Körülbelül egy hónapja volt egy olyan álmom, amit a mai napig elég nehezen dolgozok fel. 
Álmomban apával veszekedtem, sírtam és ordítottam vele, hogy ne tegye ezt magával, mert megfog halni. Semmit nem válaszolt. Talán ott sem volt. 
A következő amire emlékszem az volt, hogy láttam, ahogy mozdulatlanul fekszik a földön, az arcára nem emlékszem teljesen, de tudom, hogy halott volt. 
Itt ért véget az álmom és felébredtem. 
Ez az álom magában is rémisztő, de amit utána éreztem talán még ijesztőbb volt. Ahogy felébredtem mérhetetlen nyugalom öntött el és teljes béke. Nem tudtam, hogy lehet ez, miközben nemrég láttam az Édesapámat halottként. 
Aztán elkezdtem megérteni mifajta érzés ez és miért érezhettem ezt. 

Az alkoholizmusa főként nem rólunk szól, hanem őróla. Őt tette tönkre az alkohol, ő szenved tőle.
Mert igenis szenved. Többször mondta, hogy tudja, hogy nem jó amit csinál és belefog halni. Viszont mikor azt mondtuk, hogy akkor kérjünk segítséget mindig megtorpant.  Tudom, hogy hinnem kellene abban, hogy letudna szokni és helyrehozni az életét, de sajnos már nem tudok hinni.
Voltak próbálkozások, mindenki támogatta, majd újra és újra csalódtunk és ugyanoda kerültünk, vagy talán még lejjebb is. 
Az alkoholista egy rettentően beteg ember. Több sebből is vérzik az ő személyisége. Magánélete, kapcsolati rendszere, énképe teljesen szétesett. 
Egy ideje azt érzem, hogy teljesen elveszítettem Őt és ebből már nincs visszaút.
Talán ez a leszakadás/ elengedés fázisa? 
Szóval amikor álmomban megtörtént a halála, megnyugodtam. Megnyugodtam mert azt éreztem, hogy megszabadult a szenvedésétől. Megszabadult attól a rengeteg rosszulléttől, kíntól amit az alkohol okoz neki nap mint nap. 
Édesapám hétköznapi ember, de nem buta. Felfogja mi történik vele, érzékeli a körülötte lévő világot, ezért tudom, hogy mindennap szörnyen érzi magát és nem tudja mit kellene tennie. Viszont a személyisége és a jelleme összeroppant és egyre gyengébb lesz a piával szemben. 
Amikor itthon van minden második beszélgetés arról szól, hogy oldjuk meg a dolgot, menjünk el szakemberhez. Ez megy évek óta, semmi sem változik. Különböző technikákat próbáltunk már ki arra, hogy hogyan tudnánk rávenni, hogy változzon. Eddig egyik sem sikerült. 
Az alkohollal szemben semmi és senki nem győzhet az ő világában. Nem számít már, hogy eltávolodott tőle mindenki, hogy a gyermekei, felesége is szenved vele együtt és nem akarják elveszíteni. 

Elmondhatatlanul sajnálom őt és azt amit érzek. Édesapám egy igazán jó apa, amit tudott azt megadott nekünk. 
Kiskoromban Ő volt a legcsodálatosabb ember számomra. Felnéztem rá, minden pillanatot vele akartam tölteni. 
Büszke voltam rá mert ő volt az én nagy és erős apukám, aki mindenkitől megvédett.
Én voltam az ő "Macskási Izoldája"- folyton így hívott, rengeteg helyre magával itt és mindenki tudta, hogy van egy gyönyörű kislánya akire ő nagyon büszke. De aztán kezdtek a dolgok megváltozni és egyre többet dolgozott, egyre többet ivott és egyre távolabb kerültem tőle. Elutasított és ezután többé nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Többször elmondta, hogy mondogatta, hogy nem vagyok már az ő kislánya és teljesen elzárkózott előlem. Ő előlem, én pedig előle. Utáltam vele találkozni, állandóan féltem, hogy mit fog mondani, mibe fog újra belekötni. 
Ez egy olyan korszak volt amit rettentő nehéz feldolgoznom és megértenem, és mai napig fáj. 
Tudom, hogy az alkohol miatt volt és mindennek tudom az okát, miértjét. De ezt akkor sem olyan egyszerű megérteni. Ezt nem tudod csak úgy elfogadni, hogy: "oké, csak az alkohol beszélt belőle..".  Ezt egy 11-12 éves kislány nem tudja elfogadni, aki rajongott az édesapjáért. Ezek a dolgok olyan lelki sebek amik mindig megmaradnak. Fellehet dolgozni, de mindig ott lesznek és azt az elutasítást amit abban az időszakban tőle kaptam, soha nem fogom elfelejteni. 
Sokan mondják, hogy szerencsésnek mondhatom magamat más alkoholista családtagokhoz képest, mert nem volt agresszív és nem vert minket. Úgy gondolom a szavak ereje és a metakommunikáció ejthet ugyanolyan mély sebeket az ember lelkén mint a pofonok.  
Mindezek ellenére nem tartom őt rossz embernek, inkább már csak sajnálom. Sajnálom az elvesztegetett időt amit az alkohollal töltött és nem a gyerekeivel. Sajnálom a rengeteg vitát. Sajnálom azt, hogy nem tudott és nem tud már elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sajnálom, hogy sokszor azt éreztem: gyűlölöm. Sajnálom, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből, a munkája és a függősége miatt. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem tudtam és nem tudok neki segíteni.

Elfáradtam.