Nem először fordul az elő, hogy hallom ahogy fulladozik. A minap azt álmodtam, hogy meghalt. 
Álmomban veszekedtem vele, üvöltöttem, hogy ne csinálja ezt és hogy, nem akarom elveszíteni, szükségem van rá. Majd meghalt. Semmi szirénázás, se semmi. Lefeküdt és meghalt. Békés volt és nyugodt. Meglepő az érzés, de ahogy megláttam, hogy meghalt, megnyugodtam. Lenyugodott a lelkem és már nem sírtam. Kellemetlen érzés ez, talán még magam előtt is szégyenlem, de így történt. Ennek a dolognak köze sincs ahhoz, hogy én azt akarnám, hogy menjen el. De tudom, hogy szenved és látom a fájdalmait. 
Aztán tegnap este már mindenki aludt, Ő a konyhaasztalnál bóbiskolt 3 tányérral maga előtt. Kimentem, felkelt, azt kérdezte Anya haza jött-e már, és beszéltem-e vele? Annyit válaszoltam, teljesen nyugodtan, hogy :"Apa este fél 10 van, Anyu már régen haza jött." És nem éreztem dühöt. Csak szántam és sajnáltam. Sajnálom azt ami történik vele, sajnálom a fájdalmait és a szenvedését. 
Ma reggel 6-kor arra keltem fel, hogy fulladozik a másik szobában, de nem mint aki félrenyelt, hanem azaz öklendezős torokirritálós nem is tudom milyen köhögés, körülbelül 2 percig csinálta, és újra elaludt. 
Rettegtem. Rettegem és rettegek most is. Köztudott, hogy az alkoholizmus egyik velejárója a nyelőcső alsó részének vénatágulatai, melyek jelentős vérzést okozhatnak. 
A legnagyobb félelmem ez, hogy egyszer elkezd fulladozni, majd elvérzik. 
A reggeli fulladozásánál egyből ez jutott eszembe és az, hogyha nem hagyja abba akkor nem tudom, hogy fogok átmenni és segíteni rajta. De abbahagyta, én egy félóráig próbáltam megnyugtatni magamat.
Majd felmerült bennem a kérdés, hogy magától a haláltól félek-e ennyire, vagy attól, hogy őt elveszítem. 
Nem tudom. Talán összességében az egésztől. A veszteségtől, a látványtól, a következményektől. 
Magam előtt is szégyenlem ezeket az érzéseket; A félelmemet, a dühömet, a megkönnyebbülésemet, a tehetetlenségemet. Nem tudom mit kellene tennem. Újra elvesztem.