Sokat volt hangoztatva, hogy 2017-ben nagy változások lesznek, ám korántsem gondoltam volna, hogy ekkorák. 
Édesanyám körülbelül 1 hónapja elkezdett játszani a gondolattal, hogy felmond és másik munkahelyet választ. Illetve hazudok, már fél éve ezen gondolkozik, de egy hónapja megszületett a gondolat a fejében, hogy nem csak munkahelyet vált, hanem lakhelyet is. Elkezdett interneten nézegetni Győrtől kezdve Budapestig mindenféle bentlakásos otthont, ahol idősekkel foglalkoznak és ápolónőket keresnek. Kezdetben azt hittem, hogy csak álmodozik és majd történik valami később. De egyre valóságosabb lett ez az egész, amikor október elsejével beadta a jelenlegi munkahelyére a felmondását. Aztán amikor ma bejött, hogy felhívták az egyik budapesti otthonból, hogy menjen interjúra, én elképedve, félelmet leplezve hallgattam végig. 
Egyrészről örülök, hogy mer lépni és vállalkozik valami újra, kilép a komfortzónájából és keresi a boldogságát, az új helyét. Támogatom amennyire csak tudom, segítem ahol csak tudom és tényleg példaképemként nézek rá, hogy milyen bátor és megéli önmagát. 
Másrészről viszont mondhatjuk, hogy totálisan be vagyok tojva, hogy hogyan tovább, mi lesz ha itt hagy. Én erről nem beszéltem neki, próbáltam jópofát vágni az egészhez és biztatni.
Aztán eljött az a pont, amikor úgy gondoltam ennek ki kell jönnie. Egyrészt rohadtul mérges voltam, hogy Ő ezt, hogy is gondolta, itt hagy egy alkoholista emberrel akinek nemsokára(ahogy elnézem 1-2 éven belül) egészségügyi segítségre lesz szüksége. De ez nagyon jól tudom, hogy önzőség és csak az EGO-m tombol. Másik oldalról viszont totálisan előjött belőlem a kislány, aki kétségbeesetten ragaszkodik az anyukájához, félti és (megint csak önző módon) nem akar egyedül maradni. 
Anyával leírhatatlan kapcsolat van közöttünk, tudom, hogy nem egészséges és már rég változtatni kellett volna. De egyszerűen egymásnak élünk, ha ő rosszul van- én is, ha ő boldog- én is. Mindent megtudunk beszélni és meg is beszélünk, nincs olyan téma amiről ne tudnánk beszélni, vagy órákig eszméket futtatni. Tényleg mondom, hogy a legtöbb szabadidőmet vele töltöm el és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem nélküle.(Tudom, hogy felnőtt nő vagyok és a saját lábamra kell állni rövid időn belül, de soha nem gondoltam, hogy most fog eljönni ez a pont.) Ugye ezt egy ideig próbáltam leplezni és csak belül fojtogatott ez az érzés, aztán úgy döntöttem, tényleg beszélnünk kell erről.  
Ami a szívemen a számon alapon elkezdtem mondani a véleményemet erről az egészről és azt, hogy mennyire félek. Elsőnek dacolt és védte magát. Aztán pedig jött az a rész amitől előre féltem és most is a torkomat szorítja...Sírtunk, zokogtunk és mindezt azért mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ennek így kell lennie, ahhoz, hogy változzon meg minden mert egy nagy kád sz*rban ülünk évek óta. 
Nem tudom, hogy mi fog ezután következni, de úgy döntöttem bátran nézek elébe és bízok a legjobban. 

Bátyám idén lett 23 éves, rettentően furcsa jellem, nem rossz értelemben, de aki nem ismeri talán ijesztő lehet a személyisége, akárcsak az enyém. 
Mostanában úgy vettem észre egyre közelebb enged magához, és hagyja, hogy megismerjem. A "mostanában" szó azért elég furcsa, mert 20 éve együtt élek vele, és 20 év alatt talán az utóbbi 3-4évben kezdtem igazán megismerni és kezdett igazán a kapcsolatunk megérni. 
Kiskorunktól kezdve minket elég sok hatás ért, a legtöbb esetben mégsem beszéltünk ezekről, én anyával beszéltem meg mindent, tesóm meg magába rendezte(?) ezeket a dolgokat. 
Volt egy időszak amikor a hasonlóságunk miatt úgy taszítottuk egymást mint a mágnesek. Egyszerűen annyira irritáltuk egymást, hogy egy szobában sem tudtunk megmaradni, bár szerintem ebben az időszakban Ő senki mással sem. 
El kellett telnie körülbelül 6 évnek ahhoz, hogy normálisabban viszonyuljunk egymáshoz. Bár ezt a 6 évet nem úgy kell elképzelni, hogy szóba sem álltunk. Beszéltünk mi, de nem sokat, kivitt a barátaihoz iszogatni, főzésekre, de mégsem éreztem azt amit ma. Nagyon nehéz volt ez az időszak, számomra, érzelmileg, szükségem lett volna rá, hogy tudjunk beszélni a dolgokról, segítsünk egymásnak megemészteni ami történik. De Ő ebből a szempontból nem olyan mint én, inkább zárkózott, viszont talán még lehet érzékenyebb is egy-egy témára mint én. Nem tudom. 
18 éves lettem, és úgy éreztem kezd változni a kapcsolatunk, többet beszélgettünk, amikor elköltözött sokszor átmentem hozzá, befogadott a kis világába. Úgy láttam kezd stabilizálódni a helyzet. Aztán néha-néha elég nehéz volt, mert kicsit olyan mintha hangulatember lenne, ha éppen olyanja van hozzá sem lehet szólni.. De ezt elkezdtem megtanulni kezelni, ha látom, hogy tombol, mert szokott, pontosan úgy mint én, akkora érzelmi viharok dúlnak benne, mint bennem. Szóval, ha látom, hogy most nem, akkor nem, nem szólok, nem piszkálom, békén hagyom. Hagyom, hogy magától jöjjön majd, és mondja el mi történt, mi miatt akadt így ki. És erre jöttem rá, hogy ez egy jó stratégia. 
Szóval nem csak Ő változott, hanem idővel megtanultam kezelni, vagy talán pontosan ő is így van ezzel, megtanulta kezelni az én dolgaimat. Nem tudom. 
Lakott külön 2 évet, de talán ekkor még erősebb lett a kapocs közöttünk. Idén haza költözött, az eleje rohadt nehéz volt, újra megszokni egymást, együtt élni. De részemről, és tiszta szívemből írhatom ezt, hogy én örülök a legjobban annak, hogy itt van, és mellette lehetek. 
Amikor haza költözött, az első pár napban, sokszor mondta, menjek már be hozzá beszélgetni, vagy csak legyek ott. Ez jól esett. Egyre többet beszélgettünk, olyan témákról amik régebben történtek a családban, dolgokról amik fájtak. 
Elkezdtünk egy munkahelyen dolgozni, ami talán még nagyobb pozitív löketet adott a kapcsolatunknak. Az első héten többször úgy jött haza, hogy anyának arról áradozott, hogy mennyire ügyes húga van, mennyire talpraesett vagyok és mennyire meglepte ez őt, hogy én mindent elintézek, jövök-megyek stb. Ez engem akkora örömmel töltött el és tölt el mai napig, hogy büszke rám, és ő is felnéz úgy rám, ahogyan én ő rá.
A héten úgy jöttem haza kedden délután a munkából, hogy teljesen rottyon voltam, kikészültem, kibuktam, sírtam. Nem kérdezte mi a bajom, nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Annyit mondott," eljössz velünk Mezőtúrra, a fesztiválra?" Hát, kicsit meglepett, mondom tuti hülyéskedik, én 5 napig legyek a nyakán...Nem gondolhatja komolyan.. Na de addig csacsogtunk, hogy belementem, menjünk! Hát elmondhatatlanul boldog vagyok és érthetetlenül állok az egész előtt, hogy hogyan vállalhatta be, hogy elvisz magával..
Aztán valamelyik nap vittem neki ebédet a munkahelyre, már a portás azzal kezdett, hogy hallotta megyek fesztiválra a bátyámmal, majd tesóm irodai munkatársa is ezzel jött. Bátyám azt mondta: "Elviszem a húgomat fesztiválozni." És annyira büszke volt magára. Én pedig rá. 
Megvettük a jegyeket, illetve ő, neten keresztül, mondtam odaadom az árát. Nem kell. Ő visz engem. 
Hát én lehidaltam, nem értettem, hogy miért, de elfogadtam. 
Azóta a fesztiválon pörgünk, küldözgetni nekem a zenéket, állandóan erről beszélünk és mindketten alig várjuk. Én hiszem, hogy ennek az 5 napnak a masszív alkoholizáláson kívül is haszna lesz. Hiszem, hogy nekünk kell ez az 5 nap, hogy együtt legyünk. Nem tudom még miért kaptam ezt tőle és az élettől, de hihetetlenül jó érzés és nagyon büszke vagyok rá, magamra, magunkra, hogy ilyen jó testvérekké váltunk. 
Soha nem voltunk rossz testvérek, de soha nem éreztem magamhoz ilyen közel őt. 
Kellett hozzá pár év, de kiforrt ez a dolog, és elfogult vagyok talán, vagy túl érzelmes, de ez egy olyan erős kapcsolat, amit semmi nem szakíthat szét, nincs olyan vita, probléma ami miatt ez tönkremenne. Azért mert vér a véremből, a szívemben lakik, hisz Ő a TESTVÉREM! 

Tegnap a kezembe kaptam a kék kis fedeles könyvecskémet, ami igazából egy érettségi. Kinyitva a legszebb jegyeket látom, amiről csak álmodhattam. Azt kell mondjam, a környezetemben is mindenki büszkén mosolyog rám, és valahogy, mindenkit boldogsággal tölt el az, hogy ideáig eljutottam, és így sikerült teljesítenem. 
Haza jöttem, megnéztem a pontszámító kalkulátorban hány pontom is lett, 318, amin lehűltem, mert a 270-280-ért imádkoztam. 
Tudom, tudom ez csak egy érettségi, de mégis olyan büszke és boldog vagyok. SZABAD LETTEM! :) Egy ideig. 

Most kezdődik a NAGYBETŰS élet, áhhá, hogyan tovább, mit csináljak? 
Egyenlőre várakozó állásponton vagyok július 23.-áig. De addig kereshetek munkát azt hiszem, és jó lenne egy kis pénzt összeszedni. Úgy is mindig kifog alakulni.

Pasi ügy, ez szokott a következő nagy téma lenni. 
Kezdjük.
Az utóbbi 3-4 hónapban, találkozgattam pasikkal, próbálkoztam kialakítani valami normális kapcsolatot, de maradjunk annyiban, hogy olyannyira felidegesítettem magamat az embereken, hogy töröltem magamat minden szar társkeresőről, és facebookon is deaktiváltam magamat. Teljesen befordultam, és elindultam egy antiszociális élet felé. Elegem volt a folyamatos hazugságokból, alakoskodásokból, mindenből. 
Még most is azt vallom, hogy nekem társam, nem az internetről lesz.. 

Feltűnt megint egy régi cimbora. KRB, azt hiszem előző bejegyzéseimben is hasonlóan szólítottam. Utoljára 4.hónap 3.-án írtam róla, mint Postás.  Na igen, megjelent a Drága megint az életemben 2 hónap kihagyás után, mert miért is ne ?! Aztán szokásos módon sikerült felkonferálni magát, és érkezését hozzám. A mostani mutatványa hidegen hagyott, egészen addig amíg pletyka nem kerekedett ki az egészből. Különféle emberek kezdtek az én életemről pletykálni, aztán csak kibukott, hogy ő még mindig együtt van a csajjal, és a csaj rólam is tud. Ekkora marhát.. már bocsánat, de TE LÁNY, normális vagy?! 
Felidegesítettem magamat, felhívtam, és megmondtam neki, 4 év után sikerült, és tényleg kimondtam! 

"- Szerintem amíg vele együtt vagy, nem kellene találkoznunk, mert ennek semmi értelme.
- Most ne várd el, hogy válasszak köztetek..
- Nem várom el, sőt, választhatod Őt is, engem nem érdekel tovább ez a dolog.
- Ezt most komolyan gondolod? 
- Teljesen komolyan, elegem van ebből, hogy mindkettőnket csak szédíted..
- Biztos, hogy átgondoltad?
- Igen, én addig nem fogok veled találkozni amíg más is a képben van.
- .......Tényleg így gondolod? Átgondoltad ?
- igen, most leteszem.. szia 
- Megoldom, szia"
 
Nekem ez annyira hihetetlen, aki ismer az tudja, hogy ez hatalmas előrelépés az életemben. ÉS hatalmas FELNŐTT döntés. Büszke vagyok magamra, hogy végre nem hagyom, hogy rángasson ahogy ő szeretne.