Sokat volt hangoztatva, hogy 2017-ben nagy változások lesznek, ám korántsem gondoltam volna, hogy ekkorák. 
Édesanyám körülbelül 1 hónapja elkezdett játszani a gondolattal, hogy felmond és másik munkahelyet választ. Illetve hazudok, már fél éve ezen gondolkozik, de egy hónapja megszületett a gondolat a fejében, hogy nem csak munkahelyet vált, hanem lakhelyet is. Elkezdett interneten nézegetni Győrtől kezdve Budapestig mindenféle bentlakásos otthont, ahol idősekkel foglalkoznak és ápolónőket keresnek. Kezdetben azt hittem, hogy csak álmodozik és majd történik valami később. De egyre valóságosabb lett ez az egész, amikor október elsejével beadta a jelenlegi munkahelyére a felmondását. Aztán amikor ma bejött, hogy felhívták az egyik budapesti otthonból, hogy menjen interjúra, én elképedve, félelmet leplezve hallgattam végig. 
Egyrészről örülök, hogy mer lépni és vállalkozik valami újra, kilép a komfortzónájából és keresi a boldogságát, az új helyét. Támogatom amennyire csak tudom, segítem ahol csak tudom és tényleg példaképemként nézek rá, hogy milyen bátor és megéli önmagát. 
Másrészről viszont mondhatjuk, hogy totálisan be vagyok tojva, hogy hogyan tovább, mi lesz ha itt hagy. Én erről nem beszéltem neki, próbáltam jópofát vágni az egészhez és biztatni.
Aztán eljött az a pont, amikor úgy gondoltam ennek ki kell jönnie. Egyrészt rohadtul mérges voltam, hogy Ő ezt, hogy is gondolta, itt hagy egy alkoholista emberrel akinek nemsokára(ahogy elnézem 1-2 éven belül) egészségügyi segítségre lesz szüksége. De ez nagyon jól tudom, hogy önzőség és csak az EGO-m tombol. Másik oldalról viszont totálisan előjött belőlem a kislány, aki kétségbeesetten ragaszkodik az anyukájához, félti és (megint csak önző módon) nem akar egyedül maradni. 
Anyával leírhatatlan kapcsolat van közöttünk, tudom, hogy nem egészséges és már rég változtatni kellett volna. De egyszerűen egymásnak élünk, ha ő rosszul van- én is, ha ő boldog- én is. Mindent megtudunk beszélni és meg is beszélünk, nincs olyan téma amiről ne tudnánk beszélni, vagy órákig eszméket futtatni. Tényleg mondom, hogy a legtöbb szabadidőmet vele töltöm el és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem nélküle.(Tudom, hogy felnőtt nő vagyok és a saját lábamra kell állni rövid időn belül, de soha nem gondoltam, hogy most fog eljönni ez a pont.) Ugye ezt egy ideig próbáltam leplezni és csak belül fojtogatott ez az érzés, aztán úgy döntöttem, tényleg beszélnünk kell erről.  
Ami a szívemen a számon alapon elkezdtem mondani a véleményemet erről az egészről és azt, hogy mennyire félek. Elsőnek dacolt és védte magát. Aztán pedig jött az a rész amitől előre féltem és most is a torkomat szorítja...Sírtunk, zokogtunk és mindezt azért mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ennek így kell lennie, ahhoz, hogy változzon meg minden mert egy nagy kád sz*rban ülünk évek óta. 
Nem tudom, hogy mi fog ezután következni, de úgy döntöttem bátran nézek elébe és bízok a legjobban.