Hihetetlen, hogy az emberi elme mire képes, és egy ember mi mindent tud ha képes figyelni! 
Kb. 9.es korom óta buszozok, és általában utálom, hányingerem van, pánikolok, zsibbad az arcom, stb. 
Szóval körülbelül 6-7 éve buszozok, reggel-este. 
14 éves lehettem, amikor történt egyszer, hogy beült velem szembe egy fiú, két üveg plexi választott el minket egymástól, én nem igazán figyeltem rá. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy hé, neki mosolyog a szeme! 
Elkezdtem nézni, amit ő észre is vett. Nem voltam annyira bátor, hogy felvállaljak egy mosolyt felé, kitudja mit is gondolna...
Néha-néha eszembe jutott, hogy ki is lehet Ő? Emlékszem még a naplómba is került egy feljegyzés miatta. 
Aztán teltek az évek, ritkán láttuk egymást, de volt, hogy láttam, hogy Ő, de nem hozott lázba a dolog. 
Majd lehettem már olyan 17-18 amikor egymással szembe kerültünk a buszon, ő az egyik oldalt én a másikba. Rengetegen voltak a buszon,lépni nem lehetett semerre. Én mosolyogtam, hogy milyen helyzet is alakult itt ki, és megpróbáltam nem rosszul lenni..és végre, a szemébe mertem nézni. Ő is mosolygott. Ez nagyon jól esett. Aztán 'játszottunk', úgy tettünk mintha nem is szemeznénk.. Én felnéztem, ő le, majd fordítva..de a végén csak mosolyogtunk együtt. És leszálltam a buszról.. Ez megtörtént pár alkalommal, de soha nem volt semmilyen kommunikáció közöttünk, itt lakik, de nem ismerem. 
Ma hosszú napom volt, reggel 8-tól az egyetemen voltam fél 4ig, így a 15:45ös busz vártam a megállóban. 
Felszálltam, beálltam középre mert úgy gondoltam az a legjobb hely, ha nem akar az ember  felborulni, ha már nincs ülőhely. Zenét hallgattam, messengereztem, és éreztem valamit, hmm..mi ez? Na de nem foglalkoztam vele, félúton jártunk amikor eszembe jutott ez a pasi, majd oldalra néztem, és végig ott állt mellettem! Jesszus! 
Ő az. 
Na jó, nyugi! Nem viselkedtem másképp. Pár megálló volt hátra, néha oldalra sandítottam, éreztem, hogy néz. 
Döntöttem. Az utolsó előtti megállóban beállok vele szembe, és belenézek abba a mosolygós szemébe! 
Megállt a busz a megállóban, én átfordultam a busz másikoldalába, vele szembe. Nem feltünően, de ránéztem, megnéztem, tényleg Ő az? Nahát... 
Rámnézett, én még kicsit úgy mintha nem is tudnám mivan. Bátorság. 
Majdnem a megállóba értünk ahol leszoktam szállni. Felnéztem rá, mosolyogtam, de úgy, hogy értse, ez csak neki megy. Majd megfordultam, és leszálltam.  Annyira filmbeillő volt. Tökéletesen időzítettem. És nagy vigyorogva hazasétáltam. 
Nem hiszem, hogy egy ember életében sokszor történik ilyen, hogy úgy érzi, ez olyasmi lelki találkozás. És nem kellenek hozzá szavak, se facebook, se semmi. Ez a színtiszta nyers őszinte kommunikáció. 
Biztos másnak is van olyan, hogy megérzi ha találkozni valakivel, de nekem általában közelebbi ismerősökkele szokott ilyen lenni, nem pedig vadidegen pasival akivel 7 éve szemezek.:)