Többször is megkérdezték már tőlem, hogy miért lettem szociális munkás, miért választottam ezt, mi az ami motivált? 
Ma is egy felvételi beszélgetésen megkérdezték, miért választottam én ezt a szakot?
A válaszom csak annyi volt:"Isten adta nekem ezt a sorsot, ezt a hivatást.
Legbelül pedig éreztem, amit szoktam, de hosszú lett volna elmesélni..
Annyi mindent láttam már..
Láttam már gyermeket fázni és éhezni, 
Láttam már időset magatehetetlenül otthon sírni,
Láttam már szenvedélybeteget aki elveszített mindenkit maga mellől, 
Láttam már hajléktalant aki a saját mocskában fetrengett,
Láttam már anyát aki mindent megtett, mégis veszített,
Láttam már fiatalt, aki hiába próbálkozott, nem fogadták el,
Láttam már gyermeket, fiatalt, időset.. de a legfontosabb, AZ EMBERT LÁTTAM! 
Aki ugyanolyan mint Te vagy Én!

Igazából az valahogy mindig motivált, hogy embereken segítsek, és támogassam őket. Akartam pszichológus lenni, majd mentőtiszt, sőt tanár is. Aztán mivel a pánikbetegségem miatt sokat jártam orvoshoz, egyszer azt mondta a doktornő:"Maga miért nem megy el szociális munkásnak? Kicsit olyan mindenki anyukája típus, talán megkellene próbálni ezt." 
És ezután jött az, hogy elkezdtem utána olvasni, és kérdezgetni, mégis mit csinál egy szociális munkás? 
A rengeteg vélemény után, úgy gondoltam ez lesz az én szakmám! 
Sokszor hallottam már, hogy elsőnek a saját problémáimat kell megoldani, utána másoknak segíteni. 
De most őszinten, van olyan ember akinek nincsennek problémái? 
Lehet van, de ő a felszín alatt örlődik, és szenved. 
Tudom, hogy a kliensekkel való találkozás során sokszor fogok megtörni, és elbizonytalanodni. De hiszem, hogy én erre születtem, hogy segíthessek. Folyamatosan dolgozom azon, hogy magamat fejlesszem, és túllendüljek a betegségemen, és higyjek magamban annyira, hogy tudjam, megtudom csinálni! 
Azért akarok szociális munkás lenni, akár iskolában, akár kórházban, hogy az emberek mellett lehessek akkor, amikor szükség van rám. Ha mellettem lett volna segítő szakember, vagy az iskolákban felismerték volna a betegségemet, talán nem itt tartanék már.(Igenis, legyen minden iskolában szociális munkás! MERT KELL!!!!!)
Nem hibáztatok senkit, sőt...ez is hozzátett ahhoz aki ma vagyok! Nem találkozhattam volna ezekkel az emberekkel, akikkel ma vagyok kapcsolatban. 
A betegség adott is és el is vett. Adott embereket, társakat, barátokat, és elvett időt, energiát, fiatalságot.
Nem akarom, hogy tovább elvegyen bármit is!