Körülbelül egy hónapja volt egy olyan álmom, amit a mai napig elég nehezen dolgozok fel. 
Álmomban apával veszekedtem, sírtam és ordítottam vele, hogy ne tegye ezt magával, mert megfog halni. Semmit nem válaszolt. Talán ott sem volt. 
A következő amire emlékszem az volt, hogy láttam, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön, az arcára nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy halott volt. 
Itt ért véget az álmom és felébredtem. 
Ez az álom magában is rémisztő, de amit utána éreztem talán még ijesztőbb volt. Ahogy felébredtem mérhetetlen nyugalom öntött el és teljes béke. Nem tudtam, hogy lehet ez, miközben nemrég láttam az Édesapámat halottként. 
Aztán elkezdtem megérteni mifajta érzés ez és miért érezhettem ezt. 

Az alkoholizmusa főként nem rólunk szól, hanem őróla. Őt tette tönkre az alkohol, ő szenved tőle.
Mert igenis szenved. Többször mondta, hogy tudja, hogy nem jó amit csinál és belefog halni. Viszont mikor azt mondtuk, hogy akkor kérjünk segítséget mindig megtorpant.  Tudom, hogy hinnem kellene abban, hogy letudna szokni és helyrehozni az életét, de sajnos már nem tudok hinni.
Voltak próbálkozások, mindenki támogatta, majd újra és újra csalódtunk és ugyanoda kerültünk, vagy talán még lejjebb is. 
Az alkoholista egy rettentően beteg ember. Több sebből is vérzik az ő személyisége. Magánélete, kapcsolati rendszere, énképe teljesen szétesett. 
Egy ideje azt érzem, hogy teljesen elveszítettem Őt és ebből már nincs visszaút.
Talán ez a leszakadás/ elengedés fázisa? 
Szóval amikor álmomban megtörtént a halála, megnyugodtam. Megnyugodtam mert azt éreztem, hogy megszabadult a szenvedésétől. Megszabadult attól a rengeteg rosszulléttől, kíntól amit az alkohol okoz neki nap mint nap. 
Édesapám hétköznapi ember, de nem buta. Felfogja mi történik vele, érzékeli a körülötte lévő világot, ezért tudom, hogy mindennap szörnyen érzi magát és nem tudja mit kellene tennie. Viszont a személyisége és a jelleme összeroppant és egyre gyengébb lesz a piával szemben. 
Amikor itthon van minden második beszélgetés arról szól, hogy oldjuk meg a dolgot, menjünk el szakemberhez. Ez megy évek óta, semmi sem változik. Különböző technikákat próbáltunk már ki arra, hogy hogyan tudnánk rávenni, hogy változzon. Eddig egyik sem sikerült. 
Az alkohollal szemben semmi és senki nem győzhet az ő világában. Nem számít már, hogy eltávolodott tőle mindenki, hogy a gyermekei, felesége is szenved vele együtt és nem akarják elveszíteni. 

Elmondhatatlanul sajnálom őt és azt amit érzek. Édesapám egy igazán jó apa, amit tudott azt megadott nekünk. 
Kiskoromban Ő volt a legcsodálatosabb ember számomra. Felnéztem rá, minden pillanatot vele akartam tölteni. 
Büszke voltam rá mert ő volt az én nagy és erős apukám, aki mindenkitől megvédett.
Én voltam az ő "Macskási Izoldája"- folyton így hívott, rengeteg helyre magával itt és mindenki tudta, hogy van egy gyönyörű kislánya akire ő nagyon büszke. De aztán kezdtek a dolgok megváltozni és egyre többet dolgozott, egyre többet ivott és egyre távolabb kerültem tőle. Elutasított és ezután többé nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Többször elmondta, hogy mondogatta, hogy nem vagyok már az ő kislánya és teljesen elzárkózott előlem. Ő előlem, én pedig előle. Utáltam vele találkozni, állandóan féltem, hogy mit fog mondani, mibe fog újra belekötni. 
Ez egy olyan korszak volt amit rettentő nehéz feldolgoznom és megértenem, és mai napig fáj. 
Tudom, hogy az alkohol miatt volt és mindennek tudom az okát, miértjét. De ezt akkor sem olyan egyszerű megérteni. Ezt nem tudod csak úgy elfogadni, hogy: "oké, csak az alkohol beszélt belőle..".  Ezt egy 11-12 éves kislány nem tudja elfogadni, aki rajongott az édesapjáért. Ezek a dolgok olyan lelki sebek amik mindig megmaradnak. Fellehet dolgozni, de mindig ott lesznek és azt az elutasítást amit abban az időszakban tőle kaptam, soha nem fogom elfelejteni. 
Sokan mondják, hogy szerencsésnek mondhatom magamat más alkoholista családtagokhoz képest, mert nem volt agresszív és nem vert minket. Úgy gondolom a szavak ereje és a metakommunikáció ejthet ugyanolyan mély sebeket az ember lelkén mint a pofonok.  
Mindezek ellenére nem tartom őt rossz embernek, inkább már csak sajnálom. Sajnálom az elvesztegetett időt amit az alkohollal töltött és nem a gyerekeivel. Sajnálom a rengeteg vitát. Sajnálom azt, hogy nem tudott és nem tud már elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sajnálom, hogy sokszor azt éreztem: gyűlölöm. Sajnálom, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből, a munkája és a függősége miatt. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam és nem tudok neki segíteni.

Elfáradtam.  

Nem először fordul az elő, hogy hallom ahogy fulladozik. A minap azt álmodtam, hogy meghalt. 
Álmomban veszekedtem vele, üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt és hogy, nem akarom elveszíteni, szükségem van rá. Majd meghalt. Semmi szirénázás, se semmi. Lefeküdt és meghalt. Békés volt és nyugodt. Meglepő az érzés, de ahogy megláttam, hogy meghalt, megnyugodtam. Lenyugodott a lelkem és már nem sírtam. Kellemetlen érzés ez, talán még magam előtt is szégyenlem, de így történt. Ennek a dolognak köze sincs ahhoz, hogy én azt akarnám, hogy menjen el. De tudom, hogy szenved és látom a fájdalmait. 
Aztán tegnap este már mindenki aludt, Ő a konyhaasztalnál bóbiskolt 3 tányérral maga előtt. Kimentem, felkelt, azt kérdezte Anya haza jött-e már, és beszéltem-e vele? Annyit válaszoltam, teljesen nyugodtan, hogy :"Apa este fél 10 van, Anyu már régen haza jött." És nem éreztem dühöt. Csak szántam és sajnáltam. Sajnálom azt ami történik vele, sajnálom a fájdalmait és a szenvedését. 
Ma reggel 6-kor arra keltem fel, hogy fulladozik a másik szobában, de nem mint aki félrenyelt, hanem azaz öklendezős torokirritálós nem is tudom milyen köhögés, körülbelül 2 percig csinálta, és újra elaludt. 
Rettegtem. Rettegem és rettegek most is. Köztudott, hogy az alkoholizmus egyik velejárója a nyelőcső alsó részének vénatágulatai, melyek jelentős vérzést okozhatnak. 
A legnagyobb félelmem ez, hogy egyszer elkezd fulladozni, majd elvérzik. 
A reggeli fulladozásánál egyből ez jutott eszembe és az, hogyha nem hagyja abba akkor nem tudom, hogy fogok átmenni és segíteni rajta. De abbahagyta, én egy félóráig próbáltam megnyugtatni magamat.
Majd felmerült bennem a kérdés, hogy magától a haláltól félek-e ennyire, vagy attól, hogy őt elveszítem. 
Nem tudom. Talán összességében az egésztől. A veszteségtől, a látványtól, a következményektől. 
Magam előtt is szégyenlem ezeket az érzéseket; A félelmemet, a dühömet, a megkönnyebbülésemet, a tehetetlenségemet. Nem tudom mit kellene tennem. Újra elvesztem. 

A pánikrohamaim körülbelül 13-14 éves koromban kezdődtek, a napokban megpróbáltam belőni, hogy pontosan mikor. Van egy emlékek, amikor elsőnek éreztem ezt a torokszorító, fuldokló érzést, amit manapság szoktam. 
Ez egy karácsonykor történt, amikoris ment a balhé, mivel apa berugott, és ordítozott. Általában ez volt az egyetlen eszköz amivel terrorban tudott minket tartani. A hangjával. Anya bement fürödni, az én szobám a fürdőszobával szemben volt, apa elkezdte rugdosni az ajtót, és berugta azt, és a lendülettől az én szobám ajta kinyílt, és én, ott gyerekként, azt sem tudtam mi történik. Elkezdtem sírni, és ordítani, majd beültem a sarokba, és úgy sírtam, hogy kételkedtem benne, hogy abba tudom-e majd hagyni. 
Nem tudom mennyi idő telt el, de a következő kép már az, hogy anya mellett fekszem a szobámban az ágyamban, és sírok, és úgy ölel,mint mikor csecsemő voltam, azzal az oltalmazó kézzel, és testtel, amit csak egy anya biztosíthat. 
Majd bejött, és elkezdett üvölteni velem, hogy hívjon-e rám mentőt, vagy magamtól is abbahagyom? 
Anya kiküldte, és én valahogy megnyugodtam. 
Ezután kezdődött minden, feszengtem, rosszul éreztem magamat mindenhol, az iskolából kezdtem kimaradozni az állandó rosszullét miatt. Folyamatos szégyenérzetem lett. Rengeteget jártam gyerekorvoshoz, ahol állandóan hányinger elleni gyógyszereket írtak fel, majd kivizsgáltak, semmi bajom. 
Elvolt intézve minden a homeopátiás szerekkel, és foglalmam sem volt mi történik velem. Mi lehet ez, mi ez ami állandóan bánt? 
Az általános iskolában arra fogtam, hogy piszkálnak a kinézetem miatt, ezért nem megyek, és ezért vagyok rosszul. Gondoltam a középiskolával minden megváltozik. 
Nem bántottak, sőt szerettek, a középpontban voltam mindig, mégis rosszul voltam. 
Döntöttem: Megyek a háziorvoshoz, és segítséget kérek. 
Elmondtam, hogy úgy gondolom én pánikbeteg vagyok, és ezzel kezdenem kéne valamit. Jó, lehet menni a pszichiátriára. Én tudtam, hogy ezt nem akarom. 
Kaptam nyugatót, és nem mentem el a pszichiátriára.  1 hétig szedtem a nyugtatót.
Majd észbekaptam. Nem tehetem ezt magammal, annyira fiatal vagyok, nem szedhetek gyógyszereket. 
Abba is hagytam, és kezdtem "jól" érezni magamat. Illetve azt hittem, jobban vagyok.

 Mégis időszakonként előjött az, hogy szédülök, émelygek, zsibbad az arcom, hiperventiállálok.
Hányszor szálltam le buszról..Hányszor szorítottam a zacskót a kezembe..és hányszor karmoltam végig a karomat. (Miközben ezt a bejegyzést írom hatalmas könnyek potyognak a szememből, és fáj,és sajnálom magamat..ki*aszott gyenge vagyok!)
Majd jött az, hogy lehet nem is pánikbeteg vagyok, tuti a busz a hibás. Vettem b6-ot és elkezdtem szedni. 
Múlt, múlt..majd újra előjött. Hiába szedtem bármit is. 
Majd rájöttem, hogy a b6 is placebo, elkezdtem más utat keresni, nyugtató teát inni, és különböző rituálékat beiktatni az életembe. 
Megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel. Míg a körülöttem lévők még mai napig sem tudják mit miért csinálok, és nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mi történik velem. Ezért inkább nem is mondom el, ha rosszul vagyok. 
Az egyetem elején mondhatni egész jól kezeltem a dolgokat, majd újra jött, és egyre többször vettem b6-ot, és ez nekem nem tűnt fel. Majd az utóbbi félévben észrevettem, hogy ha rosszul vagyok, ha nem, az az első mielőtt elindulnék bárhová is, beveszek egy B6-ot. És 2 hete már az egyik este is bevettem, pedig itthon voltam, és nem voltam rosszul. De féltem tőle, hogy rosszul lehetek. 
Ugyanezen a héten elfogyott a gyógyszer, és mennem kellet egyetemre, nem volt nálam egy szem sem. 
20 perc az út, ezalátt végig azon gondolkoztam mi legyen, és hol tudok venni. Leszálltam az első lehetőségnél, ahogy beértünk a városba. Vártam a másik buszt, majd megláttam szemben egy gyógyszertárat. Képes voltam átmenni, és venni egy dobozzal. Ahogy kiléptem a gyógyszertárból az első az volt, hogy nyomtam is egyet ki a levelből, és be a számba...
Ez volt az a nap, amikor rádöbbentem..Azzá váltam ami ellen harcoltam. Gyógyszerfüggő lettem. 

A tükörbe nézek, és azt mondom: NA EZZEL KEZDJ VALAMIT! 
Le kell győznöm!