Ez az írás újra személyes, önismereti bejegyzés lesz. 

Amikor 14-16 éves voltam, mondhatni, hogy a környéken nekem volt a legnagyobb szám.
Imádtam szerepelni, a középpontban lenni. Állandóan sztoriztam és volt, hogy lódítottam is nagyokat azért, hogy menőbbnek tűnjek. Mindig nekem kellett, hogy a legtöbb barátom legyen és jaj volt annak, aki mással is mert barátkozni. 
Visszatekintve igazi gyökér voltam. Vagy az a tipikus 16 éves, akinek a családi élete romokban hever és próbálja lelki terrorban tartani a körülöttelévőket, hátha nekik szarabb lesz, mint saját magának. 
Igazából a vagánysághoz minden adott volt: hatalmas újépítésű ház, kamionos apuka (a köztudatban még mindig az él, hogy rengeteg pénzt keresnek, cáfolom: NEM!), egy gimnazista bátty, és ápolónő anyuka.
Kívülről teljesen úgy nézett ki, mintha minden a legnagyobb rendben menne, mindenki happy. 
Ez viszont a valóságban annyit jelentett, hogy 3 hitelből épített házban laktunk, apa alkoholista és amennyi pénzt megkeresett az mind a svájci frankos hitelre ment el, bátyám abban az időszakban elég sokat züllött, anya pedig ráfügött az internetre. 

A legjobb barátnőmön kívül ezekről senki nem tudott semmit. Az iskolában is volt tanár, akivel jó volt a kapcsolatom mégsem osztottam meg vele semmit ebből az egészből. Inkább botrányosan viselkedtem.
Lógtam a suliból, veszekedtem a pedagógusokkal, megvertem vagy 2-3 lányt és állandóan játszottam az eszemet a "pasikkal" kapcsolatban. Ha elmentünk társaságba mindig összevesztem valakivel.
Otthon csapkodtam az ajtókat, ha valami nem úgy volt ahogy én akartam egyből hiszti.
A barátnőimet zsaroltam, féltékenykedtem és "bántottam őket". 
Sose fogom elfelejteni a legutolsó agresszív viselkedésemet, középiskola 10. osztályában. 2 lány már hosszú ideje szívta a véremet a duciságom miatt. Egyszer valami olyasmit kiabáltak utánam, hogy földrengés van, ha közlekedek. 

Bekattant az agyam, visszamentem a terembe hozzájuk. Ültek egy padban és vihogtak. Elsőnek csak elkezdtem ordibálni, utána pedig rájuk borítottam a padot és kisétáltam. Nyilván kaptam érte egy igazgatóit, meg kizártak magyar faktról. 

Igazi elviselhetetlen tini voltam. Én, Anya helyében biztos, hogy két taslit leküldtem volna, hogy térjek észhez. 
De Anya semmit nem tudott velem kezdeni.
Ordibáltam velük, érzelmileg zsaroltam őket, meg vergődtem egésznap. 
Visszagondolva szégyellem magamat, az egész miatt. 

Aztán lassan elkezdett nyugisabbá válni minden, eladtuk a házat, letudtuk a hitel részét, apával rendeződött a kapcsolatom valamilyen szinten. Bátyámmal is közelebb kerültünk egymáshoz, Anya pedig leszokott a netes témáról. Plusz a pánikbetegségem eléggé eldurvult, így sok dologban akadályozott. 
Nem azt mondom, hogy ezután egy angyal lettem, de elég sokat javult a helyzet a magatartásommal kapcsolatban. Tisztelettudóbb lettem, végig tudtam hallgatni másokat és nem kellett mindennek rólam szólnia. 
Az egyetem első évében még próbáltam hatalmas társasági ember lenni.

Majd egyre inkább visszahúzódtam a középpontból. Sokszor a csoporttársaim azt hitték, hogy valami bajom van, mert szokatlan volt, hogy szünetekbe nem az én hangom hallatszik a folyosón. 
Kezdetben az órákon és állandóan szerepeltem, mindenhez volt hozzászólásom.
Aztán észrevettem magamat, hogy mennyire irritáló lehetek.

És attól fogva kétszer is meggondoltam, hogy megszólaljak-e. 

Ezzel olyan szintre jutottam, hogy volt olyan, hogyha kérdeztek is azt mondtam, hogy passz, nem akarok mondani semmit. 
Ha visszanézek az elmúlt 8 évre el sem hiszem, hogy ilyen lettem. De elmondhatatlanul örülök neki, hogy a szeleburdiságot és a bunkó énemet otthagytam a középiskolában. 
Olyan szinten megváltoztam, hogy félelmetes. Nem lettem csendes, vagy nagyon visszafogott. 
Természetesen most is elmondom a véleményemet és kiállok magamért, ha szükség van rá. 
De korántsem azzal a harsány, irritáló énemmel, mint 15 évesen. Amikor azt hittem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent és én vagyok a legkülönlegesebb ember a Földön. 

Ha valaki ugyanezt elmondta volna nekem 8 évvel ezelőtt, kiröhögöm. Sőt, hülyének nézem. 
De mostmár érzem a változás "erejét", mértékét és azon vagyok, hogy folyamatosan fejlődjek. 
1-2 éven belül egész normális Nő leszek. Addig meg törekszem a legjobbra. 

Többször is megkérdezték már tőlem, hogy miért lettem szociális munkás, miért választottam ezt, mi az ami motivált? 
Ma is egy felvételi beszélgetésen megkérdezték, miért választottam én ezt a szakot?
A válaszom csak annyi volt:"Isten adta nekem ezt a sorsot, ezt a hivatást.
Legbelül pedig éreztem, amit szoktam, de hosszú lett volna elmesélni..
Annyi mindent láttam már..
Láttam már gyermeket fázni és éhezni, 
Láttam már időset magatehetetlenül otthon sírni,
Láttam már szenvedélybeteget aki elveszített mindenkit maga mellől, 
Láttam már hajléktalant aki a saját mocskában fetrengett,
Láttam már anyát aki mindent megtett, mégis veszített,
Láttam már fiatalt, aki hiába próbálkozott, nem fogadták el,
Láttam már gyermeket, fiatalt, időset.. de a legfontosabb, AZ EMBERT LÁTTAM! 
Aki ugyanolyan mint Te vagy Én!

Igazából az valahogy mindig motivált, hogy embereken segítsek, és támogassam őket. Akartam pszichológus lenni, majd mentőtiszt, sőt tanár is. Aztán mivel a pánikbetegségem miatt sokat jártam orvoshoz, egyszer azt mondta a doktornő:"Maga miért nem megy el szociális munkásnak? Kicsit olyan mindenki anyukája típus, talán megkellene próbálni ezt." 
És ezután jött az, hogy elkezdtem utána olvasni, és kérdezgetni, mégis mit csinál egy szociális munkás? 
A rengeteg vélemény után, úgy gondoltam ez lesz az én szakmám! 
Sokszor hallottam már, hogy elsőnek a saját problémáimat kell megoldani, utána másoknak segíteni. 
De most őszinten, van olyan ember akinek nincsennek problémái? 
Lehet van, de ő a felszín alatt örlődik, és szenved. 
Tudom, hogy a kliensekkel való találkozás során sokszor fogok megtörni, és elbizonytalanodni. De hiszem, hogy én erre születtem, hogy segíthessek. Folyamatosan dolgozom azon, hogy magamat fejlesszem, és túllendüljek a betegségemen, és higyjek magamban annyira, hogy tudjam, megtudom csinálni! 
Azért akarok szociális munkás lenni, akár iskolában, akár kórházban, hogy az emberek mellett lehessek akkor, amikor szükség van rám. Ha mellettem lett volna segítő szakember, vagy az iskolákban felismerték volna a betegségemet, talán nem itt tartanék már.(Igenis, legyen minden iskolában szociális munkás! MERT KELL!!!!!)
Nem hibáztatok senkit, sőt...ez is hozzátett ahhoz aki ma vagyok! Nem találkozhattam volna ezekkel az emberekkel, akikkel ma vagyok kapcsolatban. 
A betegség adott is és el is vett. Adott embereket, társakat, barátokat, és elvett időt, energiát, fiatalságot.
Nem akarom, hogy tovább elvegyen bármit is! 

A pánikrohamaim körülbelül 13-14 éves koromban kezdődtek, a napokban megpróbáltam belőni, hogy pontosan mikor. Van egy emlékek, amikor elsőnek éreztem ezt a torokszorító, fuldokló érzést, amit manapság szoktam. 
Ez egy karácsonykor történt, amikoris ment a balhé, mivel apa berugott, és ordítozott. Általában ez volt az egyetlen eszköz amivel terrorban tudott minket tartani. A hangjával. Anya bement fürödni, az én szobám a fürdőszobával szemben volt, apa elkezdte rugdosni az ajtót, és berugta azt, és a lendülettől az én szobám ajta kinyílt, és én, ott gyerekként, azt sem tudtam mi történik. Elkezdtem sírni, és ordítani, majd beültem a sarokba, és úgy sírtam, hogy kételkedtem benne, hogy abba tudom-e majd hagyni. 
Nem tudom mennyi idő telt el, de a következő kép már az, hogy anya mellett fekszem a szobámban az ágyamban, és sírok, és úgy ölel,mint mikor csecsemő voltam, azzal az oltalmazó kézzel, és testtel, amit csak egy anya biztosíthat. 
Majd bejött, és elkezdett üvölteni velem, hogy hívjon-e rám mentőt, vagy magamtól is abbahagyom? 
Anya kiküldte, és én valahogy megnyugodtam. 
Ezután kezdődött minden, feszengtem, rosszul éreztem magamat mindenhol, az iskolából kezdtem kimaradozni az állandó rosszullét miatt. Folyamatos szégyenérzetem lett. Rengeteget jártam gyerekorvoshoz, ahol állandóan hányinger elleni gyógyszereket írtak fel, majd kivizsgáltak, semmi bajom. 
Elvolt intézve minden a homeopátiás szerekkel, és foglalmam sem volt mi történik velem. Mi lehet ez, mi ez ami állandóan bánt? 
Az általános iskolában arra fogtam, hogy piszkálnak a kinézetem miatt, ezért nem megyek, és ezért vagyok rosszul. Gondoltam a középiskolával minden megváltozik. 
Nem bántottak, sőt szerettek, a középpontban voltam mindig, mégis rosszul voltam. 
Döntöttem: Megyek a háziorvoshoz, és segítséget kérek. 
Elmondtam, hogy úgy gondolom én pánikbeteg vagyok, és ezzel kezdenem kéne valamit. Jó, lehet menni a pszichiátriára. Én tudtam, hogy ezt nem akarom. 
Kaptam nyugatót, és nem mentem el a pszichiátriára.  1 hétig szedtem a nyugtatót.
Majd észbekaptam. Nem tehetem ezt magammal, annyira fiatal vagyok, nem szedhetek gyógyszereket. 
Abba is hagytam, és kezdtem "jól" érezni magamat. Illetve azt hittem, jobban vagyok.

 Mégis időszakonként előjött az, hogy szédülök, émelygek, zsibbad az arcom, hiperventiállálok.
Hányszor szálltam le buszról..Hányszor szorítottam a zacskót a kezembe..és hányszor karmoltam végig a karomat. (Miközben ezt a bejegyzést írom hatalmas könnyek potyognak a szememből, és fáj,és sajnálom magamat..ki*aszott gyenge vagyok!)
Majd jött az, hogy lehet nem is pánikbeteg vagyok, tuti a busz a hibás. Vettem b6-ot és elkezdtem szedni. 
Múlt, múlt..majd újra előjött. Hiába szedtem bármit is. 
Majd rájöttem, hogy a b6 is placebo, elkezdtem más utat keresni, nyugtató teát inni, és különböző rituálékat beiktatni az életembe. 
Megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel. Míg a körülöttem lévők még mai napig sem tudják mit miért csinálok, és nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mi történik velem. Ezért inkább nem is mondom el, ha rosszul vagyok. 
Az egyetem elején mondhatni egész jól kezeltem a dolgokat, majd újra jött, és egyre többször vettem b6-ot, és ez nekem nem tűnt fel. Majd az utóbbi félévben észrevettem, hogy ha rosszul vagyok, ha nem, az az első mielőtt elindulnék bárhová is, beveszek egy B6-ot. És 2 hete már az egyik este is bevettem, pedig itthon voltam, és nem voltam rosszul. De féltem tőle, hogy rosszul lehetek. 
Ugyanezen a héten elfogyott a gyógyszer, és mennem kellet egyetemre, nem volt nálam egy szem sem. 
20 perc az út, ezalátt végig azon gondolkoztam mi legyen, és hol tudok venni. Leszálltam az első lehetőségnél, ahogy beértünk a városba. Vártam a másik buszt, majd megláttam szemben egy gyógyszertárat. Képes voltam átmenni, és venni egy dobozzal. Ahogy kiléptem a gyógyszertárból az első az volt, hogy nyomtam is egyet ki a levelből, és be a számba...
Ez volt az a nap, amikor rádöbbentem..Azzá váltam ami ellen harcoltam. Gyógyszerfüggő lettem. 

A tükörbe nézek, és azt mondom: NA EZZEL KEZDJ VALAMIT! 
Le kell győznöm! 

Mivel rengeteget tudok már a pszichés megbetegedésekről, illetve a lelki eredetű betegségekről, úgy gondolom rengeteg hátránya van, mármint a betegségen kívül is. 
5-6 éve küzdök pánikbetegséggel, ami nálam jelent hasmenést, remegést, szorító érzést, erős hányingert, arczsibbadást, beszédkészség elvesztését stb, Mikor milyen tüneteket provokál. 
A mai napom úgy kezdődött meg éjfélkor, hogy rohanás a wcre, és hasmenés.. majd egy-két óra alvás után újra és újra. 
Na ilyenkor van az, hogy elkezdek filózni, most tényleg beteg lettem, mármint elkaptam egy hányós-hasmenéses vírust, vagy csak egyszerűen az agyam csinálja a dolgokat, és nyugodtan elindulhatok a dolgomra, mert nem fogom összesz*rni magamat a buszon. 
Ezt egy alapos orvosi vizsgálat után sem könnyű eldönteni. Nem hogy nekem. 
Pedig nekem kéne tudnom, éreznem. De annyira összemosódnak ezek a dolgok, a rosszullétek, a tünetek. 
Komolyan mondom, hajnalban még imádkoztam is egy hányásért, hogy bebizonyosodjak róla, hogy tényleg vírus. 

Mivel a pánikbetegségem során a rengeteg hányinger mellett egyszer sem sikerült hánynom. Ezért úgy gondoltam az elég nyomos indok arra, hogy vírussal állok szemben. 

Kell körülbelül 4-5 óra arra, hogy eldőljön mi is történik a testemben, de volt olyan is, hogy 1-2 nap telt el. 
Viszont nekem ma dolgom lenne/lett volna. De megoldom. 
Mert milyen egy pánikbeteg? Ok-okozati háló függő, és kamu megoldásokat gyártó!