Ez az írás újra személyes, önismereti bejegyzés lesz. 

Amikor 14-16 éves voltam, mondhatni, hogy a környéken nekem volt a legnagyobb szám.
Imádtam szerepelni, a középpontban lenni. Állandóan sztoriztam és volt, hogy lódítottam is nagyokat azért, hogy menőbbnek tűnjek. Mindig nekem kellett, hogy a legtöbb barátom legyen és jaj volt annak, aki mással is mert barátkozni. 
Visszatekintve igazi gyökér voltam. Vagy az a tipikus 16 éves, akinek a családi élete romokban hever és próbálja lelki terrorban tartani a körülöttelévőket, hátha nekik szarabb lesz, mint saját magának. 
Igazából a vagánysághoz minden adott volt: hatalmas újépítésű ház, kamionos apuka (a köztudatban még mindig az él, hogy rengeteg pénzt keresnek, cáfolom: NEM!), egy gimnazista bátty, és ápolónő anyuka.
Kívülről teljesen úgy nézett ki, mintha minden a legnagyobb rendben menne, mindenki happy. 
Ez viszont a valóságban annyit jelentett, hogy 3 hitelből épített házban laktunk, apa alkoholista és amennyi pénzt megkeresett az mind a svájci frankos hitelre ment el, bátyám abban az időszakban elég sokat züllött, anya pedig ráfügött az internetre. 

A legjobb barátnőmön kívül ezekről senki nem tudott semmit. Az iskolában is volt tanár, akivel jó volt a kapcsolatom mégsem osztottam meg vele semmit ebből az egészből. Inkább botrányosan viselkedtem.
Lógtam a suliból, veszekedtem a pedagógusokkal, megvertem vagy 2-3 lányt és állandóan játszottam az eszemet a "pasikkal" kapcsolatban. Ha elmentünk társaságba mindig összevesztem valakivel.
Otthon csapkodtam az ajtókat, ha valami nem úgy volt ahogy én akartam egyből hiszti.
A barátnőimet zsaroltam, féltékenykedtem és "bántottam őket". 
Sose fogom elfelejteni a legutolsó agresszív viselkedésemet, középiskola 10. osztályában. 2 lány már hosszú ideje szívta a véremet a duciságom miatt. Egyszer valami olyasmit kiabáltak utánam, hogy földrengés van, ha közlekedek. 

Bekattant az agyam, visszamentem a terembe hozzájuk. Ültek egy padban és vihogtak. Elsőnek csak elkezdtem ordibálni, utána pedig rájuk borítottam a padot és kisétáltam. Nyilván kaptam érte egy igazgatóit, meg kizártak magyar faktról. 

Igazi elviselhetetlen tini voltam. Én, Anya helyében biztos, hogy két taslit leküldtem volna, hogy térjek észhez. 
De Anya semmit nem tudott velem kezdeni.
Ordibáltam velük, érzelmileg zsaroltam őket, meg vergődtem egésznap. 
Visszagondolva szégyellem magamat, az egész miatt. 

Aztán lassan elkezdett nyugisabbá válni minden, eladtuk a házat, letudtuk a hitel részét, apával rendeződött a kapcsolatom valamilyen szinten. Bátyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz, Anya pedig leszokott a netes témáról. Plusz a pánikbetegségem eléggé eldurvult, így sok dologban akadályozott. 
Nem azt mondom, hogy ezután egy angyal lettem, de elég sokat javult a helyzet a magatartásommal kapcsolatban. Tisztelettudóbb lettem, végig tudtam hallgatni másokat és nem kellett mindennek rólam szólnia. 
Az egyetem első évében még próbáltam hatalmas társasági ember lenni.

Majd egyre inkább visszahúzódtam a középpontból. Sokszor a csoporttársaim azt hitték, hogy valami bajom van, mert szokatlan volt, hogy szünetekbe nem az én hangom hallatszik a folyosón. 
Kezdetben az órákon és állandóan szerepeltem, mindenhez volt hozzászólásom.
Aztán észrevettem magamat, hogy mennyire irritáló lehetek.

És attól fogva kétszer is meggondoltam, hogy megszólaljak-e. 

Ezzel olyan szintre jutottam, hogy volt olyan, hogyha kérdeztek is azt mondtam, hogy passz, nem akarok mondani semmit. 
Ha visszanézek az elmúlt 8 évre el sem hiszem, hogy ilyen lettem. De elmondhatatlanul örülök neki, hogy a szeleburdiságot és a bunkó énemet otthagytam a középiskolában. 
Olyan szinten megváltoztam, hogy félelmetes. Nem lettem csendes, vagy nagyon visszafogott. 
Természetesen most is elmondom a véleményemet és kiállok magamért, ha szükség van rá. 
De korántsem azzal a harsány, irritáló énemmel, mint 15 évesen. Amikor azt hittem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent és én vagyok a legkülönlegesebb ember a Földön. 

Ha valaki ugyanezt elmondta volna nekem 8 évvel ezelőtt, kiröhögöm. Sőt, hülyének nézem. 
De mostmár érzem a változás "erejét", mértékét és azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek. 
1-2 éven belül egész normális Nő leszek. Addig meg törekszem a legjobbra. 

Az előző bejegyzésem az erősségek és gyengeségek témakörből inkább a gyengeségre hajaztak. Szóval jöjjön egy picit pozitívabb poszt. 
A szociális munka gyakorlathoz kötött az egyetemen, minden félévben más óraszámban, más témakörben érkezünk a terephelyekre. Ezek egyrészről arra jók, hogy megismerjük a szakmát, másrészt kapcsolatokat építhetünk ki szakemberekkel, szervezetekkel. (A félévek során megtanuljuk azt, hogy milyennek is kell lennie egy szociális munkásnak, milyen készségei, képességeinek kell kiemelkedőnek lennie a munka során, ezek a következő idézetekben megjelennek majd.)
Eleinte nem igazán foglalkoztam ezzel a dologgal, viszont így az államvizsga közeledtével egyre inkább tudatosan kezdtem el építeni a gyakorlati helyemen a kapcsolataimat. 
Januárban megpályáztam egy állást, amihez ha volt referencialevél az elég sok pluszt dobott a jelentkezésre. 
Szóval próbáltam végiggondolni kitől is kérhetnék referenciát. Két ember jutott eszembe, akiktől kaptam is, ezekből szeretnék pár gondolatot idézni, mert olyan sokat jelent nekem.
Vehetjük úgy is, hogy önmagam promózása, de úgy is, hogy megmutatom, hogy néz ki egy szakmai referencia levél. 

"Önkéntes beteglátogatóként a DE KK Pszichiátriai osztályán folytatott segítő beszélgetéseket. Zsófi feladatai közé tartozott az osztályon gondozott betegek felkeresése, mentális gondozása, a beteg részéről felvetődő érzések, gondolatok, kérdések és válaszok megfogalmazásának segítése a beteg lehetséges erőforrásainak mozgósításával. Emellett az Alapítvány által szervezett programok előkészítésében, megvalósításában is segítette munkánkat.
Megbízható és motivált, a segítő beszélgetésekhez szükséges jó kommunikációs készséggel rendelkezik, empatikus hozzáállással és érzékenységgel közelít a betegek szociális és lelki problémáinak megértéséhez. A rá bízott feladatokat ügyesen és önállóan látja el, igyekszik maximálisan teljesíteni. A betegek visszajelzései alapján segítőkész és figyelmes. Közösségi emberként ismertük meg, aki szeret kollektívában dolgozni, önkéntes társaival való kapcsolata jó volt.
Váradi Zsófiát a szociális feladatellátás számos munkakörébe szívesen ajánlom."


A másik referencia levelem gyámvédelmi területről származik: 
"Megnyilvánulásai szociális érzékenységről tanúskodnak. Mindig aktív és érdeklődő volt, a kliensekkel könnyedén alakított ki kapcsolatot. Problémamegoldásai során elsősorban a kliens autonómiáját tartotta szem előtt(...). Kifejezőkészségén látszott a már megszerzett szakmai és elméleti tudása, amely mellé párosult nyugalma, kedvessége, értő figyelme. (...)
Zsófi közösségi ember, a munkahelyi szerepek betartása és tiszteletben tartása jellemző rá. Olyan munkaerőről van szó, aki véleményem szerint a jövőben akár a civil szférában, akár közigazgatásban, vagy a piaci szervezetek területén, az emberek érdekeit, a munkáltatója szabályait mindig szem előtt tartó munkavállaló lesz."

Ezek most azért jutottak újra eszembe, mert amikor az utolsó alkalommal voltam a gyakorlati helyemen, akkor ki kellett töltenie a tanáromnak egy szakmai értékelőt rólam, és ebben mindenre 5-öst adott és megjegyzésekkel támasztotta alá, hogy mennyire elégedett velem.
A legfőbb erényem számukra az volt, hogy minden után érdeklődtem és nyitott voltam bármilyen témára. Amit többször hangsúlyoztak az elbúcsúzásunk előtt is, az az volt, hogy mennyi életet és vidámságot vittem a gyakorlati helyre.
Szóval ennek tükrében megvan a következő hely, ahonnan referencialevelet kérhetek.
Ezért remélem, hogy nem sokára folyt.köv..:) 

Bátyám idén lett 23 éves, rettentően furcsa jellem, nem rossz értelemben, de aki nem ismeri talán ijesztő lehet a személyisége, akárcsak az enyém. 
Mostanában úgy vettem észre egyre közelebb enged magához, és hagyja, hogy megismerjem. A "mostanában" szó azért elég furcsa, mert 20 éve együtt élek vele, és 20 év alatt talán az utóbbi 3-4évben kezdtem igazán megismerni és kezdett igazán a kapcsolatunk megérni. 
Kiskorunktól kezdve minket elég sok hatás ért, a legtöbb esetben mégsem beszéltünk ezekről, én anyával beszéltem meg mindent, tesóm meg magába rendezte(?) ezeket a dolgokat. 
Volt egy időszak amikor a hasonlóságunk miatt úgy taszítottuk egymást mint a mágnesek. Egyszerűen annyira irritáltuk egymást, hogy egy szobában sem tudtunk megmaradni, bár szerintem ebben az időszakban Ő senki mással sem. 
El kellett telnie körülbelül 6 évnek ahhoz, hogy normálisabban viszonyuljunk egymáshoz. Bár ezt a 6 évet nem úgy kell elképzelni, hogy szóba sem álltunk. Beszéltünk mi, de nem sokat, kivitt a barátaihoz iszogatni, főzésekre, de mégsem éreztem azt amit ma. Nagyon nehéz volt ez az időszak, számomra, érzelmileg, szükségem lett volna rá, hogy tudjunk beszélni a dolgokról, segítsünk egymásnak megemészteni ami történik. De Ő ebből a szempontból nem olyan mint én, inkább zárkózott, viszont talán még lehet érzékenyebb is egy-egy témára mint én. Nem tudom. 
18 éves lettem, és úgy éreztem kezd változni a kapcsolatunk, többet beszélgettünk, amikor elköltözött sokszor átmentem hozzá, befogadott a kis világába. Úgy láttam kezd stabilizálódni a helyzet. Aztán néha-néha elég nehéz volt, mert kicsit olyan mintha hangulatember lenne, ha éppen olyanja van hozzá sem lehet szólni.. De ezt elkezdtem megtanulni kezelni, ha látom, hogy tombol, mert szokott, pontosan úgy mint én, akkora érzelmi viharok dúlnak benne, mint bennem. Szóval, ha látom, hogy most nem, akkor nem, nem szólok, nem piszkálom, békén hagyom. Hagyom, hogy magától jöjjön majd, és mondja el mi történt, mi miatt akadt így ki. És erre jöttem rá, hogy ez egy jó stratégia. 
Szóval nem csak Ő változott, hanem idővel megtanultam kezelni, vagy talán pontosan ő is így van ezzel, megtanulta kezelni az én dolgaimat. Nem tudom. 
Lakott külön 2 évet, de talán ekkor még erősebb lett a kapocs közöttünk. Idén haza költözött, az eleje rohadt nehéz volt, újra megszokni egymást, együtt élni. De részemről, és tiszta szívemből írhatom ezt, hogy én örülök a legjobban annak, hogy itt van, és mellette lehetek. 
Amikor haza költözött, az első pár napban, sokszor mondta, menjek már be hozzá beszélgetni, vagy csak legyek ott. Ez jól esett. Egyre többet beszélgettünk, olyan témákról amik régebben történtek a családban, dolgokról amik fájtak. 
Elkezdtünk egy munkahelyen dolgozni, ami talán még nagyobb pozitív löketet adott a kapcsolatunknak. Az első héten többször úgy jött haza, hogy anyának arról áradozott, hogy mennyire ügyes húga van, mennyire talpraesett vagyok és mennyire meglepte ez őt, hogy én mindent elintézek, jövök-megyek stb. Ez engem akkora örömmel töltött el és tölt el mai napig, hogy büszke rám, és ő is felnéz úgy rám, ahogyan én ő rá.
A héten úgy jöttem haza kedden délután a munkából, hogy teljesen rottyon voltam, kikészültem, kibuktam, sírtam. Nem kérdezte mi a bajom, nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Annyit mondott," eljössz velünk Mezőtúrra, a fesztiválra?" Hát, kicsit meglepett, mondom tuti hülyéskedik, én 5 napig legyek a nyakán...Nem gondolhatja komolyan.. Na de addig csacsogtunk, hogy belementem, menjünk! Hát elmondhatatlanul boldog vagyok és érthetetlenül állok az egész előtt, hogy hogyan vállalhatta be, hogy elvisz magával..
Aztán valamelyik nap vittem neki ebédet a munkahelyre, már a portás azzal kezdett, hogy hallotta megyek fesztiválra a bátyámmal, majd tesóm irodai munkatársa is ezzel jött. Bátyám azt mondta: "Elviszem a húgomat fesztiválozni." És annyira büszke volt magára. Én pedig rá. 
Megvettük a jegyeket, illetve ő, neten keresztül, mondtam odaadom az árát. Nem kell. Ő visz engem. 
Hát én lehidaltam, nem értettem, hogy miért, de elfogadtam. 
Azóta a fesztiválon pörgünk, küldözgetni nekem a zenéket, állandóan erről beszélünk és mindketten alig várjuk. Én hiszem, hogy ennek az 5 napnak a masszív alkoholizáláson kívül is haszna lesz. Hiszem, hogy nekünk kell ez az 5 nap, hogy együtt legyünk. Nem tudom még miért kaptam ezt tőle és az élettől, de hihetetlenül jó érzés és nagyon büszke vagyok rá, magamra, magunkra, hogy ilyen jó testvérekké váltunk. 
Soha nem voltunk rossz testvérek, de soha nem éreztem magamhoz ilyen közel őt. 
Kellett hozzá pár év, de kiforrt ez a dolog, és elfogult vagyok talán, vagy túl érzelmes, de ez egy olyan erős kapcsolat, amit semmi nem szakíthat szét, nincs olyan vita, probléma ami miatt ez tönkremenne. Azért mert vér a véremből, a szívemben lakik, hisz Ő a TESTVÉREM! 

Még soha nem éreztem ilyen erősen azt amit most. Nem akarok kapcsolatban lenni, senkivel. Nem akarok anyóspajtást, se sógort, főleg nem társat. Vagyis társat akarnék, de minek erőltessem a dolgot, ha tudom, hogy úgysem Ő az?!

Na de kezdjük a legelején. Összeismerkedtünk két hónapja, aranyos, kedves, tényleg lelkes. Én úgy teszek, ahogy a társadalom elvárja, aranyos kedves 20 éves kislánnyá válok(ami sose voltam igazán), és hagyom, hogy babusgassanak. Ez így ment másfél hónapig, jól tűrtem. De aztán elkezdtem szorongani, újra pánikolni, már itthon is.
Jöttek a kérdések fel bennem:
Miért kell ez nekem? Miért nem lehetek önmagam? Miért kell azt mutatnom ami nem én vagyok?
És eldöntöttem, én elmondom neki, hogy nem szeretem "úgy", csak barátként, haverként. De tényleg, jól elvagyunk, megyünk össze-vissza, de ha arra kerül a sor, hogy most érintsem úgy meg, vagy csókolózzunk, a hideg a hátamon végigfut, és JESSZUS, én ezt nem akarom! 
Szóval elmondtam neki, őszintén, minden mellébeszélés nélkül, hogy én nem szeretem őt, és nem is akarok tovább semmit. 
Valahogy nem lepődött meg rajta. Felajánlotta, hogy vár, és majd idővel újra együtt leszünk, de szerintem ez hülyeség. 
A legfurább ami ezután jött, akkora kő esett le a szívemről, mintha kicseréltek volna, és szabadon vagyok olyan boldog, mint más párkapcsolatban. 
Fejlődtem! Rájöttem, hogy nem más fogja a boldogságomat megadni, és végre leszoktam arról, hogy mindig kapcsolatban legyek, ha szeretem, ha nem. Szakszóval talán felismertem, hogy társfüggő vagyok, és most teszek ellene. 
És hatalmas gondolatok születtek meg a fejemben, bár tudom közhely, és amíg valaki magától nem érzi ezt, addig el sem hiszi, hogy van ez az érzés.
Egyetlen egyszer élünk, egyetlen egyszer vagyunk fiatalok. Miért akarjuk az életünket arra feladni 19-20 évesen, hogy olyen ember mellett vagyunk akit nem szeretünk, csak is azért mert lennie kell valakinek mellettünk. Vagy azért mert ez, meg az jó, igaz a többi mind szar, de azért a rengeteg negatív mellett van 2 pozitív dolog, és úgy gondoljuk ezzel kompenzálja a dolgokat. Igen, igaz, hogy néha hülyén viselkedik, de vett virágot. Igaz néha a k*rva anyámat szidja, de elvitt vacsorázni. Igaz,  hogy szégyellem mások előtt, de legalább a szexbe jó. 
Szóval emberek, NEM, ez nem így kell hogy működjön! 
Lesz olyan akivel minden pozitív lesz, és nem csak egy két dolog közben fogjuk jól érezni magunkat vele. 
Van egy technika ami elvileg sokat segít ilyen esetekben, ha például döntés előtt álltok a párotokkal kapcsolatban. 
Előveszel egy papírt, két részre osztod, az egyik oldalra pozitív dolgokat írsz, a másikra negatív dolgokat/tapasztalatokat a párotokkal kapcsolatban. És elkezded írni. Teljesen őszintén! 
Majd a végén megláthatod, hogy melyik oldalra került több dolog, és mennyire velős dolgok azok.
Szerintem nagyon sokat tud segíteni, ha egyértelműen nem tudod megmondani, mit is szeretnél, és jó is meg nem is az a kapcsolat amiben vagy.
Hajrá!