Mostanság elég sűrűn elkap a nosztalgia, főleg ha arra gondolok, hogy lassan vége egy fejezetnek az életemben. 
Ehhez a nosztalgiához, most hozzásegített egy kedves Blogger társam, írásával, amelyben összegzi milyen elsősként az egyetemen. 
4.éves lettem az egyetemen, azaz végzős. Igazából azért írom ezt le nektek, hogy igenis próbáljátok meg kiélvezni az egyetem adta lehetőségeket, élményeket, mert piszok hamar elmúlnak. 
Pár pontban összeszedtem mik is azok a momentumok, amelyek engem az egyetemhez kötnek és ha újra kezdeném mikre figyelnék jobban oda. 

1. Gólyatábor, közösség, ismerkedés
Gólyaként és csapatvezetőként is hatalmas élmény.
3 évben vettem részt a gólyatáborban, ahol elég sok új ismertséget szereztem. 
Remek lehetőség a kapcsolati háló kiépítésére:
Szerezhetsz az ismerőseid közé szaktársakat, akik jobb esetben 3-4 évig melletted állnak majd,
leendő szakembereket elég sok területről, akik bármikor jól jöhetnek az elkövetkezendő években
HÖK-ösöket, akik segítenek intézkedni, ha szükséged van rá.
Számomra elég kedvező volt, hogy nincs az a zárt közösség, mint középiskolában.
Nálunk mindegy ki milyen szakos, összetartozunk.
És tényleg azokkal leszel jóban, akikkel jóban akarsz lenni, nem kell elviselned senkit, aki antipatikus neked. 
Olyan közösséghez tartozhatsz, ahol tényleg hasonló érdeklődési körök vannak, így még közelebb kerülhettek egymáshoz. 
Menjetek gólyatáborba, szervezőként is és ismerkedjetek! 


2. Előadások
Teljesen feleslegesnek tűnnek és buzgómócsingnak tűnsz a többiek szemében, ha mindegyiken részt akarsz venni. 
Nem álszenteskedem, nem voltam minden előadáson ott.
De talán nincs jobb reggelizőhely, mint az utolsó padsor egy Állampolgári jogok előadáson.
Semmit sem veszítesz vele, ha bemész. Nem is kell kimondottan jegyzetelned, sem az első padban ülnöd.
Simán elég ha ott vagy, és fél füllel meghallgatod az oktatód. Plusz szerintem mindannyiunkra ráfér az a tudás, ami egy-egy ilyen előadáson a fejünkbe kerül. 
Szóval irány befelé az "unalmas" előadásokra! 


3. Helyszín, épület
Úgy gondolom, hogy az egyetemi épületek nagy része építészeti remekmű. 
Én például soha nem néztem annyit az egyetem főépületét, mint mostanában. Odáig vagyok érte. 
Hálát adok, hogy ebbe az épületbe járhattam és igazából mindennap láthattam ezt a "csodát". Szerintem igenis fontos, hogy milyen közegben, környezetben tanul az ember és hová jár nap mint nap. 
Nézz körbe, meg fogsz lepődni! 

4. Tanulás és vizsgák
Elsőévesként rengeteg kétségem volt, afelől, hogy elég okos vagyok-e az egyetemhez. 
Volt, hogy bőgve jöttem haza annyira beparáztatott egy-két tanár. Igazából most ez lehet  fura lesz leírva, meg jöhetünk azzal, hogy bölcsészkaron vagyok és nekem könnyű.
DE! úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog az egyetemen ami megoldhatatlan.
(Belátom, hogy vannak nehezebb és könnyebb szakok..) 
Szerintem addig kell menni és csinálni, amíg el nem tudod intézni, vagy meg nem kapod a jegyet a tárgyra.
Nyilván itt is vannak szívatós tárgyak, tanárok, de alkalmazkodni kell és a megismerni őket, hogy mire számíts tőlük. Ha elég talpraesett vagy és tudsz alkalmazkodni akkor simán meglesz a diploma. 
Kell tanulni és igenis kell seggelni is, de nem lehetetlen.
Mondom ezt úgy, hogy sosem csúsztam egy tárgyat sem, max. 3.jára lett meg a vizsgán (de meglett). 
A szorgalmi időszak tényleg nem a tanulásról szól. Hiába is mondod a legelején, hogy mindenáron tanulni fogsz és kihasználod az időt. Nem fogod. Mert érdekesebb a sorozat, a buli, a könyv.. De nincs semmi veszve. 
A vizsgaidőszak arra van, hogy tanulj és vizsgázz. 

5. Könyvtár
Elsősként buzgó voltam és úgy gondoltam menő, ha beszerzek pár szociológiai könyvet, amiken azóta tovább is adtam..
A tanárok szívesen ajánlanak hangzatos nevű könyveket, amelyek jól mutatnak a polcokon. Megvettem őket. 
De egyszer sem nyitottam őket ki, mivel a vizsgához sem kellettek. 
Menjetek el a könyvtárba, és bátran használjátok a könyveket, tanulmányokat.
Remek hely és szinte mindent megtaláltok. 
Ha ott megtetszik valami és szeretnétek, csak utána vegyétek meg!



6. Neptun és a szabadon választható tárgyak
Mivel az én szakomon elég kevesen voltunk, soha nem kellett helyekért versenyezni, max. a szigorlatnál. 
A legtöbbször a Neptunnal a szab.válokért és a tesiért harcoltam. 
A szabadon választható tárgyakat általában mindenki utálja, mivel plusz teher. 
Szerintem pedig tök érdekes témákban lehet találni órákat.
Én például felvettem a buddhista filozófiát, imádtam. A tesi ugyanez, ingyen járhattam ugrálni 20 alkalommal. 
Keressetek érdekes szab.válokat és mozogjatok! 

7. Tréningek, kurzusok
Felnőttként elég sokan, elég sokat költenek személyiségfejlesztő, stresszkezelő tréningre és pszichológusra.
Az egyetemek általában minden félévben indítanak ilyen kurzusokat, ingyen.
Nem mondom, hogy ez kiváltja a pszichológust, de úgy gondolom, hogy nagyon megéri eljárni ilyen tréningekre, közösségbe. Az egyetemi élet nem csak a bulikból és a HÖK-ből áll. 
Menjetek el, nézzetek szét és ismerjetek meg új embereket! 

8. Nyelvtanulás, nyelvvizsga
Elsőnek úgy gondoltam, hogy azt tanácsolom, hogy minél hamarabb tanuljatok nyelvet és vizsgázzatok is. De magamból kiindulva tudom, hogy ez nem olyan egyszerű. Egyébként nálam a tanulás valahogy jobban megy, ha nyomás alatt vagyok. Szóval a decemberi államvizsga stresszel, hogy most októberben sikerüljön a nyelvvizsgám.
De lehet azzal is taktikázni, hogy első 3 évben nincs olyan nagy tudásanyag, amit magadba kell szippantanod, így több időd van a nyelvre. Mindenkinek más jön be. 
Igazából nem rossz megragadni a lehetőségeket itt sem. Ingyen nyelvi kurzusra járni, meg ilyesmik, de 3 évig ne emészd magadat azon, hogy mi lesz a nyelvvizsgával.
Vagy menj el amikor tudsz, vagy majd a végén megcsinálod! 


Az egyetem nem csupa kín és szenvedés. Nem kell hozzá strébernek, könyvmolynak lenned, hogy élvezhesd. 
Ahogy bekerültél az egyetemre, rengeteg lehetőséget kaptál, élj ezekkel és hidd el, ez a 3-4 év új elröppen, hogy észre sem veszed. 
Használd ki az alkalmakat és az időt, mert életed egyik legszebb időszaka ez. 

Ha divatosan akarom kifejezni magamat, akkor a bejegyzésem: "A kapunyitási pánikról" fog szólni. 
Ha pedig a konkrét jelentést, jelenséget nézzük, akkor arról, hogy milyen állandóan szorongani,
megkérdőjelezni saját magunkat, a külvilágot és az eddigi életünket. 
A szakirodalom szerint a kapunyitási pánik olyan, amilyennek megakarjuk élni.
Lehet pozitív és várakozásokkal teli és lehet lehangoló, kétségbeejtő és rettenetes.
Ez elég sok külső tényezőtől, környezettől is függhet, így nem feltétlen a fiatalokon múlik, milyen is ez a "pánik". 

Kiket érint ez a jelenség? 
Az, hogy ennek mikor érkezik el az ideje eléggé változó.
Általában a pályakezdő értelmiségiekre szokták ezeket a fogalmakat használni. 
Körülbelül 18 és 30 között, amikor megtörténik a leszakadás a szülőktől, illetve elég sok más is.
Viszont én úgy gondolom, hogy akár 16 éves kortól is kezdődhet, vagy korábban.
Gondoljunk csak akár azokra a fiatalokra, akik kényszerből vagy önként elköltöznek otthonról,
vagy elszakadnak szüleiktől.  
Néhány irodalom szerint kizárólag csak az egyetemet, főiskolát végzett fiatalok körében fordul elő,
köztük is azoknál a leggyakrabban, akik egyetem után rövid időn belül nem vállaltak gyermeket. 

Mitől is alakul ez ki?
Neves pszichológusok úgy gondolták, hogy a serdülőkor után a fiatal felnőttkor következik,
ám van egy szakasz, amikor mindkettő jelen van.
Ami azt jelenti, hogy egyidejűleg két életszakasz problémái, lehetőségei,
krízisei vannak jelen az egyének, fiatalok életében. 
A serdülőkor és a fiatal felnőttkor közötti időszakot kezdődő felnőttkornak  is nevezték (Erikson),
ezzel külön szakaszt alkotva a fejlődéslélektan folyamatában.
Ennek az egész körítésnek a lényege az, hogy a különböző életszakaszok egymásba épülnek
és mindegyik hozza magával sajátos kríziseit, kérdéseit. 
Sokan úgy gondolják, hogy ebben az életszakaszban lévő fiatalok nagy része szimplán nem akar felnőni, ezért hezitál és marad mondjuk a szülei mellett még elég hosszú ideig. 

Milyen krízisekről van szó és milyen kérdésekben kell döntenie a fiataloknak?
Az életünkben folyamatosan döntéseket hozunk, ám ebben az időszakban elég sok egymásutáni közvetlen döntést kell hoznunk.
Hová megyünk továbbtanulni, melyik egyetemre jelentkezünk, hová költözzünk kollégiumba, vagy albérletbe, maradjak, vagy menjek?
Egy háromszöggel tudnám jellemezni a döntések témáit, elemeit:
szülőktől való leszakadás/elválás- karrierépítés- stabil kapcsolatok/párkapcsolatok kialakítása

Mivel jár ez együtt, mi is történik konkrétan bennünk ilyenkor?
A pánik nem feltétlen a legjobb kifejezés ebben az esetben, de egyes kutatások szerint a legtöbbször produkált tünetek a pánikhoz hasonlóak. Jellemző a halogatás. Sokszor kiakarunk lépni egy-egy helyzetből, mert az nehézséget okoz nekünk, vagy döntés elé állít. Ez az elkerülő viselkedés, ami már eleve azt adja, hogy próbálunk minden helyzetet kerülni, amiben döntenünk kellene.
Félünk, szorongunk a döntéseink következményeitől, attól, hogy nem fogunk tudni változtatni, illetve az új helyzetek is elég kellemetlenül érintenek minket. 
Hárítunk és úgy teszünk mintha semmi gáz nem lenne: "majd lesz valahogy" alapon próbálunk gondolkodni.

Miért írok erről? 
Mostanában elég sokszor úgy éreztem, hogy depresszív állapotban vagyok. Szomorú, letört voltam. 
Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább, mit fogok kezdeni magammal.
Korábban is felmerült bennem sokszor, de ilyen szinten még soha.
Gondolkoztam, mi lehet az oka annak, hogy félek és szorongok állandó jelleggel. Kezdetben azt hittem, hogy újra a pánikbetegségem gyötör és fojtogat.
Azon kattogtam, hogy hol fogok élni, ki lesz a társam, hány gyerekem lesz, mit fogok dolgozni. 
Elég intenzíven rám törtek ezek a gondolatok, beforgattam magamat és elég sokat sírtam miatta. 
Aztán idővel összeraktam a képet: Fél év múlva diplomázom, ami elég közel van már.
Így az is egyre közelebb kerül hozzám, hogy munkát kell keresnem és elkezdeni a nagybetűs életet.
A munka világa nem áll távol tőlem, mert elég sokat dolgoztam diákként.
Viszont ott mindig tudtam, hogy az iskolapad vár vissza. Most viszont el kell kezdenem kialakítani a saját kis életemet és ezt úgy tehetem, ahogy csak szeretném. Senki nem mondja meg mit hogyan tegyek, ami egyrészről nagyon jó és felemelő, másrészről félelmetes, mivel csak rajtam áll a dolog és felelősséget kell vállalnom. 
Nekem a szüleim soha nem mondták meg, hogy mit hogyan csináljak, hová menjek középiskolába, milyen szakot válasszak az egyetemen. Emiatt sok barátom irigy volt rám, én meg rájuk, hogy a szüleik terelgetik őket picit.
Néha nekem is szükségem lett volna rá, hogy a szüleim határozottabban kiálljanak a véleményük mellett, vagy adjanak egy kis iránymutatást ebben. 
Szóval az elmúlt félévem úgy telt el, hogy az érzelmeim össze-vissza vergődtek.
Féltem, szomorú voltam, boldog voltam, szabadnak éreztem magamat, majd újra féltem.
Összeraktam a képet: Összességében én félek! 
Viszont próbálom ezt az egészet átforgatni a szabadság-érzésbe. Pozitív akarok lenni és azt hinni, hogy ez óriási boldogság és szabadság. Azt teszek, választok, amit csak szeretnék. Ezen dolgozom és teszek érte, hogy kihasználjam azokat a lehetőségeket, amiket adottak. 
A bejegyzés pedig azért született, hogy "reményt" adjak a sorstársaimnak, akik ugyanezzel küzdenek és sz*rul érzik magukat, kételkednek önmagukban. 

Mit tegyünk ha már nagyon rossz, mivel nyugtatom magamat? 
Ne felejtsd el, hogy bármikor léphetsz, válthatsz.
Ha nem szereted a munkádat, ne csináld.
Keresd a lehetőségeket és lépj.
Nyilván ésszel, de megteheted. 
Nagyon kevés olyan döntés van, amely nem korrigálható!
Ha úgy érzed teljesen reménytelen a helyzet akkor nyugodt szívvel keress fel egy szakembert. Nincs szégyellnivalód. Segíteni fog.  

Az internetes cikkek szerint nyugodtan hozzunk hirtelen döntéseket, költözzünk otthonról el és nyissunk a világ felé. Egyelőre ebben még nincs tapasztalatom, de ha nektek van, akkor szívesen veszem a történeteket, élménybeszámolókat! 

Ez az írás újra személyes, önismereti bejegyzés lesz. 

Amikor 14-16 éves voltam, mondhatni, hogy a környéken nekem volt a legnagyobb szám.
Imádtam szerepelni, a középpontban lenni. Állandóan sztoriztam és volt, hogy lódítottam is nagyokat azért, hogy menőbbnek tűnjek. Mindig nekem kellett, hogy a legtöbb barátom legyen és jaj volt annak, aki mással is mert barátkozni. 
Visszatekintve igazi gyökér voltam. Vagy az a tipikus 16 éves, akinek a családi élete romokban hever és próbálja lelki terrorban tartani a körülöttelévőket, hátha nekik szarabb lesz, mint saját magának. 
Igazából a vagánysághoz minden adott volt: hatalmas újépítésű ház, kamionos apuka (a köztudatban még mindig az él, hogy rengeteg pénzt keresnek, cáfolom: NEM!), egy gimnazista bátty, és ápolónő anyuka.
Kívülről teljesen úgy nézett ki, mintha minden a legnagyobb rendben menne, mindenki happy. 
Ez viszont a valóságban annyit jelentett, hogy 3 hitelből épített házban laktunk, apa alkoholista és amennyi pénzt megkeresett az mind a svájci frankos hitelre ment el, bátyám abban az időszakban elég sokat züllött, anya pedig ráfügött az internetre. 

A legjobb barátnőmön kívül ezekről senki nem tudott semmit. Az iskolában is volt tanár, akivel jó volt a kapcsolatom mégsem osztottam meg vele semmit ebből az egészből. Inkább botrányosan viselkedtem.
Lógtam a suliból, veszekedtem a pedagógusokkal, megvertem vagy 2-3 lányt és állandóan játszottam az eszemet a "pasikkal" kapcsolatban. Ha elmentünk társaságba mindig összevesztem valakivel.
Otthon csapkodtam az ajtókat, ha valami nem úgy volt ahogy én akartam egyből hiszti.
A barátnőimet zsaroltam, féltékenykedtem és "bántottam őket". 
Sose fogom elfelejteni a legutolsó agresszív viselkedésemet, középiskola 10. osztályában. 2 lány már hosszú ideje szívta a véremet a duciságom miatt. Egyszer valami olyasmit kiabáltak utánam, hogy földrengés van, ha közlekedek. 

Bekattant az agyam, visszamentem a terembe hozzájuk. Ültek egy padban és vihogtak. Elsőnek csak elkezdtem ordibálni, utána pedig rájuk borítottam a padot és kisétáltam. Nyilván kaptam érte egy igazgatóit, meg kizártak magyar faktról. 

Igazi elviselhetetlen tini voltam. Én, Anya helyében biztos, hogy két taslit leküldtem volna, hogy térjek észhez. 
De Anya semmit nem tudott velem kezdeni.
Ordibáltam velük, érzelmileg zsaroltam őket, meg vergődtem egésznap. 
Visszagondolva szégyellem magamat, az egész miatt. 

Aztán lassan elkezdett nyugisabbá válni minden, eladtuk a házat, letudtuk a hitel részét, apával rendeződött a kapcsolatom valamilyen szinten. Bátyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz, Anya pedig leszokott a netes témáról. Plusz a pánikbetegségem eléggé eldurvult, így sok dologban akadályozott. 
Nem azt mondom, hogy ezután egy angyal lettem, de elég sokat javult a helyzet a magatartásommal kapcsolatban. Tisztelettudóbb lettem, végig tudtam hallgatni másokat és nem kellett mindennek rólam szólnia. 
Az egyetem első évében még próbáltam hatalmas társasági ember lenni.

Majd egyre inkább visszahúzódtam a középpontból. Sokszor a csoporttársaim azt hitték, hogy valami bajom van, mert szokatlan volt, hogy szünetekbe nem az én hangom hallatszik a folyosón. 
Kezdetben az órákon és állandóan szerepeltem, mindenhez volt hozzászólásom.
Aztán észrevettem magamat, hogy mennyire irritáló lehetek.

És attól fogva kétszer is meggondoltam, hogy megszólaljak-e. 

Ezzel olyan szintre jutottam, hogy volt olyan, hogyha kérdeztek is azt mondtam, hogy passz, nem akarok mondani semmit. 
Ha visszanézek az elmúlt 8 évre el sem hiszem, hogy ilyen lettem. De elmondhatatlanul örülök neki, hogy a szeleburdiságot és a bunkó énemet otthagytam a középiskolában. 
Olyan szinten megváltoztam, hogy félelmetes. Nem lettem csendes, vagy nagyon visszafogott. 
Természetesen most is elmondom a véleményemet és kiállok magamért, ha szükség van rá. 
De korántsem azzal a harsány, irritáló énemmel, mint 15 évesen. Amikor azt hittem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent és én vagyok a legkülönlegesebb ember a Földön. 

Ha valaki ugyanezt elmondta volna nekem 8 évvel ezelőtt, kiröhögöm. Sőt, hülyének nézem. 
De mostmár érzem a változás "erejét", mértékét és azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek. 
1-2 éven belül egész normális Nő leszek. Addig meg törekszem a legjobbra. 

Sokak számára lerágott csont a téma, de úgy érzem, hogy szociális munkásként beszélnem kell erről a problémáról. 
Ebben a félévben "Iskolai szociális munka" című tárgy keretén belül hallhattam az internetfüggőségről,
így picit mégjobban beleástam magamat a témába. 
  Korábban a függőséget csak az alkohollal, drogokkal, esetleg a játékszenvedéllyel kapcsolatban hozták szóba. 
Viszont manapság (2000-es évek elejétől fogva) egyre nagyobb problémát jelent, főleg a fiatalok körében, az internetfüggőség. A szakirodalomban internetaddikció, online addikció, internetaddikciós zavar elnevezésekkel találkozhatunk, de köznyelvben a legtöbbször az internetfüggőséget vagy a problémás internethasználatot alkalmazzuk. A rendellenesség nem szerepel a nemzetközileg elismert mentális zavarok rendszerezésében.  
Kezdetben csak viccnek gondolták, hogy az online világtól függeni lehet, majd korán bekellett látniuk,
hogy ez valóságosan megtörtént. Ekkor kezdett el létrejönni a cyber pszichológia. 

Kimberly Young 8 tünetet határozott meg ezzel kapcsolatban, ha ezekből legalább 5 teljesül,
akkor már internetfüggőségről beszélünk (szerinte): 
-Az egyén rengeteget gondol az internetezésre.
Ha nem használja épp, akkor a korábbira, vagy a későbbi használatra.
-Egyre több időt kell online töltenie ahhoz, hogy elégedett legyen. 
-Többszöri próbálkozás ellénére sem tudja csökkenti az internetre fordított időt.
-Vagy ha az előbbit megpróbálta, akkor ingerlékennyé, elégedetlenné, ingerültté vált. 
-Mindig több időt tölt a világhálón, mint amennyit eredetileg tervezett. 
-Emberi kapcsolatai, munkatársakkal-barátokkal-családtagokkal való kapcsolata veszélybe kerül. 
-Hazudozás, titkolózás az interneten töltött időről. 
-Menekül a bűntudat elől, amelyet az interneten töltött hosszú idő okoz. 
(Kérem, senki ne diagnosztizálja magát...) 
Számomra ez az egész probléma rettentő érdekes, mivel az internet napi szinten jelen van az életünkben.
Az pedig megint egy elég összetett dolog, hogy kinek milyen mértékben.
Van akinek a munkája ezen zajlik, van aki kikapcsolódásként használja, van aki kommunikálásra, információ szerzésre. Szóval rengeteg pozitív oldala van a modern technikának. Szinte bármit eltudunk intézni interneten keresztül: vásárolunk, ügyeket intézünk, számlát fizetünk, telefonálunk, ebédet rendelünk, kapcsolatokat teremtünk és stb. 
Na és van az a fajta internethasználat, ami szerintem(!) problémás, sok és már függőség. 
Ez pedig az a fajta online világ, amibe nagyon könnyű beleesni, és még nekem is figyelnem kell arra, hogy ne azzal teljen az életem, hogy a Facebookot pörgetem. Számomra azt takarja az interfüggőség, hogy az ember képtelen a külvilággal foglalkozni, tud figyelni, de csak felületesen, állandóan szüksége van a telefonra, laptopra, amin keresztül számára jönnek az interakciók. Nem éri már be a világból kapott érzésekkel, folyamatosan hajszolja a pluszt, a visszaigazolást. A pluszt, ami valójában egy nulla. Mennyit ér 2000 ismerős a facebookon, ha 2 köszön az utcán közülök? 
Amikor 16 éves voltam akkor kezdtek a közösségi oldalak fellendülni, természetesen a mindenem volt a MyVip, Iwiw, Facebook. Állandóan posztoltam: "Most megyek matek órára, sziasztok." "Vettem egy új pár tornacipőt." és társaik, szerintem ez sokatoknak ismerős. Folyamatosan közléskényszerem volt, és azt hittem figyel rám bárki is. 
Na erről leszoktam, de nekem is van olyan napom, amikor a kezemhez van ragadva a telefon és kapkodom, akárhányszor csak megrezzen. Na pontosan ez az addiktív magatartás egyik főtünete: azonnaliságra vágyunk, nem tudunk várni, álladóan kell a visszaigazolás, a pörgés. 
Az állandó messengerezéssel pont ez a bajom, nincs meg benne az, hogy megírok egy üzenetet a gondolataimmal, információval és várok. Kb. mint régen amikor még e-mailben, vagy kézzel írott levélben üzengettünk, akkor jelen volt a késleltetés érzése. 
Plusz szerintem semmi értelme úgy beszélgetni, hogy minden második üzenet az oké, vagy izé, bizé, hozé, mivel ebbe semmi információ nincs, felesleges, unaloműző fecsegés. 

De akkor ez most Facebookfüggőség, vagy internetfüggőség? 
Az internetfüggőségnek több fajtáját is meghatározták. Ilyen az online szexuális függés: kényszeres szexuális tartalmú/ pornó oldalak használata. Aztán az online kapcsolatoktól való függés, ugyebár ez azonosítóható a közösségi oldalak használatával. Az interfüggőséggel és kapcsolatba hozhatjuk a szerencsejátékfüggőséget, csak online verzióban. A következő típus a túlzott információszerzés, pl.:állandóan az indexet, origot, ksh-t pörgeti az egyén.
Az ötödik típus pedig egy megint eléggé ismert függés: az online játékok világa. 
Az internetfüggőség sokszor csak bújtató. A játékszenvedély és a szexuális addikciók megélésére ad lehetőséget, ezzel burkolva a konkrét problémát. 

Egyértelmű, hogy a tinédzserek körében a Facebookfüggőség a legelterjedtebb, illetve az online játékoktól való függés. Az egyén egyáltalán nem tud kilépni ebből a világból vagy picit is kikapcsolni. Ez egy valós veszély, amit még most is sokan könnyedén vesznek. "Majd kinövi a gyerek.." alapon. (Ezért vagyok rosszul amikor az egy éves gyerek kezébe a telefont nyomják, hogy ne bőgjön..) Pedig ez a jelenség komoly addikciós hajlamra utal, illetve több pszichés problémát is rejt maga mögött. Ezért ha úgy érzed, hogy neked, vagy valamelyik ismerősödnek, barátodnak, esetleg a gyermekednek szüksége van segítségre, ne szégyeljétek. Szóljatok a szüleiteknek, tanáraitoknak, orvosotoknak, keressetek meg egy pszichológust, szociális munkást. 

Kérlek, próbáljatok elszakadni ettől a valótlan, műanyag világtól! 
Kérlek, figyeljetek jobban oda egymásra! 
Kérlek, rakd le a telefont, ha hozzád beszélek! 
Kérlek, hallgasd meg a szüleidet! 
Kérlek, jelentkezz ki. mert eltelnek a percek, az órák, a hónapok,
az évek és rohadtul fogod bánni, hogy nem voltál jelen! 

"Egész nap megy a szeretlek, hiányzol, halál rája.. Egész nap megy a lájk, így telnek el a napjaitok.
Míg az életetek könyvében telnek a lapjaitok..." 
Tkyd- Élet a halál előtt

Most jutottam el arra a pontra, hogy szeretném elmesélni az arcom történetét, és azt, hogyan léptem túl az önbizalomhiányos állapoton. Szeretném ha a hasonló problémákkal küzdők is belátnák azt, hogy nincs semmi veszve, illetve emiatt semmivel sem kevesebbek, mint mások!
Sosem terveztem, hogy beauty-blogger leszek és továbbra sem ez a célja a bejegyzésnek, 
és az említett termékeket sem szeretném reklámozni, el is mondom majd, hogy miért nem..
Körülbelül 1 éve kezdődött az egész, amikor elkezdett az arcom egyik fele begyulladni, nem ért váratlanul,
hiszen mindig hajlamosabb voltam a pattanásokra.
De ezek egy idő után már nem pattanások voltak, hanem gyulladások, vagyis akne,
amik kezdetben csak fizikai, majd később lelki fájdalmakat is okoztak. 
Eleinte betudtam annak, hogy "serdülök", illetve a "hormonok" miatt alakult ki ez az egész. 
Vásároltam különböző krémeket, kenceficéket, tonikokat, megpróbáltam kezelni a helyzetet. 
Pár hónap alatt viszont úgy eldurvult a helyzet, hogy beláttam, hogy nem lesz elég az avonos kis arctonik,
meg a light-os ápoló arckrémek. Ekkor már a környezetemben is egyre több inzultus ért. 
Az emberek általában úgy reagáltak rá, hogy: "Úhm, jó csúnya az arcod, nem kéne valamit kezdeni vele? 
Kenjél rá körömvirágkrémet, meg ezt meg azt.."  
Az ismerőseim úgy gondolták, valamilyen oknál fogva, hogy engem hidegen hagy ez az egész és hozzá sem nyúlok az arcomhoz. Mintha nem számítana, hogy az arcomon vörös gyulladt foltok vannak. 
Ezek a megjegyzések nap mint nap nálam landoltak, és mindenki különböző terméket, technikákat javasolt. 
Megmondom őszintén, hogy volt amit próbáltam, de semmit nem ért, és ezért nem tanácsolom senkinek azokat a termékeket, amiket én használtam. MIVEL, ez nem játék, erre lehet bármit kenni, akárhány Rossman-os terméket venni, de félő, hogy csak ront a helyzeten, egy-egy vegyszeres termék.
A hidratálás oké, de a különböző hangzatos kenceficéket én kivenném az arcápolási rutinomból, vagy egyet használnék huzamosabb ideig. 

Próbálkoztam ;kamillateás gőzölés, körömvirágkrém, aloeverás borogatás, mindenfajta bőrnyugatót készítmény, de semmi változás. 
Teltek a napok, hetek, hónapok, vártam, mert mindenki azt tanácsolta, hogy egy készitményt legalább
1-2 hónapig használjak.
Közben már mikor kezdett durvulni a helyzet, felhívtam egy bőrgyógyászt, akinek elmondtam a problémát, ő egyből rávágta, hogy megnézi, de előtte bővebb orvosi kivizsgálásra lesz szükség. 
Kértem időpontot belgyógyászhoz, aki elküldött; cukorterhelésre, hasi ultrahangra, mellkasröntgenre, fül-orr -gészészetre, fogászatra, nőgyógyászatra- petefészek ultrahangra.
Ezeket a vizsgálatokat végigjárni 3 hónapomba telt. Az összes eredmény jó lett, semmilyen elváltozást nem találtak. A belgyógyásznak visszavittem az eredményeket, annyit mondott rá, hogy remek és ennyi. 
Mondtam, hogy valamit illene akkor mostmár mondania, vagy tanácsolnia, a válasz annyi volt, hogy ő nem tudja, és csak annyit lát, hogy gyulladás van a szervezetemben.
Mondom igen, valószínűleg az arcomról jelez gyulladást, mivel ekkorra már a nyakam is olyan volt. 
A fül-orr- gégészeten a doktornő azt is elmondta, hogy teljesen felesleges köröket futok, mivel látszik, hogy semmi szervi bajom nincsen, és feleslegesnek érzi, hogy a torkomon lenyúlkáljon.
De azért megtette, aminek annyi lett az eredménye, hogy reflexből kirántottam a kezét a számból és hangosan zokogtam szégyenemben. Én nem tartom magamat egy gyenge embernek, vagy olyannak aki nyafogna, de ezek a vizsgálatok eléggé megviseltek. 
Mire megszereztem az összes ambuláns lapot, amin az szerepel, hogy egészséges vagyok,
az arcom állapota új stádiumba lépett. Csillapodni látszott a helyzet, majd 2 hét múlva újra tombolni. 
Kértem bőrgyógyászatra időpontot, de nem magánorvoshoz, mivel én akkor még úgy gondoltam, hogy a TB által finanszírozott egészségügy működhet jól is. Szóval kaptam 2(!) hónap múlva egy időpontot. 
Eljött a nagy nap, valamiért reménykedtem, hogy minden megoldódik.
A bőrgyógyász egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy milyen vizsgálatokon vagyok túl,
semmi szervi dolog nem érdekelte. 
Megtapogatta az arcomat, ami nálam azzal járult, hogy újra elbőgtem magamat.
Ezalatt az egy év alatt Anyán kívül senki nem ért az arcomhoz, sőt, mivel szégyeltem is ezért mindig kerültem, hogy bárki közel kerülhessen hozzá. Megnézegette, írt fel egy krémet, és kész. 
 A krémet, másfél hónapig használtam, semmi eredménye nem lett, csak annyi, hogy minden reggelem és estémben volt egy 10 perces égető érzés a krémtől, plusz a bőröm szinte elkezdett leperegni az arcomról, olyan szinten kiszárította, hiába kentem pluszba bármivel. 

Ezidő alatt én próbáltam takargatni az arcomat, különböző alapozókkal, AMI TUDOM, HOGY NEM TESZ JÓT!, de nem tudtam enélkül az utcára lépni, mert így is minden pillanatban azt éreztem, hogy engem és az arcomat bámulják. Próbáltam minél drágább, márkásabb alapozókkal fedni az arcomat, több- kevesebb sikerrel. 
Majd kb 1-2 hónapja átváltottam a BB-krémekre. Közben elkezdtem szedni újra a fogamzásgátólat, hátha csendesül a dolog, hát lassan fél éve szedem és nem sok változást vettem észre, talán annyit, hogy nem keletkeznek olyan nagy gyulladások, mint korábban. 
 

Régen imádtam sminkelni, nem csak magamat másokat is, de mióta ez megtörtént az arcommal, azóta átokként tekintek a sminkre és gyűlölöm, hogy minden napomat úgy kell kezdenem, hogy feltolom az alapozókat, bb-krémeket a fejemre. Sajnos a boltba nem tudok nélküle elmenni, mert annyira bánt, hogy lilás-vörös az arcom. 
Elég gyakran megunom, ami szerintem érthető, mert így a készülés nálam +15 perccel kezdődik az alapozás miatt. Ezért sokszor kiborultam már, csak ültem, néztem magamat a tükörben és sírtam. 
Nem csak azért sírtam, mert fáj, csúnya, hanem mert nem látom a végét, nem tudom, mikor lesz újra olyan az arcom mint korábban. Talán soha, mivel rengeteg hegem van már most. 
Elkezdett elegem lenni abból, hogy mindenki jobban tudta, hogy mit kell tenni az arcommal, és sokszor vádaskodva kérdezték, hogy miért nem teszek "SEMMIT"?
Volt olyan, hogy nem mertem másnál aludni amiatt, mert féltem, hogy reggel mit fog szólni, ha meglát alapozó nélkül. Strandra, fürdőbe pl. azóta nem járok, hogy ilyen az arcom, mert előtte havi rendszerességgel jártam úszni.
Kb fél éve nem volt összefogva a hajam, csak akkor ha itthon vagyok, mert ha kivan engedve, akkor tudom az arcomat azzal is takarni..
Szóval teljesen alátudom támasztani azt, amit a legtöbb fórumon írnak az akne-val kapcsolatban: hatalmas törés az ember önbizalmának ez az egész. Arról nem is beszélve, ha még a környezete is piszkálja azzal, hogy milyen csúnya az arca.

 Viszont, egy hónapja eljutottam arra a pontra, hogy elfogadtam ezt az állapotot.
Mivel jelenlegi legjobb tudásom szerint sem tudok rajta változtatni, így nincs más dolgom, mint elfogadni.
Illetve megpróbálom minél kevesebbet sminkelni, kenni az arcomat, hátha a levegő, napsütés jót fog neki tenni és lassan minden helyrejön. Kb. 3 naponta cserélem az ágyneműmet, folyamatosan tisztítom és hidratálom az arcbőrömet.Már korántsem olyan vészes a helyzet, mint tavaly október környékén, ezért újra várakozó állásponton vagyok, de a vége előbb-utóbb magánorvos lesz. 
De addig is egy kis "elvont" szöveg segítségével próbálom továbbra is elfogadni önmagam, az arcom és a helyzetem:
Annyiféle ember él a világon, annyiféle problémával, amik rosszabbak, mint az enyém.
Így kicsit átértékeltem a helyzetemet. Rájöttem arra, hogy nem feltétlen bámulja mindenki az arcomat, egy idő után már csak én érzem úgy. Mindenkinek megvan a maga baja, és elég sokan szenvednek ugyanilyen problémával, mint én. Próbálom a szomorkodást és a pityergést csökkenteni és elfogadni, hogy ez vagyok én.
Van olyan, hogy elmegyek egy helyre, szóba kerül az arcom, elmondom a sztorit gyorsan összefoglalva, majd azt mondom:"Igen, az én arcom ilyen, ez van." És ezzel le is zárom a témát. 
 

A magyar rap és hip-hop világa eléggé összetett és mondhatjuk úgy is, hogy kicsit felhígult az utóbbi időbe. 
Emiatt, amikor azt mondom, hogy magyar rappet hallgatok, mindenkinek Mr. Busta, Missh, Rico, Hiro és társai ugranak be elsőre. 
Pedig az én ízlésem elég távol áll ettől a világtól, stílustól.
Ezek a "rapperek" egy olyan világot akarnak mutatni, ami nem is létezik.
Legalábbis a magyar emberek többsége számára nem létezik. Nem tudom, hogy az előadók hogy élnek, mert soha nem néztem utána, de még ha így is élnének, nekem akkor is sok lenne a nagyzolás. 
A klippek tele vannak giccsel, hatalmas luxusautókkal, pitbullokkal(?miért?), és pénzszórással. 
Itt egy kedves kis idézet ebből a "zenéből" :
"Jönnek a csajok a buliba, a kurvák bevisznek a budiba.
Vodkából bennem egy üveg, a hugyom kimarta a füvet.
Leszarom hogy rólam mik mennek, leszarom hogy mi tetszik nektek!"

Nekem ennek az egésznek annyi mondanivalója van, hogy:
"blablablabla, g*cikeményvagyok,papapapa.vanpénz..papapa.."
Róluk egyelőre ennyit, mivel nem szeretnék jobban belemenni, mert nem értek hozzá, illetve nem is kifejezetten érdekel. Mindenki egyénileg dönti el mit szeretne hallgatni. Tény, hogy néha feldühít, ha velük azonosítják a magyar rappet, de elengedem már ezt. 

Szóval, amit én szeretek az picit más értékrenddel bír. Talán 13-14 éves koromban kezdtem el hallgatni rap zenét. 
Akkor szólt Tibbah, Siska Finuccsi és Tkyd, Jam Balaya, DSP vagyis a Bloose Broavaz.
Azért hallgattam ezeket, mert amikor a legnehezebb időszak volt, ez mindig erőt adott.
Ez lehetne egy egyszerű közhely is, de mivel elég érzékeny lelkű vagyok, ezért nekem sokat számít a környezet és a külső hatások. 
Olyan szövegeket raktak össze, amelyeket minden olyan ember átérzett, aki nehezebb körülmények között él, vagy problémás a családi élete. 
Ezek a rapperek a valóságról szövegelnek, arról, hogy milyen az ha elhagynak a szüleid, ha elveszíted a családod, vagy ha nincs mit enni, és szegénységben kell élned. A való életet mutatják be kendőzetlenül:

"A te fajtádnak csak szerep, mikor a rosszról mesél, de van ki benne él a rosszban mégsem rosszról beszél.
Az, kinek nem jut otthonra más csak száraz kenyér. El tudod te képzelni milyen életet él?
Fel tudod te fogni milyen az, mikor a nincsből kell adni? Mégis három éhes szájat kell minden nap jól lakatni.
Nem fogok a gazdag kölyköknek slágereket adni, meghagyom a b*zi rappereknek azt nyomatni.
Legyen az övék a nagy lé, meg a luxushelyek, én meg beszélek az összes éhező száj helyett..."
Siska- A szenvedés útján

"Csalódtam benned, mikor elhagytál, nyugodtan partizzál,
A húgom meg én kéz a kézben kisírt szemekkel,
Ha érzed, miről beszélek testvérem fel a kezekkel....
...Testvérem a bajban, testvérem az örömben,
A húgom a legdrágább kincs, a kezem érte ökölben,
Anya nélkül nőttünk fel a jóból kiszakadtunk,
De bármekkora is a baj mi mindig összetartunk...."
Siska Finuccsi- Mami blue

Ez volt az a rész, ahol mindig elbőgtem magamat.
Számomra a testvérem az egyetlen Anyán kívül, akire számíthatok,
és tényleg rengetegszer volt olyan, hogy csak mi voltunk egymásnak, és egymásnál bújtunk el
Apa hülyeségei elől. Mondjuk ez a mai napig így van, és próbáljuk egymás lelkét védeni. 

Aztán jött Tkyd, akit én inkább költőnek tartok, mint rappernek: 

"Ha a szemed mögé látnék, ott is önmagamat látnám.
És te rájönnél, hogy az élet egy élmény és nem látvány
És ha kinyújtod a kezed, én egy szívet rejtek el benne,
hogy érezd megszakadni, mielőtt valaki elvenne.."
Tkyd- Fehér királynő

Ezek a szövegek tiniként nagyon megfogtak, és felértek számomra egy-egy Ady szerelmes verssel. 
Rengeteget hallgattam az ő szövegeit, viszont ez a Tkyd-es időszakom teljesen elmúlt, mert picit depresszívnek érzem a mondandóját és könnyen beforgat. 

Igazából sorolhatnám még, hogy melyek azok a szövegek amelyek illenek az életemre, vagy megfogtak, de ez most nem annyira fontos. Inkább azért írtam ezeket le, mert elgondolkoztam azon, hogy a kortársaimmal, barátaimmal szemben, hogy lehet az, hogy én rappet hallgatok, és nem csak a populáris muzsikát?!
Egyrészt a válasz az, hogy bátyám inkább rappet hallgatott, a baráti tárasága is, akikkel sokat lógtunk együtt. 
Valamilyen szinten muszáj volt ismernem ezt a kultúrát, aztán pedig megszerettem és nekem sokat adott ez a zenei műfaj. Mindig úgy éreztem, hogy ebbe a közösségbe jobban illek, mint a pink miniszoknyás discos társaságokba. Sok új ismerőst, barátot szereztem a "rap bulik" által, és ahogy az egyik számban is van:
"Ez nem crew, ez család!"
Másrészről az önkifejezés egyik eszköze, amely sokszor segített át olyan időszakokon, amikor azt hittem, hogy velem az élet mindig csak kiakar b*szni. A zene segítségével rájöttem, hogy nem az én problémám a legnagyobb és, hogy mások is kaptak az élettől kereszteket, melyeket cipelnek és mégis eljutottak oda ahová szerettek volna. 
Tudom, hogy sok ember szemében a rapp karierr, és ez a kultúra egyenlő a zülléssel, füvezéssel és trágár szavakkal, de láss csodát, itt egy (majdnem) diplomás szociális munkás, aki rap bulikra jár, és a buszon Siska Finuccsi szól a headsetében, mégsem lett hajléktalan, sem bőnadrágos drogos.
(Bocsi, de rettenetesen gyűlölöm a sztereotíp gondolkodást!)

Ahogy újra beköszöntött a fesztiválszezon, elkezdtem gondolkozni azon, hogy idén is bevállaljak-e egy fesztivált.
20 éves voltam amikor az első fesztiválomon részt vettem.
Bátyám a fesztivál előtt egy héttel kért meg, hogy menjek velük. Azelőtt soha még csak nem is gondolkoztam azon, hogy elmenjek egy ilyen helyre. 
Nem vagyok az a tipikus minden hétvégén bulizni járó emberke. Pedig a Campus Fesztivál is 10 km-re van tőlem, mégsem vágytam soha. Én inkább a sima koncerteket kedvelem, disco-ban nem voltam még.
3 gólyatáboron vagyok túl, két évben csapatvezetőként, első évben pedig gólyaként vettem részt, az egy hetes táborokon. Ezeken kívül talán 2-3 alkalommal voltam "a városban" kocsmázni és bulizni.
Aztán tavaly megtört a jég, és elmentem egy fesztiválra, ami keddtől vasárnapig tartott. 
Tudom, hogy közhelyes, de felejthetetlen élmény volt számomra ez az egész.
Korábban azért sem mentem bulizni, társaságba mert elég önbizalomhiányos voltam a testalkatom miatt.
Úgy éreztem, hogy a disco-ban sokkal csinosabb és dekoratívabb lányok járnak.
Többször hívtak a barátaim, de mindig találtam kifogást, ami miatt nem mentem. 
Amikor tavaly bátyám elhívott a vészcsengő egyből megszólalt a fejemben. A fesztiválon van strand, 0-24-ben egymással vagyunk és FÉLEK. Megmondom őszintén, rettenetesen aggódtam amiatt, hogy kifognak nézni. 
Az én fejemben a fesztiválokról egy olyan kép élt, hogy miniszoknyás, és p*csanadrágos lányok rohangálnak bikinifelsőben. 

Google képtalálat a fesztivál szettre:
Szóval végig azt gondoltam, hogy magazinból kilépett modellekkel fogok találkozni a fesztiválon, és én a túlsúlyommal elbújhatok a sátorba. 
Elmentünk a fesztiválra, már a beléptetéses sorbaállásnál éreztem, hogy ez nem olyan fesztivál, mint amilyennek én gondoltam a buta önbizalomhiányos falusi agyamban. 
3-4 órát álltunk sorban azért, hogy bejussunk. Amíg várakoztunk több társasággal is összebarátkoztunk, és telefonszámokat cseréltünk. Számomra ez a világ elég idegen és meglepő volt.
Az 5 nap alatt rá kellett jönnöm arra, hogy rengeteg fajta ember van; kövér, vékony, zöldhajú, tetovált, nemtetovált, kopasz, hosszúhajú, roma, magyar, fiatal, öreg és stb.
Nyilván tényleg voltak olyan lányok, akik úgy néztek ki mint ha divat bemutatóra jöttek, csinosak voltak és szépek, de egyetlen egyszer sem viselkedtek lenézően velem szemben. 
Szóval egyáltalán nem lógtam ki a sorból és soha senki nem tett egy megjegyzést sem arra, hogy én milyen vagyok. Sőt.. elég sok ismerőst szereztem a fesztiválon és nagyon sok emberrel beszélgettem.
Tényleg olyan volt az egész, mint egy nagy család. Mindenki köszöngetett, beszélgetett, kölcsön adott, ajándékozott. Ha láttam valakit, aki rosszul van, megpróbáltam segíteni neki (szakmai ártalom), és jó volt látni, hogy mások is hasonlóan odalépnek ahhoz, aki mondjuk a földön fekszik. Ja, és nem arról szólt az egész fesztivál, hogy részegen fetrengem az árokparton. Sőt, mások sem tették ezt. Az előítéleteim között élt az is, hogy mindenki részeg, hányik, vagy be van drogozva. Ehhez képest talán csak az utolsó este fordult elő, hogy több mentő is érkezett. 
Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyen jól tudom magam érezni ennyi idegen között, főleg pánikbetegként. 
Persze, sokat dobott rajta, hogy 5 fiúval mentem, akik gyerekkori barátaim, így félnivalóm egyáltalán nem volt. 
A bejegyzésem oka igazából annyi, hogy idén is amellett döntöttem, hogy elmegyek erre a fesztiválra, és egy hétig "semmitteszek". Nem garantálom, hogy idén nem fogok aggódni vagy izgulni előtte, de tudom, hogy jó emberek között leszek és újra olyan élményeket fogok szerezni, ami boldoggá tesz. 
Szeretném, ha minden hozzám hasonlóan önbizalomhiányos ember, megmerné lépni ezeket a dolgokat és megértenék, hogy a világ különleges, hogy mindannyian mások vagyunk! 

Szerintem többen is belefutottak már abba, hogy a másik fél öngyilkossággal fenyegetőzött egy szakítás kapcsán. 
Nekem ez a serdülőkori "kapcsolataimban" többször is előfordult.
Eleinte megijedtem és féltem, majd rájöttem, hogy zsarolni akar a másik. 
2012 elején kezdődött, netes ismerkedés. Beszélgettünk egy ideig, majd találkoztunk.
Különlegesnek tűnt, festett és intelligens volt. 3 évvel volt idősebb mint én, egyke gyerek, elég jó anyagi háttérrel. 
Voltunk párszor moziban, kiállítás megnyitón, fürdőben. 
Egyre furábban viselkedett; sokszor észrevettem, hogy máshogy érzékeli a világot, mint az egészséges emberek. Volt, hogy egy egyszerű nesztől is hatalmasat ugrott és teljesen zavart lett.
Amikor elsőnek voltam nála, nem engedte, hogy szétnézzek a szobájában, szinte rám kiabált, hogy üljek le a székre, és ne nézzem a könyveit, polcokat.
Aztán találtam egy nagy dobozt nála, ami tele van gyógyszerekkel, azt mondta allergiás.
Eleinte fogalmam sem volt, hogy mi ez az egész. 
Aztán nekem ez egyre furábbá és ijesztő kezdett lenni, féltem tőle. Úgy döntöttem véget vetek ennek. 
Nála voltunk, feküdtünk az ágyon, beszélgettünk. Én egy ideje gondolkoztam a szakításon, de nem mertem szólni. De akkor ott úgy éreztem, hogy most vagy soha. Elmondtam neki, hogy nem szeretnék már többet vele lenni. 
Semmit nem tudott mondani, feküdt az ágyon és rángatózott a sírástól. Nem tudtam megvígasztalni, nem is akartam. 
Előtte soha nem láttam így sírni férfit, de embert sem nagyon. Ott hagytam, mert nem tudtam segíteni.

2 napon belül elkezdtek érkezni az SMS-ek, és a messenger üzenetek, amelyekben arról írt, hogy szeretne meghalni, és jobb lenne a világ nélküle. Azt hittem csak zsarolni akar.. 

Ezeket írta, fogalmam sincs mennyi igaz belőle.
Én nem változtattam a véleményem emiatt, azt állítottam végig, hogy jobb lesz így
és nem akarok vele lenni:

Ezek mentek pár hétig, majd 2012. április végén teljesen lezártam a beszélgetést. -
Párszor láttam az egyetemen, illetve egy lány ismerősöm mesélte, hogy félnek tőle a tanszéken,
mert a lányokat videózza és fotózza a folyosón. Szóval nagyon zavart és furcsa volt. 
Aztán tegnap kaptam egy gyászjelentést ismerősömtől:
"Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették,
hogy F.L. életének 24. évében váratlanul elhunyt." 
Konkrétan letaglózott ez az egész. Elkezdett kattogni és pörögni az agyam. Kiderült, hogy öngyilkos lett. 
Egyből beugrottak az emlékek, az utolsó beszélgetések, melyekben végig azt írta, hogy megakar halni.
Igaz ennek már 6 éve, de akkor is.
Hajlandóságot érzett már akkor az életének befejezésére. Én pedig nem vettem komolyan. 
Öngyilkossággal fenyegetőzött, mégsem léptem semmit. 15 éves voltam.
Nem magyarázat. 
Elkezdtem magamat okolni, lehet megmenthettem volna?! 
A mai eszemmel teljesen másképp cselekedtem volna. Talán szóltam volna a szüleinek, barátainak, akárkinek. Tettem volna valamit. 
Ez az egész rettenetes.. 

Ma 3-4 riportot is megnéztem, olyan ügyekkel kapcsolatban ahol 14 év alatti gyermekek haltak meg, gyilkosság által. Két esetet emelnék ki ebből és szeretném elmondani a véleményemet szakemberként a gyermekvédelem okolásáról.
Az egyik ilyen májusban történt Sólyon.  A 8 éves kislányt, a testvére 16 éves barátja verte agyon.
A második egy pár hónapos csecsemő halála, akit túladagoltak a szülei. Nem csak belejutott valahogy a szervezetébe, hanem konkrétan bedrogoztatták a gyereket. Aki ebbe belehalt.
Ez a része nekem elég brutális, nem is szeretem ezeket a híreket nézni, mivel a szakmámban így is elég sok mindent hallok, látok. De itt jön a lényeg. 

A riportok végén jön a bűnbak keresés, és a rendszer okolása. Az első esetnél, azt mondják, hogy miért nem lépett közbe a gyermekvédelem, mert a környezet elmondása szerint a 16 éves fiú zavart volt mindig is.
De a gyermekvédelemnek erről honnan kéne tudnia? Itt nem a gyermekvédelem a hibás szerintem, mivel NEM lehet ott mindenhol. A gyermekvédelem nem olyan mint egy nagy köd ami száll a városok felé és jelen van mindenhol.
A gyermekvédelem akkor működik, ha a jelzőrendszer működik.
A jelzőrendszerbe beletartoznak a tanárok, orvosok, védőnők, szomszédok, szóval maga a környezet.
Akiknek jelzéssel kell élniük a gyámügy, gyermekvédelem és a hatóságok felé, ha számukra bármi is természetellenes.
Én nem hibáztatok senkit, félreértés ne essék. De a gyermekvédelem csak úgy tud működni, ha tud az eseményekről. Az más tészta, amikor tud róla, hogy valami nem okés, mégsem lép. 
A csecsemőgyilkosságnál a helyzet picivel másabb, hiszen az elvileg az orvosok és a védőnő is tudott arról, hogy a 23 éves anyának problémái vannak a droggal. 3 gyermeke közül csak a pár hónapos csecsemő lehetett vele. Első gyermekét az édesapja neveli, a másodikat a nagymama. Szóval több szempontból is problémás a dolog, főleg úgy, hogy a nagymama kérvényezte elvileg, hogy a gyermekek gyámja lehessen. 
A védőnő tudta, nem tett semmit. A csecsemő halála után öngyilkos lett, nem lehet tudni, hogy mi volt a konkrét ok, de feltételezik, hogy jelentős szerepet játszott a mulasztása. 

Tudom, hogy rengeteg hibája van a szociális ellátórendszernek, így a gyermekvédelemnek is. Be is látom őket és tisztában vagyok velük.
De azt soha senki nem említi meg, hogy ebben az embereknek is jelentős szerepük van.
És az emberek gyakran félnek értesíteni minket, azaz a segítőket, a problémáról.
Mert félnek attól, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Arra viszont nem gondolnak, hogy életeket menthetnek meg egy telefonhívással, egy levéllel, melyeket anonim módon is közölhetnek. 

Figyelnünk kellene egymásra, igenis menj át és
nézd meg a szomszédot, ha napok óta nem látod !
Kérlek, kérdezd meg a kisgyermeket.
aki egyedül flangál az utcán, hogy hol vannak a szülei !
Kérlek, figyelj a jelekre és ha nincs valami rendben
értesítsd a hatóságokat !
Kérlek, ne félj lépni a segítség felé !
Kérlek, vigyázz a másikra ! 
És a legfontosabb: nagyon kérlek titeket,
figyeljetek egymásra !