Kezdjük a legelején. Ebben a félévben a gyakorlati helyem egy szenvedélybetegellátó intézmény, amit már említettem itt. A mentorom még az ismeretségünk elején említette, hogy lesz a lakhelyemen egy Zacher előadás, amit ő intéz, mint a helyi KEF (Kábítószerügyi Egyeztető Fórum) szakmai elnöke. 
Eljött a nagy nap, május 31.-e, meg volt beszélve, hogy megyek segíteni a rendezvény lebonyolításában. 
Számomra Zacher egy példakép, nagyra becsülöm és tisztelem azokért, amiket elért és azért mert mindig ember tudott maradni. Számomra ma Magyarországon ő a kábítószer és a függőségek lexikonja, ami egyenlő azzal, hogy úgy gondolom, jelentős szakmai tudással rendelkezik. 
Szóval kissé gyomorgörcsösen indultam el otthonról, mondhatni izgultam is.
Csak reménykedtem abban, hogy talán közelebb is kerülhetek hozzá, mint a néző, aki 5-6 m-re van tőle.
Nem tudom miért egyébként, soha nem rajongtam senkiért, és nem is voltam annak híve, hogy aláírást és közös fotókat kérjek akárkitől is. 
Szóval megérkeztem, a tanárommal természetesen megint jól elcsacsogtunk, picit számomra ez válvergetés, hogy mellette állhatok és "szerepelhetek", pláne a szülővárosomban. Az ismerős arcok meglepődve néztek rám, hogy mit is keresek itt, ott voltak a volt tanáraim, családsegítős munkatársak és ismerősök. 
Én helyet foglaltam, aztán kb. 10 perc múlva megérkezett dr. Zacher Gábor, főorvos, toxikológus,
aki a világ legtermészetesebb stílusában sétált be közénk.
Sokan említették már nekem, hogy nagyon emberi és hétköznapi stílusú, normálisan viselkedik, nem pökhendi.
De talán álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire szimpatikus lesz nekem. Szóval elkezdődött az előadás, szó volt drogokról, alkoholról, internet függőségről, internetes zaklatásról (ami sajnos manapság egyre népszerűbb téma), hozott pár statisztikai adatot, mely meghökkentett, viszont nem vitte túlzásba a dolgokat, nem vált hatásvadásszá. Nyilván volt egy- két erősebb kifejezése, ami (egy átalgos fülű embernek) meghökkentő lehet. Ilyen az, hogy milyen állapotban kerülnek be a sürgősségire a betegek; besz*rva, behugyozva, összehányva.
De ebbe számomra semmi meghökkentő nincs, ez a valóság, így megy.  
Egy időben mindig Csernushoz hasonlítottam őt, úgy gondoltam ugyanolyanok, mindketten kimondják,
amit gondolnak.
Aztán rájöttem, hogy közük sincs egymáshoz. Csernus sokszor úgy mondja a véleményét, hogy lealázzon, fölényeskedjen és megrettentsen picit. Úgy akarta felhívni a figyelmet a problémákra, hogy előtte akár a földbe is tiport. Nem mondom, hogy ez rossz, DE! nem mindenkinél válik be. Egy időben neki is nagy rajongója voltam. Aztán ahogy teltek az évek picit változott a mentalitásom és felfogásom, jelenleg a világból kilehetne kergetni a stílusával és a nagyzoló, fröcsögő viselkedésével. 
Az előadás legfőbb mondandója az volt, hogy tudjunk NEM-et mondani, és a gyermekeknek is olyan értékrendet adjunk át, hogy tudjanak nem-et mondani, és merjék is ezt felvállalni.
Az értékrend, keretrendszer a legfontosabb és az, hogy mit rakunk a gyermek puttonyába otthon. 
Ami számomra megintcsak nem volt újdonság, hogy a legmagasabb droghasználat a szegregátumokban (hátrányos helyzetű kistérségek, cigány gettók) vannak, ahol természetesen nem a kannabisz a legelterjedtebb drog, hanem a "biofű",azaz a szintetikus kannabionidok. Jelentősen olcsóbbak, hozzáférhetőbbek és a fiatalok úgy érzik, hogy nem illegális. Pesten 420 forint körül lehet egy ilyen szintetikus cuccos cigihez hozzájutni,
míg a marihuána utcai ára eléri a 3-5 ezer forintot is. 
Az előadás, legalább másfél óráig tartott, gazdagabb lettem sok mindennel, de ami ezután következett talán még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna.  
Én eldöntöttem, hogy mindenképpen lövök vele egy szelfit az előadás után, ekkor a tereptanárom mondta, hogy ne itt, majd fent a V.I.P-ba, mondom V.I.P.?Tessék?
Konkrétan köpni nyelni nem tudtam, körülbelül 5-en mentünk Zacherral együtt, a volt iskolám egyik gyönyörűen felújított helyiségébe. Ahol kaja-pia volt, természetesen ez most a legkevésbé sem érdekelt. Viszont az annál inkább, hogy Zacher mellé ülhettem, és teljesen olyannak éreztem, mint bárki mást ezen a világon
(Na jó, talán kicsit mégis szimpatikusabb mint az átlagember.).
Szóval beszélgettünk még, felszínes témákról, aztán kitöltötte a papírokat és felpattant, indult is.
Elkaptam, hogy egy fotót csináljunk már. A legviccesebb, hogy 5 szelfi készült, ebből az elsőnél teljesen komoly arccal tekint a kamerában, majd az 5. képre már csak elmosolyodott. 

Igazából ez az egész egy hatalmas "lépés" volt számomra, ami befog kerülni a top 10-es élményeim közé. 

(Na itt már megengedett egy vigyort magának, a másik lány a csoporttársam.)