A mai napom elég produktívnak nevezhető. Délelőtt a szakdolgozatommal kapcsolatosan konzultáltunk az oktatómmal. Szerinte jó úton haladok és jó amit eddig csináltam. Ez alapból adott egy pozitív löketet az egész napomnak. Aztán jött a kéthetente tartandó feldolgozó és felkészítő szemináriumom. Az eleje elég nehezen indult, kifejezetten sz*rul éreztem magamat, unalmas és vontatott volt. Aztán felvettem a ritmust és egyre érdekesebb lett. 
Mindenkinek be kellett mutatkoznia a csoport előtt, és elmondani, hogy hol tart a szakmai szocializációjában. Vagyis milyen kompetenciái fejlődtek a három év alatt és mit gondol miken kell még dolgoznia, illetve, hogy miért jött erre a szakra. 
Amíg a többiek beszéltek magukról bennem volt egy kis félsz, mit is és hogyan is mondjam. De úgy döntöttem csak is őszintén. 
Hozzám ért a sor..most pedig nagyjából szó szerint teszem közzé a mondókámat: "-XY vagyok, hogy miért jöttem a szociális munka szakra, hmm, ez egy elég összetett és érdekes dolog. Középiskolába rengeteget lógtam, minden évben megvolt a 250 óra hiányzásom. Ezeknek a hiányzásoknak egyik része a lógás volt, másik része az, hogy a pánikbetegségem miatt nagyon utáltam bejárni, állandóan rosszul voltam. Mivel sokat jártam emiatt a háziorvoshoz, elég sokat beszélgettem vele. Ő ajánlotta egyszer, hogy mi lenne ha segítő szakembernek tanulnék és egyetemre mennék. Nekem nem igazán fordult meg a fejemben az egyetem, de tudtam, hogy a gimiben sem akarok maradni technikumon. Mentőtiszt akartam lenni, majd az orvosom említette a szociális munkát, mondva, hogy Ő úgy látja, hogy kicsit mindenkinek az anyukája vagyok és szeretek segíteni. Igaz, hogy anya szociális gondozónő, de mégis ez volt az első hely ahol hallottam erről a szakról. Utánanéztem és miért ne? Nekem ez volt az első hely amit bejelöltem és sikerült is. Úgy, hogy alig jártam iskolában és a saját szüleim sem hittek benne, hogy sikerülhet. Utólagos elmondásuk alapján sajnáltak és féltettek, hogy mekkorát fogok csalódni. Ám mindenki álla leesett amikor felvettek. 
Szakterület ami érdekel az mindenképpen az iskolai szociális munka, egyenlőre továbbtanuláson sem gondolkoztam, néztem pár mesterszakot, de még nincs rá vágyam. Bár családterapeutának vagy szupervízornak szívesen elmennék. 
Szakmailag rengeteget tanultam, ám emberileg is. Amikor idejöttem elsősként mindenáron a középpontban szerettem volna lenni, mindennek rólam kellett szólnia, harsány voltam. Szerintem ezt a szeleburdiságomat hagytam el a 3 év alatt és egy elviselhető mederbe tettem. Röviden ennyi..."
Ezek után jöttek a kérdések és a reflexiók. Amiket megint csak szeretnék szó szerint idézni. 
L:"Amikor elsőnek találkoztunk, sok voltál és sokkoltál, azzal, hogy milyen erős személyiséged van, de így, hogy telnek az évek, azt érzem, örülök, hogy megismerhettelek és tényleg sokat változtál az előző évekhez képest."
P:"Én csak szeretném megköszönni, hogy beengedtél a világodba minket, köszönöm."
B:"Azt szeretném kérdezni, hogy ez a pánikbetegség, hogy jött és honnan tudtad, hogy ez az és mi volt ezzel az egésszel?" 
Erre válaszoltam:"Igazából úgy kezdődött, hogy mindig hányingerem volt, különböző vizsgálatokra jártam és kiderült, hogy semmilyen szervi problémám nincsen. Aztán kiderült, hogy ez pszichés. Azt is megtudom mondani, mikor volt az első rohamom. Mégpedig akkor amikor Apa berúgta Anyára az ajtót, én pedig láttam a szobából, és elkezdtem sírni, bőgni és nem tudtam a helyzettel mit kezdeni." Amint ezeket kimondtam, teljesen rezzenéstelen arccal láttam, hogy mindenki megdöbben és picit megáll a levegő. Én pedig már akkor csodálkoztam, hogy hogyan történhetett ez és miért mondtam ezt így ki. 
Aztán jött a következő kérdés, hogy milyen mesterszak érdekel és maradok-e ott ahol most élek. Erre a válaszom az volt, hogy minden lehetséges, de szeretnék anya után menni és gyorsan elmeséltem miben is vagyok most. 
A következő egy reflexió volt, ami talán a legcsodálatosabb volt a mai napomban:
É:"Én azt szeretném elmondani, hogy mennyire pozitív hatással voltál és vagy rám, és úgy örülök, hogy ismerhetlek és szeretném megköszönni ezt neked." 
Szerintem ennél nagyobb dicséretet és elismerést nem kaphat egy ember. Amikor egy másik ember azt mondja, pozitív hatással vagy rá és köszöni, hogy vagy és a barátod lehet. Hihetetlen érzés volt, teljesen elérzékenyültem és csak annyit bírtam kibökni:"Köszönöm." És tényleg, csak köszönöm, köszönöm és köszönöm...Felemelő érzés!
A következő egy kérdés és reflexió is volt egyben. 
K:"Úgy gondolom rendkívül erős ember vagy, hogy ezzel megküzdöttél és érdekel, hogyan tetted ezt?"
Elmeséltem mennyire utáltam magamat egy idő után a betegségem miatt és mennyi időt elvett a fiatalságomból az állandó rosszullét. De azt is elmondtam, hogy mennyire örülök, hogy egyetemre kerültem mert rengeteget segített, megtanultam nyitni és segítséget kérni. Mennyivel könnyebb olyan emberekkel beszélgetni a betegségemről akik megértenek és nem néznek hülyének emiatt. Ez annyira jó! 
 A következő kérdés az volt, hogy mi a legfontosabb dolog amit tanultam az egyetemen? Erre a válaszom csak ennyi volt:"Embernek lenni." 
Az utolsó ember reflexiója az volt, hogy milyen jó embernek tart és úgy gondolja, hogy minden területen megfogom állni a helyemet és remek szakember leszek. Ez is rendkívül jól esett. 
Aztán jött egy zárókör, amikor el kellet mindenkinek mondani, hogy érezte aznap magát. A legtöbbet azt említették mennyire jó, hogy így megbízunk egymásban és jó egymást megismerni. 
Én úgy éreztem mindenképpen elmondom, hogy mekkora lépés volt ez számomra, hogy kimondtam dolgokat amit előtte soha senkinek nem mondtam el. 16 ember előtt, bőgés nélkül és ez hatalmas fejlődés számomra. 
A tanár senki véleményére nem reagált, de az enyémre úgy érezte kell. 
"Szerintem te is észrevetted, hogy amint elmondtad a dolgokat kicsit megállt a levegő és mindenki megdöbbent. De mégsem úgy mondtad el, hogy sajnáljunk vagy éppen csodáljunk azért amik történtek veled és talán ez a legjobb dolog. Tényként közölted és felvállaltad. Én úgy látom nagyon rendben vagy magaddal és ehhez gratulálok."
És tényleg..végre rendben vagyok magammal! 
A legjobb ebben a napban, hogy tényleg kimondhattam ezeket a dolgokat és megkönnyebbültem és pozitív visszacsatolásokat kaptam, olyan emberektől, akik fontosak számomra. Köszönöm Élet!