vagyok, és most teszek ellene. 
És hatalmas gondolatok születtek meg a fejemben, bár tudom közhely, és amíg valaki magától nem érzi ezt, addig el sem hiszi, hogy van ez az érzés.
Egyetlen egyszer élünk, egyetlen egyszer vagyunk fiatalok. Miért akarjuk az életünket arra feladni 19-20 évesen, hogy olyen ember mellett vagyunk akit nem szeretünk, csak is azért mert lennie kell valakinek mellettünk. Vagy azért mert ez, meg az jó, igaz a többi mind szar, de azért a rengeteg negatív mellett van 2 pozitív dolog, és úgy gondoljuk ezzel kompenzálja a dolgokat. Igen, igaz, hogy néha hülyén viselkedik, de vett virágot. Igaz néha a k*rva anyámat szidja, de elvitt vacsorázni. Igaz,  hogy szégyellem mások előtt, de legalább a szexbe jó. 
Szóval emberek, NEM, ez nem így kell hogy működjön! 
Lesz olyan akivel minden pozitív lesz, és nem csak egy két dolog közben fogjuk jól érezni magunkat vele. 
Van egy technika ami elvileg sokat segít ilyen esetekben, ha például döntés előtt álltok a párotokkal kapcsolatban. 
Előveszel egy papírt, két részre osztod, az egyik oldalra pozitív dolgokat írsz, a másikra negatív dolgokat/tapasztalatokat a párotokkal kapcsolatban. És elkezded írni. Teljesen őszintén! 
Majd a végén megláthatod, hogy melyik oldalra került több dolog, és mennyire velős dolgok azok.
Szerintem nagyon sokat tud segíteni, ha egyértelműen nem tudod megmondani, mit is szeretnél, és jó is meg nem is az a kapcsolat amiben vagy.
Hajrá!  

Hihetetlen, hogy az emberi elme mire képes, és egy ember mi mindent tud ha képes figyelni! 
Kb. 9.es korom óta buszozok, és általában utálom, hányingerem van, pánikolok, zsibbad az arcom, stb. 
Szóval körülbelül 6-7 éve buszozok, reggel-este. 
14 éves lehettem, amikor történt egyszer, hogy beült velem szembe egy fiú, két üveg plexi választott el minket egymástól, én nem igazán figyeltem rá. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy hé, neki mosolyog a szeme! 
Elkezdtem nézni, amit ő észre is vett. Nem voltam annyira bátor, hogy felvállaljak egy mosolyt felé, kitudja mit is gondolna...
Néha-néha eszembe jutott, hogy ki is lehet Ő? Emlékszem még a naplómba is került egy feljegyzés miatta. 
Aztán teltek az évek, ritkán láttuk egymást, de volt, hogy láttam, hogy Ő, de nem hozott lázba a dolog. 
Majd lehettem már olyan 17-18 amikor egymással szembe kerültünk a buszon, ő az egyik oldalt én a másikba. Rengetegen voltak a buszon,lépni nem lehetett semerre. Én mosolyogtam, hogy milyen helyzet is alakult itt ki, és megpróbáltam nem rosszul lenni..és végre, a szemébe mertem nézni. Ő is mosolygott. Ez nagyon jól esett. Aztán 'játszottunk', úgy tettünk mintha nem is szemeznénk.. Én felnéztem, ő le, majd fordítva..de a végén csak mosolyogtunk együtt. És leszálltam a buszról.. Ez megtörtént pár alkalommal, de soha nem volt semmilyen kommunikáció közöttünk, itt lakik, de nem ismerem. 
Ma hosszú napom volt, reggel 8-tól az egyetemen voltam fél 4ig, így a 15:45ös busz vártam a megállóban. 
Felszálltam, beálltam középre mert úgy gondoltam az a legjobb hely, ha nem akar az ember  felborulni, ha már nincs ülőhely. Zenét hallgattam, messengereztem, és éreztem valamit, hmm..mi ez? Na de nem foglalkoztam vele, félúton jártunk amikor eszembe jutott ez a pasi, majd oldalra néztem, és végig ott állt mellettem! Jesszus! 
Ő az. 
Na jó, nyugi! Nem viselkedtem másképp. Pár megálló volt hátra, néha oldalra sandítottam, éreztem, hogy néz. 
Döntöttem. Az utolsó előtti megállóban beállok vele szembe, és belenézek abba a mosolygós szemébe! 
Megállt a busz a megállóban, én átfordultam a busz másikoldalába, vele szembe. Nem feltünően, de ránéztem, megnéztem, tényleg Ő az? Nahát... 
Rámnézett, én még kicsit úgy mintha nem is tudnám mivan. Bátorság. 
Majdnem a megállóba értünk ahol leszoktam szállni. Felnéztem rá, mosolyogtam, de úgy, hogy értse, ez csak neki megy. Majd megfordultam, és leszálltam.  Annyira filmbeillő volt. Tökéletesen időzítettem. És nagy vigyorogva hazasétáltam. 
Nem hiszem, hogy egy ember életében sokszor történik ilyen, hogy úgy érzi, ez olyasmi lelki találkozás. És nem kellenek hozzá szavak, se facebook, se semmi. Ez a színtiszta nyers őszinte kommunikáció. 
Biztos másnak is van olyan, hogy megérzi ha találkozni valakivel, de nekem általában közelebbi ismerősökkele szokott ilyen lenni, nem pedig vadidegen pasival akivel 7 éve szemezek.:)