Tegnap a kezembe kaptam a kék kis fedeles könyvecskémet, ami igazából egy érettségi. Kinyitva a legszebb jegyeket látom, amiről csak álmodhattam. Azt kell mondjam, a környezetemben is mindenki büszkén mosolyog rám, és valahogy, mindenkit boldogsággal tölt el az, hogy ideáig eljutottam, és így sikerült teljesítenem. 
Haza jöttem, megnéztem a pontszámító kalkulátorban hány pontom is lett, 318, amin lehűltem, mert a 270-280-ért imádkoztam. 
Tudom, tudom ez csak egy érettségi, de mégis olyan büszke és boldog vagyok. SZABAD LETTEM! :) Egy ideig. 

Most kezdődik a NAGYBETŰS élet, áhhá, hogyan tovább, mit csináljak? 
Egyenlőre várakozó állásponton vagyok július 23.-áig. De addig kereshetek munkát azt hiszem, és jó lenne egy kis pénzt összeszedni. Úgy is mindig kifog alakulni.

Pasi ügy, ez szokott a következő nagy téma lenni. 
Kezdjük.
Az utóbbi 3-4 hónapban, találkozgattam pasikkal, próbálkoztam kialakítani valami normális kapcsolatot, de maradjunk annyiban, hogy olyannyira felidegesítettem magamat az embereken, hogy töröltem magamat minden szar társkeresőről, és facebookon is deaktiváltam magamat. Teljesen befordultam, és elindultam egy antiszociális élet felé. Elegem volt a folyamatos hazugságokból, alakoskodásokból, mindenből. 
Még most is azt vallom, hogy nekem társam, nem az internetről lesz.. 

Feltűnt megint egy régi cimbora. KRB, azt hiszem előző bejegyzéseimben is hasonlóan szólítottam. Utoljára 4.hónap 3.-án írtam róla, mint Postás.  Na igen, megjelent a Drága megint az életemben 2 hónap kihagyás után, mert miért is ne ?! Aztán szokásos módon sikerült felkonferálni magát, és érkezését hozzám. A mostani mutatványa hidegen hagyott, egészen addig amíg pletyka nem kerekedett ki az egészből. Különféle emberek kezdtek az én életemről pletykálni, aztán csak kibukott, hogy ő még mindig együtt van a csajjal, és a csaj rólam is tud. Ekkora marhát.. már bocsánat, de TE LÁNY, normális vagy?! 
Felidegesítettem magamat, felhívtam, és megmondtam neki, 4 év után sikerült, és tényleg kimondtam! 

"- Szerintem amíg vele együtt vagy, nem kellene találkoznunk, mert ennek semmi értelme.
- Most ne várd el, hogy válasszak köztetek..
- Nem várom el, sőt, választhatod Őt is, engem nem érdekel tovább ez a dolog.
- Ezt most komolyan gondolod? 
- Teljesen komolyan, elegem van ebből, hogy mindkettőnket csak szédíted..
- Biztos, hogy átgondoltad?
- Igen, én addig nem fogok veled találkozni amíg más is a képben van.
- .......Tényleg így gondolod? Átgondoltad ?
- igen, most leteszem.. szia 
- Megoldom, szia"
 
Nekem ez annyira hihetetlen, aki ismer az tudja, hogy ez hatalmas előrelépés az életemben. ÉS hatalmas FELNŐTT döntés. Büszke vagyok magamra, hogy végre nem hagyom, hogy rángasson ahogy ő szeretne. 

Az emberek nehezen látják be, mennyire befolyásolja életüket a szüleikhez fűződő kapcsolatuk.

Sajnos látom, és érzem. Látom azt, ahogy a kapcsolataimban keresem azt amit Ő nem tudott megadni. Látom mindazt amit elrontott, a nevelésemmel kapcsolatban. Látom a nemtörődömség okozta károkat. Látom, hogy tört össze bennem dolgokat, hogy milyen világképet alkottam Róla, más férfiakról, emberekről.
Tudom, hogy ez ellen már semmit nem tehetek, és az éremnek két oldala van. Látom a fájdalmakat, de ugyanakkor azok az örömöket és csodákat amiket amiatt élek, aki lettem. Látom, hogy milyen értékes kapcsolataim alakultak ki, pont a "másságom" miatt. Látom milyen értékek rejtőznek bennem, és másokban. Tudom látni a szememmel! Tudom ki a rossz, tudom mi a jó.. Miért? Mert látom. Tudom milyen mikor fáj, és tudom hogy kell rajta segíteni. Tudok másoknak segíteni ezáltal, és biztatni őket. MERT ÉN TUDOM MILYEN MIKOR FÁJ! 
Mióta az eszemet tudom azóta fájdalomban élünk, mióta kinyílt a világ előttem. Azaz 12éves korom óta azt hallgatom mekkora szar ember vagyok, és mennyire semmirevaló. És minap azt mondta nekem egy tanárom: "Zsófi, nagyon büszke vagyok rád!" 2 éve "ismer" ez a tanár, a Saját Apám 18 éve, és soha nem hagyta el a száját ilyesmi mondat. Ez a tanár 2 év után ezt mondta nekem, nem azért mert szép vagyok, vagy mert nagyok a melleim, hanem mert büszke rám, mert okos vagyok, mert megcsináltam egy feladatot, és őszintén mondta hogy büszke rám. Nem tudom, sírjak-e vagy csak nevessek az egészen.  
Régen sírtam és követeltem, hogy Apa legyen rám büszke, ma már nem kívánok semmi ilyet. Tudom, hogy soha nem fogja nekem ezt mondani, legalábbis nem őszintén. Rettenetesen vártam a szalagtűzőmet, azt hittem ha ott állok majd mint felnőtt nő, és az igazgató feltűzi a szalagomat akkor majd büszke lesz rám, és azt mondja:"Ez igen, ez az én lányom!"
Ehhez képest annyi történt, hogy mindenkit szidott, milyen szar volt a vers, hogy néztek ki a lányok, miért volt ez meg az.. 
Ezek után már semmire nem számítok tőle. Nem tudom, hogy reménykedhettem egyáltalán abba, hogy bármilyen érzelmet kifog belőle váltani ez az egész. 
Felnövök és elfogom fogadni, hogy ez van. Nálam kimaradt az APA- nevű szereplő az életemből.