Még mindig sokat gondolkozom, hogyan is lettem szociális munkás és mi minden vezetett ehhez. De ezt a szálat még sosem fogalmaztam meg. 
Úgy gondolom, hogy hiteles segítő és szakember csak úgy lehetek, ha átéltem nehezebb helyzeteket. 

Általános iskolában mindennap vittem magammal szendvicset, mert Anya büfépénz helyett otthonról rakott nekem tízórait. Egyik nap az osztálytársam odalépett hozzám és széthúzta a félbevágott zsemlét ami között 3-4 szelet túrista szalámi volt. A lány ezt mondta: "Nem telik sonkára? Jó csórók vagytok. "

Ezt a "jó csórók vagytok" kifejezést nagyon sokszor használta és nagyon sokunkra. Ő volt az aki már 12 évesen a H&M, ZARA kollekciókat hordott. 
Igazából tényleg volt egy időszak amikor elég "csórók" voltunk, és nehézkes volt a kaja biztosítása is. De mindig volt mit enni. Viszont ha én szerettem volna új ruhát, cipőt, akkor picit várnom kellett, mert nem ment csak úgy hipp-hopp. És ha kaptam is az nem a Plázából volt, hanem a kínai ruhaboltból. 
Szóval az osztályban inkább a szegényebb lányok közé tartoztam, akinek nincs még menő telefonja, és csillivilli kistáskája és H&M-es sálja. De ez engem nem annyira zavart, mert elvoltam a többi lánnyal is. 
Később amikor elkezdtem serdülni laptopot szerettem volna, meg új telefont, meg jogosítványt, meg hajgöndörítőt. és a Plázás ruhákat. Úgy mint általában a lányok többsége 15-16 éves korában. A válasz a legtöbbször nem volt, azzal a magyarázattal, hogy vagy nincs rá szükségem, vagy nincs rá pénzünk. Én ezt egy idő után elfogadtam, mert minden mást megkaptam amit csak szerettem volna. Időbe telt, de megkaptam. 
Aztán elkezdett változni a helyzet, nem volt hitel, több lett a pénz. Lett laptop, telefon, hajgöndörítő, hajvasaló, smink, ékszer.. Amit csak akartam és fura, mert elkezdtem bűntudatot érezni a régi barátaimmal szemben, akik viszont ugyanolyan anyagi helyzetben maradtak. Soha nem hangoztattam, hogy nekem most több pénzem van, vagy akármi, de mégis ott motoszkált az bennem, hogy egy "elkényeztetett p*csa" lettem. (Ez a dolog mai napig tart..). Pedig ugyanúgy jártam diákmunkákra, kerestem magamnak a pénzt, és tettem a jobb létért. De mégis van egy ilyen érzésem. 
Szóval elgondolkoztat az, hogy olyan ember akinek mondjuk mindene megvolt,  és anyagi jóllétben élt gyerekkorától kezdve, tudna-e hiteles segítő lenni? Értené-e a problémák fontosságát? Vagy nem is akarna segítőnek menni? 
Én nem mártírkodom, mert tudom, hogy mások jóval nagyobb szegénységben élnek, és ruhájuk sincs, amit felvehessenek, de (sajnos) úgy érzem beleláttam a "csóróságba". 

Így amikor bejön egy kliens és ruhát kér, nem fogok úgy nézni rá, mint a véres ingre, ha egy szervezethez jár fürödni, megemelem a kalapom, hogy fontos számára a higiénia.- Most jön az, hogy igen, DE többet is tehetne, menjen dolgozni.- Sajnos vannak emberek, akiknek ennyi "jutott", ennyit tudtak elérni, és ennyivel tudnak gazdálkodni. Meg kellene értenie mindenkinek, hogy nem rendelkezik mindenki hasonló erővel, háttérrel, családdal, kapcsolatokkal, szocializációval.

Én már megértettem, hogy nem lehet mindenki gazdag, nem élhet mindenki jólétben.