Pénteken eljött a nagy nap, elmehettem megvédeni a szakdolgozatomat.
(Egyébként 5-öst kaptam a konzulensemtől és az opponensemtől is.)
De azért picit izgultam, hogy mi lesz a védésen. 
Szóval 3 óra várakozás után bejutottam a bizottság elé, ahol 4 férfi és egy nő ült.
Betopogtam, leültem, kb. 5 percig tartott a beszélgetés. Feltünően "jól szerepeltem".
Kaptam pár kérdést, amire olyan hadarással és pontossággal válaszoltam, mintha egy lapról olvastam volna fel
egy előre meggyártott szöveget. Ezzel magamat is megleptem, mivel gondoltam, hogy majd zavarban leszek,
vagy ilyesmi. Talán egyszer kellett egy hatalmas levegőt vennem, miközben daráltam a mondandóm. 
A védés 50%-ban a dolgozatomról szólt, 50%-ban pedig arról, hogy miért nem folytatom a kutatásomat és miért nem megyek mesterszakra, mert úgy gondolják, hogy illő lenne ilyen intelligenciával továbbtanulni.
Én csak pislogtam, hogy ez most, hogy jön ide és bólogattam, hogy: persze, hogyne, természetesen.
Közben végig arra gondoltam: "Istenem, csak ezen legyek egyszer túl..".
Szóval 5 perc alatt lezajlott az egész. Van kérdés? Nincs kérdés. Kitipegtem, megnyugodtam, és pár perc múlva már azt is tudhattam, hogy hányast kaptam. 5-öst kaptam a védésre is. 
Elégedett voltam, de közben mégsem. Örültem, de valami hiányzott. Picit csalódott is voltam, mert 5 perc alatt lezavarták az egészet, előtte pedig 3 órán keresztül izgultam. 
Szóval örültem, de mégsem annyira, mint gondoltam, hogy fogok. 

A védés napján jött haza Apa is, egy 5 napos német út után. Semmit nem kérdezett, pedig tudta, hogy mi van. 
Eltelt egy kis idő, kivittem neki a dolgozatomat, alig nézett rá, annyit kérdezett, hogy ez mi.
Elmondtam, és a jegyemet is. Annyit mondott rá, hogy: "Aha, jó." Egyáltalán nem érdekli.
Maximum annyiból érdekli, hogy a kamionos haverjainak eltudja mondani, amikor ők mesélnek a gyerekeikről. 
Nem tudom mire számítottam, de ez újra fájdalmat okozott. Ott is hagytam. 
Ezután folyamatban jöttek fel bennem a rossz érzések. Majd egy újabb beszélgetés még rá is rakott egy lapáttal.
A semmiből elkezdi mesélni, mintha ez olyan fontos lenne:
Az egyik haverjának a lánya, most műkörmös és kimegy Németországba dolgozni és van barátja, a Kristóf.
A Kristóf nagyon f*sza gyerek, és autója is van, ez a lány pedig, hát nagyon ügyes, meg dolgos. 
Az senkit nem érdekel, hogy fél év múlva diplomám lesz, és hogy 5-ösöket kapok folyamatban, az efélévi átlagom kereken 5 egész. Ez nem fontos, de az, hogy ez a csaj, mit csinál és kivel van együtt az igen. 
Szóval feldühített és elszomorított egyszerre. 
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy soha nem fogom megkapni azt az elismerést amire vágyom,
mert én mindig azt szeretném, ha dícsérnének és nekem soha nem elég ebből. 
Most rájöttem miért. Apa soha nem volt büszke rám, vagy ha büszke is volt, soha nem mondta. 
Én tisztában vagyok a képességeimmel, tudásommal, de sokszor várom, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak egy-két dolognak. 
Ezért hajkurászom azt, hogy mikor és ki dícsér meg, és ha kevésbé dícsér meg, akkor mi baja lehet és nem is büszke rám? 

Erről le kell szoknom. Mert akárhány elismerést kaphatok, Ő soha nem fogja kimondani, hogy büszke rám. 

Az előző bejegyzésem az erősségek és gyengeségek témakörből inkább a gyengeségre hajaztak. Szóval jöjjön egy picit pozitívabb poszt. 
A szociális munka gyakorlathoz kötött az egyetemen, minden félévben más óraszámban, más témakörben érkezünk a terephelyekre. Ezek egyrészről arra jók, hogy megismerjük a szakmát, másrészt kapcsolatokat építhetünk ki szakemberekkel, szervezetekkel. (A félévek során megtanuljuk azt, hogy milyennek is kell lennie egy szociális munkásnak, milyen készségei, képességeinek kell kiemelkedőnek lennie a munka során, ezek a következő idézetekben megjelennek majd.)
Eleinte nem igazán foglalkoztam ezzel a dologgal, viszont így az államvizsga közeledtével egyre inkább tudatosan kezdtem el építeni a gyakorlati helyemen a kapcsolataimat. 
Januárban megpályáztam egy állást, amihez ha volt referencialevél az elég sok pluszt dobott a jelentkezésre. 
Szóval próbáltam végiggondolni kitől is kérhetnék referenciát. Két ember jutott eszembe, akiktől kaptam is, ezekből szeretnék pár gondolatot idézni, mert olyan sokat jelent nekem.
Vehetjük úgy is, hogy önmagam promózása, de úgy is, hogy megmutatom, hogy néz ki egy szakmai referencia levél. 

"Önkéntes beteglátogatóként a DE KK Pszichiátriai osztályán folytatott segítő beszélgetéseket. Zsófi feladatai közé tartozott az osztályon gondozott betegek felkeresése, mentális gondozása, a beteg részéről felvetődő érzések, gondolatok, kérdések és válaszok megfogalmazásának segítése a beteg lehetséges erőforrásainak mozgósításával. Emellett az Alapítvány által szervezett programok előkészítésében, megvalósításában is segítette munkánkat.
Megbízható és motivált, a segítő beszélgetésekhez szükséges jó kommunikációs készséggel rendelkezik, empatikus hozzáállással és érzékenységgel közelít a betegek szociális és lelki problémáinak megértéséhez. A rá bízott feladatokat ügyesen és önállóan látja el, igyekszik maximálisan teljesíteni. A betegek visszajelzései alapján segítőkész és figyelmes. Közösségi emberként ismertük meg, aki szeret kollektívában dolgozni, önkéntes társaival való kapcsolata jó volt.
Váradi Zsófiát a szociális feladatellátás számos munkakörébe szívesen ajánlom."


A másik referencia levelem gyámvédelmi területről származik: 
"Megnyilvánulásai szociális érzékenységről tanúskodnak. Mindig aktív és érdeklődő volt, a kliensekkel könnyedén alakított ki kapcsolatot. Problémamegoldásai során elsősorban a kliens autonómiáját tartotta szem előtt(...). Kifejezőkészségén látszott a már megszerzett szakmai és elméleti tudása, amely mellé párosult nyugalma, kedvessége, értő figyelme. (...)
Zsófi közösségi ember, a munkahelyi szerepek betartása és tiszteletben tartása jellemző rá. Olyan munkaerőről van szó, aki véleményem szerint a jövőben akár a civil szférában, akár közigazgatásban, vagy a piaci szervezetek területén, az emberek érdekeit, a munkáltatója szabályait mindig szem előtt tartó munkavállaló lesz."

Ezek most azért jutottak újra eszembe, mert amikor az utolsó alkalommal voltam a gyakorlati helyemen, akkor ki kellett töltenie a tanáromnak egy szakmai értékelőt rólam, és ebben mindenre 5-öst adott és megjegyzésekkel támasztotta alá, hogy mennyire elégedett velem.
A legfőbb erényem számukra az volt, hogy minden után érdeklődtem és nyitott voltam bármilyen témára. Amit többször hangsúlyoztak az elbúcsúzásunk előtt is, az az volt, hogy mennyi életet és vidámságot vittem a gyakorlati helyre.
Szóval ennek tükrében megvan a következő hely, ahonnan referencialevelet kérhetek.
Ezért remélem, hogy nem sokára folyt.köv..:) 

A minap egy esetmegbeszélésen voltam. Egy-egy alkalomra beszoktam ülni és megnézem, hol járnak az esetkezelésben és mindig tanulok valami újat.
Egy ilyen mondat hangzott el a "Mesterem" szájából a beszélgetés során: "A krízis mindig egy lehetőség."
Azaz: a krízishelyzetet általában negatívként fogjuk fel. Ha én azt mondom, hogy krízis, te egyből arra gondolsz, hogy baj-probléma. A hagyományos értelmezésben a krízis jelentése a lelki egyensúly felborulása, vagyis egy olyan állapot, ami alapvetően negatív.
Viszont gondoljunk bele, hogy a krízis egy lehetőség is lehetne.
Ez egy ok a változásra, változtatásra, önismeretre, kapcsolatépítésre.
Mi lenne, ha úgy fognánk fel, hogy ezzel pozitív irányba terelhetjük az életünket és új kapuk nyílnak meg előttünk? Az élet néha szándékosan kipöcköl a komfortzónából és lehet, hogy pont egy krízissel.

Nézzük miért tekintjük lehetőségnek a krízist:
Amikor KRÍZISHELYZET van, akkor fel kell mérni az erőforrásokat, megmaradt képességeket, készségeket és azokat erősítve megtalálni a megoldást. Felmérjük a kapcsolati rendszert, a szociális közeget. Ezeknek az erőforrásoknak a felhasználásával megkeressük a legjobb megoldást, ami nem feltétlenül a legegyszerűbb.
Ez rettentő nehéz, pláne, ha én magam vagyok krízisben. Ezért jó, ha külső ember (szakember) segítségét kérjük a krízishelyzetben. A „külső” segítő függetlenül állást tud foglalni a helyzetben és objektívan látni a problémát.  Mivel, ha mi kerülünk „bajba” akkor milliószor átrágjuk, átgondoljuk, hogyan is kellene megoldani, talán túlságosan is rápörgetjük magunkat. Amikor egy nehéz helyzetben vagyok, biztos nem arra gondolok, hogy mekkora lehetőség van ebben.
Viszont segítséggel megvizsgálhatjuk a helyzetet függetlenül is.
A segítő megkeresése több szempontból is fejlődéshez vezethet. Ilyen például az, hogy egy idegen előtt meg kell fogalmazni és kimondani a problémát. Részt kell venni a segítő beszélgetéseken és folyamatos interakcióval élni. A kliens végig önreflexiót gyakorol, ami segíti önmaga megismerésében és bizalmának kialakításában.
A krízisből való kijutás egy sikerélmény, mely építi az önbizalmat és új célokat adhat az embernek.

Mégis leírom az esetet, úgy könnyebb megérteni, hogy mire is gondoltam. 
Szóval adott egy szerencsejáték függő fiatal férfi, aki nagyon nehezen szab határt a pénzköltésnek és a hazugságoknak. A feleség egy idő után megunja a helyzetet és úgy dönt, hogy ennek véget kell vetni. Elsőnek a férfi próbálja magában lerendezni ezt a helyzetet, 1 hétig megy, majd újra visszaesik, ekkor a feleség úgy dönt, hogy kidobja.
De ott egy 9 hónapos kisbaba, ami összeköti az életüket. Majd rájönnek, hogy a függőséget nem tudják legyőzni családon belül, így segítséget kérnek. 
Krízisbe került a házasságuk, a közös életük. Megrendült a kapcsolatuk alapköve, a bizalom. 
A feladat, számunkra egyszerűen hangozhat: ne szerencsejátékozzon tovább!
Eltelik egy hét, nem játszott. Két hét, nem játszott. Közben folyamatos a kapcsolat a segítő és a kliensek között. 
Az absztinencia során a kliens számára kinyílik a világ. Elkezd új tevékenységeket találni, focizni járni, kertészkedni. Sokkal közelebb kerül a feleségéhez, érzelmileg és testilegi is. A húgával való kapcsolata is erősödik.
Szóval az élet egy teljesen más perspektívája jelenik meg előtte. Ami nekünk "nem függőknek" teljesen természetes, vagy mégsem? Néha hajlamosak vagyunk úgy begyepesedni egy-egy problémába, hogy teljesen megszűnik minden más körülöttünk. Bezárunk. Elhagyjuk a tevékenységeket, barátokat. Ez már talán a depresszió egyik fajtája. Ráforgatjuk az életünk összes területére a problémát. 
És itt jövök én ebbe a sztoriba. Olyan szinten befordultam egyetlen dolog miatt, hogy szinte minden örömömnek gátat szabott. Majd ezzel a mondattal megváltozott a felfogásom. Rájöttem, hogy millió lehetőség van a helyzetemben. Rengeteg idővel, energiával, szabadsággal rendelkezem és tulajdonképpen azt teszem, amit csak akarok!  Remek a kapcsolati hálóm, amire bőven tudok alapozni és kihasználni ezt az erőforrást.
Szóval ezt erősítem magamban, és mindenki másban is: A krízis egy lehetőség!

A mai napom elég produktívnak nevezhető. Délelőtt a szakdolgozatommal kapcsolatosan konzultáltunk az oktatómmal. Szerinte jó úton haladok és jó amit eddig csináltam. Ez alapból adott egy pozitív löketet az egész napomnak. Aztán jött a kéthetente tartandó feldolgozó és felkészítő szemináriumom. Az eleje elég nehezen indult, kifejezetten sz*rul éreztem magamat, unalmas és vontatott volt. Aztán felvettem a ritmust és egyre érdekesebb lett. 
Mindenkinek be kellett mutatkoznia a csoport előtt, és elmondani, hogy hol tart a szakmai szocializációjában. Vagyis milyen kompetenciái fejlődtek a három év alatt és mit gondol miken kell még dolgoznia, illetve, hogy miért jött erre a szakra. 
Amíg a többiek beszéltek magukról bennem volt egy kis félsz, mit is és hogyan is mondjam. De úgy döntöttem csak is őszintén. 
Hozzám ért a sor..most pedig nagyjából szó szerint teszem közzé a mondókámat: "-XY vagyok, hogy miért jöttem a szociális munka szakra, hmm, ez egy elég összetett és érdekes dolog. Középiskolába rengeteget lógtam, minden évben megvolt a 250 óra hiányzásom. Ezeknek a hiányzásoknak egyik része a lógás volt, másik része az, hogy a pánikbetegségem miatt nagyon utáltam bejárni, állandóan rosszul voltam. Mivel sokat jártam emiatt a háziorvoshoz, elég sokat beszélgettem vele. Ő ajánlotta egyszer, hogy mi lenne ha segítő szakembernek tanulnék és egyetemre mennék. Nekem nem igazán fordult meg a fejemben az egyetem, de tudtam, hogy a gimiben sem akarok maradni technikumon. Mentőtiszt akartam lenni, majd az orvosom említette a szociális munkát, mondva, hogy Ő úgy látja, hogy kicsit mindenkinek az anyukája vagyok és szeretek segíteni. Igaz, hogy anya szociális gondozónő, de mégis ez volt az első hely ahol hallottam erről a szakról. Utánanéztem és miért ne? Nekem ez volt az első hely amit bejelöltem és sikerült is. Úgy, hogy alig jártam iskolában és a saját szüleim sem hittek benne, hogy sikerülhet. Utólagos elmondásuk alapján sajnáltak és féltettek, hogy mekkorát fogok csalódni. Ám mindenki álla leesett amikor felvettek. 
Szakterület ami érdekel az mindenképpen az iskolai szociális munka, egyenlőre továbbtanuláson sem gondolkoztam, néztem pár mesterszakot, de még nincs rá vágyam. Bár családterapeutának vagy szupervízornak szívesen elmennék. 
Szakmailag rengeteget tanultam, ám emberileg is. Amikor idejöttem elsősként mindenáron a középpontban szerettem volna lenni, mindennek rólam kellett szólnia, harsány voltam. Szerintem ezt a szeleburdiságomat hagytam el a 3 év alatt és egy elviselhető mederbe tettem. Röviden ennyi..."
Ezek után jöttek a kérdések és a reflexiók. Amiket megint csak szeretnék szó szerint idézni. 
L:"Amikor elsőnek találkoztunk, sok voltál és sokkoltál, azzal, hogy milyen erős személyiséged van, de így, hogy telnek az évek, azt érzem, örülök, hogy megismerhettelek és tényleg sokat változtál az előző évekhez képest."
P:"Én csak szeretném megköszönni, hogy beengedtél a világodba minket, köszönöm."
B:"Azt szeretném kérdezni, hogy ez a pánikbetegség, hogy jött és honnan tudtad, hogy ez az és mi volt ezzel az egésszel?" 
Erre válaszoltam:"Igazából úgy kezdődött, hogy mindig hányingerem volt, különböző vizsgálatokra jártam és kiderült, hogy semmilyen szervi problémám nincsen. Aztán kiderült, hogy ez pszichés. Azt is megtudom mondani, mikor volt az első rohamom. Mégpedig akkor amikor Apa berúgta Anyára az ajtót, én pedig láttam a szobából, és elkezdtem sírni, bőgni és nem tudtam a helyzettel mit kezdeni." Amint ezeket kimondtam, teljesen rezzenéstelen arccal láttam, hogy mindenki megdöbben és picit megáll a levegő. Én pedig már akkor csodálkoztam, hogy hogyan történhetett ez és miért mondtam ezt így ki. 
Aztán jött a következő kérdés, hogy milyen mesterszak érdekel és maradok-e ott ahol most élek. Erre a válaszom az volt, hogy minden lehetséges, de szeretnék anya után menni és gyorsan elmeséltem miben is vagyok most. 
A következő egy reflexió volt, ami talán a legcsodálatosabb volt a mai napomban:
É:"Én azt szeretném elmondani, hogy mennyire pozitív hatással voltál és vagy rám, és úgy örülök, hogy ismerhetlek és szeretném megköszönni ezt neked." 
Szerintem ennél nagyobb dicséretet és elismerést nem kaphat egy ember. Amikor egy másik ember azt mondja, pozitív hatással vagy rá és köszöni, hogy vagy és a barátod lehet. Hihetetlen érzés volt, teljesen elérzékenyültem és csak annyit bírtam kibökni:"Köszönöm." És tényleg, csak köszönöm, köszönöm és köszönöm...Felemelő érzés!
A következő egy kérdés és reflexió is volt egyben. 
K:"Úgy gondolom rendkívül erős ember vagy, hogy ezzel megküzdöttél és érdekel, hogyan tetted ezt?"
Elmeséltem mennyire utáltam magamat egy idő után a betegségem miatt és mennyi időt elvett a fiatalságomból az állandó rosszullét. De azt is elmondtam, hogy mennyire örülök, hogy egyetemre kerültem mert rengeteget segített, megtanultam nyitni és segítséget kérni. Mennyivel könnyebb olyan emberekkel beszélgetni a betegségemről akik megértenek és nem néznek hülyének emiatt. Ez annyira jó! 
 A következő kérdés az volt, hogy mi a legfontosabb dolog amit tanultam az egyetemen? Erre a válaszom csak ennyi volt:"Embernek lenni." 
Az utolsó ember reflexiója az volt, hogy milyen jó embernek tart és úgy gondolja, hogy minden területen megfogom állni a helyemet és remek szakember leszek. Ez is rendkívül jól esett. 
Aztán jött egy zárókör, amikor el kellet mindenkinek mondani, hogy érezte aznap magát. A legtöbbet azt említették mennyire jó, hogy így megbízunk egymásban és jó egymást megismerni. 
Én úgy éreztem mindenképpen elmondom, hogy mekkora lépés volt ez számomra, hogy kimondtam dolgokat amit előtte soha senkinek nem mondtam el. 16 ember előtt, bőgés nélkül és ez hatalmas fejlődés számomra. 
A tanár senki véleményére nem reagált, de az enyémre úgy érezte kell. 
"Szerintem te is észrevetted, hogy amint elmondtad a dolgokat kicsit megállt a levegő és mindenki megdöbbent. De mégsem úgy mondtad el, hogy sajnáljunk vagy éppen csodáljunk azért amik történtek veled és talán ez a legjobb dolog. Tényként közölted és felvállaltad. Én úgy látom nagyon rendben vagy magaddal és ehhez gratulálok."
És tényleg..végre rendben vagyok magammal! 
A legjobb ebben a napban, hogy tényleg kimondhattam ezeket a dolgokat és megkönnyebbültem és pozitív visszacsatolásokat kaptam, olyan emberektől, akik fontosak számomra. Köszönöm Élet! 

Többször is megkérdezték már tőlem, hogy miért lettem szociális munkás, miért választottam ezt, mi az ami motivált? 
Ma is egy felvételi beszélgetésen megkérdezték, miért választottam én ezt a szakot?
A válaszom csak annyi volt:"Isten adta nekem ezt a sorsot, ezt a hivatást.
Legbelül pedig éreztem, amit szoktam, de hosszú lett volna elmesélni..
Annyi mindent láttam már..
Láttam már gyermeket fázni és éhezni, 
Láttam már időset magatehetetlenül otthon sírni,
Láttam már szenvedélybeteget aki elveszített mindenkit maga mellől, 
Láttam már hajléktalant aki a saját mocskában fetrengett,
Láttam már anyát aki mindent megtett, mégis veszített,
Láttam már fiatalt, aki hiába próbálkozott, nem fogadták el,
Láttam már gyermeket, fiatalt, időset.. de a legfontosabb, AZ EMBERT LÁTTAM! 
Aki ugyanolyan mint Te vagy Én!

Igazából az valahogy mindig motivált, hogy embereken segítsek, és támogassam őket. Akartam pszichológus lenni, majd mentőtiszt, sőt tanár is. Aztán mivel a pánikbetegségem miatt sokat jártam orvoshoz, egyszer azt mondta a doktornő:"Maga miért nem megy el szociális munkásnak? Kicsit olyan mindenki anyukája típus, talán megkellene próbálni ezt." 
És ezután jött az, hogy elkezdtem utána olvasni, és kérdezgetni, mégis mit csinál egy szociális munkás? 
A rengeteg vélemény után, úgy gondoltam ez lesz az én szakmám! 
Sokszor hallottam már, hogy elsőnek a saját problémáimat kell megoldani, utána másoknak segíteni. 
De most őszinten, van olyan ember akinek nincsennek problémái? 
Lehet van, de ő a felszín alatt örlődik, és szenved. 
Tudom, hogy a kliensekkel való találkozás során sokszor fogok megtörni, és elbizonytalanodni. De hiszem, hogy én erre születtem, hogy segíthessek. Folyamatosan dolgozom azon, hogy magamat fejlesszem, és túllendüljek a betegségemen, és higyjek magamban annyira, hogy tudjam, megtudom csinálni! 
Azért akarok szociális munkás lenni, akár iskolában, akár kórházban, hogy az emberek mellett lehessek akkor, amikor szükség van rám. Ha mellettem lett volna segítő szakember, vagy az iskolákban felismerték volna a betegségemet, talán nem itt tartanék már.(Igenis, legyen minden iskolában szociális munkás! MERT KELL!!!!!)
Nem hibáztatok senkit, sőt...ez is hozzátett ahhoz aki ma vagyok! Nem találkozhattam volna ezekkel az emberekkel, akikkel ma vagyok kapcsolatban. 
A betegség adott is és el is vett. Adott embereket, társakat, barátokat, és elvett időt, energiát, fiatalságot.
Nem akarom, hogy tovább elvegyen bármit is!